Hiába nézzük bámulva a brit örökséget, az angolszász konzervativizmusnál erőteljesebb, harapósabb konzervatívok után kell néznünk.

– Egy korábbi interjúban arról beszélt, hogy a kontinens nyugati és keleti fele közötti értékolló az elmúlt harminc évben egyre jobban szétnyílt, valamint, hogy nyugati jobboldal elbizonytalanodott. Ennek kapcsán kérdezem, hogy miben is áll a nyugati konzervativizmus hanyatlása, mit veszített el?

– A nyugat-európai jobboldal, nézzük csak meg például az Európai Néppárt eszmeileg kilúgozott képviselőit, valóban nincsenek túl jó bőrben. Ennek oka, hogy szaladnak a világ után és értékmentes, sőt a neoliberalizmussal, multikulturalizmussal kollaboráló politizálást folytatnak. A konzervativizmus magját – állam, nemzet, család, munka, hagyomány – feladni látszanak, amikor egyre kényszeredettebben próbálnak hasonulni a világhoz. Ez a politika azonban nem lehet népszerű, hiszen ugyanazt a terméket kínálják, amit a baloldali és liberális pártok – akkor pedig mi a különbség közöttük? Miután a neoliberalizmus felfalta a baloldalt, gondoljunk csak az úgynevezett „harmadik utas” szociáldemokráciára, most a jobboldal hódol be neki, legalábbis Nyugaton. Ezzel szemben a közép-európai jobboldal, de például a bolgár vagy olasz is, hű a célkitűzéseihez és egy közösségelvű, nemzeti alternatívát kínál.

– Miből ered ez az eltérés Nyugat és Kelet között?

– Van itt egy történetpolitikai probléma, ami nemcsak a nyugat-európai konzervativizmusról szól, hanem a tőlünk nyugatra fekvő államok teljes szellemi perspektívájáról. Harminc évvel ezelőtt ugyanis, amikor Közép- és Kelet-Európában megtörtént a rendszerváltoztatás, a térség országai ráébredtek arra, hogy a legfőbb erőtartalékuk abban rejlik, amitől hosszú évtizedeken keresztül megfosztották őket: a nemzetben, a nemzeti kultúrában, a nemzeti hagyományokban, a nemzeti összetartozás tudatában. Ugyanebben az időben viszont Észak- és Nyugat-Európában már kezdtek átlépni – ahogyan Jürgen Habermas mondja, sajnos helyesen – egy „posztnemzeti állapotba”, és így Európa két fele között aszinkronitás alakult ki. Ott, Nyugaton, a 20. század második felének nagy Eseménye 1968 volt, annak minden kulturális következményével együtt, nekünk itt, Európa kellős közepén pedig a nemzeti önrendelkezés 1989-es kivívása. Nagy különbség.

Számunkra történelmi okokból kifolyólag adott a lemaradás előnye, vagyis az, hogy a szovjet megszállás és a kommunista diktatúra alatt egyszerűen kimaradtunk abból a haladásból, amelyen a Nyugat keresztülment. Ezt Szolzsenyicin híres-neves harvardi beszédében úgy fogalmazta meg, hogy az itteni népek az elnyomás miatt folyamatos ellenállásban voltak, Nyugaton viszont a jólét ellankasztotta az ösztönöket. Most már tudjuk, hogy ez az ellenállás komoly felhalmozást jelentett számunkra s hatása a mai napig tart. Közép- és Kelet-Európában a nemzeti perspektívájú jobboldal ma is azt védi, amit 1989-ben visszanyertünk: szabadság, függetlenség, szuverenitás, önrendelkezés.

– Ezek szerint politikai döntés volt a jobboldali pártok részéről, hogy inkább futnak a trendek után, mintsem programmá tennék a nemzetállam védelmét?

– Ez egy lejtő, amin lefelé visz az út, bár a nyugati mainstream jobboldali erők között nem sokan vannak, akik igyekeznének megállítani az egyre gyorsuló haladást rajta. Közép-Európában is létezik ugyanez a lejtő, de úgy tűnik, hogy nekünk sokkal több erőtartalékunk van felfelé kapaszkodni.

– Ez az erőtartalék pedig ebből, a lemaradás előnyéből fakad?

– Pontosan! Évtizedekig feszült a rugó a kommunizmus szorítása alatt, nekünk e régióban nemzeti érdekeinket, identitásunkat kellett védenünk. Ez a társadalom tudatában, kulturális alrendszerében észrevétlenül megmaradt. Például nekünk, magyaroknak, a forradalom élménye 1956-hoz kötődik, amikor a nemzet és a demokrácia egymásra talált. Nekünk ez a lelki aranytartalékunk, eredeti tőkefelhalmozásunk. 1956-ból lett 1989, már csak szimbolikusan is, elég, ha a lyukas zászlóra és az újratemetésre gondolunk. A rendszerváltoztatás programja – húszévnyi eltérítése után – 2010-től kezdve érhetett célba, amely után egy új, a nemzeti önrendelkezést végre megvalósító rendszer épülhet.

A Békés Mártonnal készült teljes interjú a Hajónapló oldalán olvasható el.