A 21. század első negyede kellő bizonyítékát fogja szolgáltatja annak, hogy az államszervezési alapelvek és a társadalomszerveződési formák, nem is beszélve a gazdaságirányítás mikéntjéről és a politikai képviselet módjáról, egytől egyig gyökeres megújulásért kiáltanak. Nem lehetséges azonban a visszatérés a 20. század valamely gondolkodásához, különösen nem mindenestül elavult gyakorlatához, hiszen „a 21. század nem a 20. század folytatása” (Schmidt Mária). Új korszellemre van szükség, és minden attól terhes, hogy az a Régi Rend lidércnyomása lesz-e, afféle zombiideológiákkal és a hanyatló egypólusú világrend mögött álló haldokló eszmerendszer feltámasztásával, vagy pedig a készülődő Új Erők rátalálnak arra a Zeitgeistre, amely szintézist teremt. Az eljövendő korszak szellemének nevét és politikai rendjét keressük tehát.

A XXI. Század Intézet igazgatója, Békés Márton történész–politológus azonos című, húszoldalas tanulmányának rövidített és szerkesztett részletét közöljük, amely az Alapjogokért Központ által gondozott populizmus tematikájú kötetben jelent meg.

Határkorszak

A hosszú kilencvenes évek, amely 1989 és 2001 között tartott, a „történelem végének” illúziójával indult és némi késlekedés után a történelem végének a végébe torkollott. A válságok kora, melynek talán delelőjén tarthatunk most, eleddig a világ és Európa számára 2008/2009-ben a gazdasági válságot, majd a 2015-ben kezdődő migrációs krízist, aztán a 2020-ban induló és több hullámot produkáló koronavírus-járványt, majd ennek úgy-ahogy levonulta után az infláció elszabadulását hozta, 2022. február 24. óta pedig az orosz–ukrán háborúval, valamint a rá adott nyugati szankciók hátulütőivel jelentkezett. Ez volt a válságok eddigi másfél évtizede, és senki sem bíztat azzal, hogy közel a vége.

Sőt, mintha mostanság egy „katasztrófa-konvergencia” (Guillaume Faye) sűrűsödne a járvány, a migráció, a háború és az éghajlatváltozás metszéspontján, amikor is a globális ellátási láncok pandémia és az új hidegháború konfliktusai által okozott szakadozása, valamint a gabonaexport háború miatti akadozása és a klimatikus viszonyok megváltozásának következményei (aszályok, erdőtüzek talajerrózió, vízhiány) kezdenek össze-összekapcsolódni egymással, újabb gazdasági válságot, további ellátási nehézségeket, mélyülő energiaválságot és ismételt népvándorlást kiválva.

Habár a közvetlen felelősséget felületesség volna a nyakába varrni, mégiscsak kijelenthető, hogy a világ a liberalizmus 20. század végi továbbélésétől beteg, és attól, hogy mutálódott formában különböző progresszív változatai (gender– és woke-ideológia, moralizáló nemzetközi hozzáállás, zöld flagelláció) továbbra is köztünk járnak. Meghatározzák a külkapcsolatok értelmezését és az állami-társadalmi rendről alkotott felfogásunkat, befolyásolják a globális kulturális komplexum tartalmát, végzetesen módosítják az adott területhez és az ott élő néphez kötődő demokrácia értelmezését, majd bejárják a washingtoni–brüsszeli hatalmi folyosókat s onnét kísértenek. Ebben a helyzetben két fő kérdésre kell megtalálnunk a választ: 1) miként lehet leírni a mostani világhelyzet szellemi környezetét, és 2) milyen politikai perspektívát kell választani ahhoz, hogy a jelenlegi határhelyzetből kiutat találjunk?

Egy érlelődő korszakváltás előjelei jól kifürkészhetők, érezhető. Egy ilyen helyzetértékelésről szól Schmidt Mária Korszakhatáron című könyve, melyben azt írja, hogy egy „világrend nélkülivé vált világban” élünk, ahol egy „új korszak kezdődött, a régi rend szétkorhadt”. Ám valójában még nem sikerült átkelnünk az új korszakba, hiszen a szerző szerint „az évtizedek óta hatalmon lévő neoliberális élcsapat, ami még az óvilágban, vagyis a hidegháború időszakában szocializálódott”, foggal-körömmel ragaszkodik az általa betöltött vezető pozíciókhoz, bevett intézményekhez és ósdi narratívákhoz. Az uralkodó osztály gondolatai minden korszakban az uralkodó gondolatok. A találó című Korszakhatáron ezért egy olyan időszakról szól, amely két történeti korszak közé szorult – fő jellegzetessége éppen ebből fakad!

Posztliberalizmus

Egy-két évtizednyire szélesedő korszakhatárunk jelzője: posztliberális, amely azt jelenti, hogy a liberalizmus által dominált egyetemes gondolkodásmódnak vége, méghozzá egyetemes érvény és világhegemónia formájában egyaránt, viszont még nem alakult ki az új vezéreszme, amely a helyébe lép, akár megszüntetve megőrizve, akár végleg maga mögött hagyva (antiliberalizmus, illiberalizmus). Előbbi megoldás a kétszáz évig tartó polgári korszak (1789–1989) liberalizmusára, annak emancipációs projektjére vonatkozik, utóbbi viszont a posztbipoláris korszak első huszonöt évét (1991–2016) jellemző gyakorlatot illeti, amely úgy tűnt, hogy már lezárult, ám a 2020-as évek elején is szívósan kitart. Ezalatt a ma ismert formájú liberalizmust kell értenünk, amely a globális kapitalizmus, a nyugati típusú liberális demokrácia és a gazdasági-kulturális neoliberalizmus közös többszöröse.

E posztliberális szituációra több magyarázat is született: vizsgálták történetfilozófiailag, mint szellemesen szólva end of the end of history, vagy egyszerűen megállapították nemzetközi politikai és eszmetörténeti beálltát. De igyekeztek elképzelni azt is, hogy mi jön utána – a liberalizmus vége és ami utána következik. Ez utóbbi kísérlet közelebb lép a posztliberális határkorszak politikafilozófiai készülődéséhez, amely majd hozzájárul egy új korszak közösségelvű (etnopluralista-identitárius, népi-nemzeti, államközpontú, családcentrikus, szociális) társadalmi és kulturális tartalmának kialakításához. Egy ilyen felfogás létrejöttéhez mindenekelőtt azt kell megérteni, hogy „jelenkorunk az átkelés időszaka: a liberális korszak haldoklik és felvirrad a posztliberalizmus kora”, ezért a posztliberális jelző valójában a paradigmaváltás hajnalpírja, amely „sem visszacsinálni, de befejezni sem akarja a felvilágosodást, csupán rendbe hozni azt, amit maga hátrahagyott” – írja Erik Ahrens és Bruno Wolters.

Az egész évszázad szellemi tartalmát és a hozzá kapcsolódó gyakorlat filozófiáját, ha most még nem is lehet teljes egészében megragadni, számos előjel már megmutatkozik, melyek alapján a korszellem körvonalai kivehetők. Minden bizonnyal egy értékrendjét tekintve kommunitárius, politikailag nemzeti-demokratikus „korszakváltás-küszöb” (Rolf Peter Sieferle) előtt állunk, amely a világrendre és a világgazdaságra is hatással lesz, vélhetően egy multipoláris nemzetközi rendszer és valamiféle önellátó nagytérrend formájában.

Maradva most a szűken politikai – filozófiai, ideológiai, legitimációs, társadalomszervezési – kérdéseknél, egyre biztosabb, hogy az előző század két legeredetibb gondolkodója, azaz Antonio Gramsci (1891–1937) és Carl Schmitt (1888–1985) eszmei metszéspontja lesz az a hely, ahol az új korszellem bölcsője ring. Ez a politikafilozófiai crossover nemcsak a politika elméleti megújulását biztosítja, hanem gyakorlatának dinamizálásáról is gondoskodik. Főleg, hogy a két gondolkodó politikafilozófiai elképzelései számos ponton konvergálnak egymással, különösen a Szuverenitás és a Hegemónia révén. Kettős szintézis ez, hiszen egyfelől egy olasz marxista pártmunkást és egy német radikális konzervatívot foglal magasabb egységbe, eképpen pedig nem csupán a baloldali és a jobboldali gondolkodást – ráadásul keresztben és kölcsönösen – megújító két teoretikus között alakít ki párbeszédet, hanem a 20. század legtávlatosabb politikai teoretikusait hívja segítségül a 21. század birtokbavételéhez. Amint Miguel Angel Iribarne Gramsci és/vagy Schmitt című írásában fogalmazott: „Antonio Gramsci és Carl Schmitt a 20. század két legmélyebb politikai gondolkodója volt. Nem véletlen, hogy a 21. században sem veszítették el aktualitásukat.”

Szuverén hegemónia

A 21. század első két évtizedében már egyre jobban körvonalazódó külső-belső kihívásokra, amelyek a nemzetállami keretek között érvényesülő demokratikus legitimációt és az ebből eredő többségi kormányzást érik, minden bizonnyal egy olyan megoldás lehet a válasz, amely összeköti egymással Carl Schmitt és Antonio Gramsci koncepcióját. Ez nem csak arra ad lehetőséget, hogy az egyikkel szólva megformálódjon a „népi-nemzeti kollektív akarat”, de arra is, hogy a másikat idézve „a politikailag egyesített nép” ne váljon csupán „fogyasztók tömegévé. Ebből is látszik, hogy Gramsci és Schmitt egyesített erejére a nemzetállam és a benne működő többségi demokrácia védelme érdekében van szükség. Éppen erre céloz Andreas Kalyvas is, amikor a „hegemón szuverenitás” kifejezésével köti össze kettejüket, mondván: egyedül a kollektív identitás talaján megszerveződő népszuverenitás lehet a demokrácia alapja.

Schmitt a demokráciát nem kifejezetten kormányzati formának, esetleg választási eljárásrendnek, főképpen nem a „fékek és ellensúlyok” rendszerének, hanem az állami szuverenitás legitimációs alapjának tartotta. Az Alkotmánytanban így fogalmazott: „A demokrácia (mint államforma és mint a kormányzás és törvényhozás formája) az uralkodó és az alávetett, a kormányzó és a kormányzott, a parancsoló és az engedelmeskedő azonossága.” A Legalitás és legitimtásban pedig azt írta, hogy „minden demokrácia azon feltételezésen alapul, hogy a nép oszthatatlanul egységes, azonos és egész”. Máskor úgy tömörített, hogy „a nép a politikai egység normatív kifejezője” és „a demokrácia első szükségszerűsége a homogenitás”. Vagyis Schmitt szerint a demokrácia nem más, mint a nép (ön)azonossága és az ennek egységéből születő állami szuverenitás, ami egy „organikus demokrácia” perspektíváját nyitja meg. Ebből következik, hogy sem a liberális demokrácia érvényét nem ismerte el, sem a demokráciát nem szűkítette pusztán procedurális kérdésekre.

Ilyenképpen fedte fel Schmitt a liberális és a demokratikus elv közötti fundamentális ellentétet, kijelentvén, hogy „a liberalizmust és a demokráciát el kell egymástól választani”, hiszen az előbbi az individuális egyenlőségre, utóbbi viszont a kollektív azonosságra épül, és úgy vélte, hogy a közakarat „liberális privatizációjával” szemben a kormányzat által kiírt, igen-nem döntést felkínáló népszavazás a legdemokratikusabb forma. Ennyiben tehát az aktuális kérdésekkel kapcsolatos népakarat időnkénti kinyilvánítása (nemzeti konzultáció, népszavazás) és a négyévenkénti országos választások eredményét tükröző alkotmányozó többség létrejötte, illetve az ennek felelős kormányzat közakarat-követő döntései hűen képviselik a nemliberális demokrácia Schmitt-féle modelljét.

Gramsci a tartós társadalmi többség elnyerését és a kormányzat, sőt maga az államrend folyamatos támogatottságát tartotta szem előtt a Börtönfüzetek politikai természetű feljegyzéseiben. De már letartóztatása előtt írott utolsó tanulmányában (A déli kérdés néhány aspektusa. 1926) felvetette, hogy a dél-olasz szegényparasztság és az észak-olasz munkásság összefogására és szövetségük megszilárdítására van szükség a fasizmus láthatóan hosszú távra berendezkedő diktatúrája ellenében. Amint írta: „A proletariátus oly mértékben lehet vezető és uralkodó osztály, amilyen mértékben sikerül megteremteni az osztályszövetségek rendszerét”, ehhez azonban az kell, hogy 1) megszerezze a parasztság támogatását, sőt beleegyezését, 2) ezért elégítse ki annak osztályigényeit, valamint 3) szervezzen magának külön, „organikus értelmiséget”, ugyanis 4) „tudtán kívül hatnak rá a polgári iskola, a polgári lapok, a polgári hagyományok”.

Vagyis Gramsci felismerte, hogy egy tartósan fennmaradó politikai rendszernek (osztály)kompromisszumon kell nyugodnia, amelyhez nemcsak az eltérő gazdasági igények respektálása, hanem a széles körű – leginkább kulturális természetű – konszenzus megteremtése szükséges. A börtönben írott Machiavelli-kommentárjában az „új fejedelemnek” azt a kollektív erőt (pártot, mozgalmat, osztályszövetséget) nevezte, amely képes megteremteni, folyamatosan fönntartani és nemrepresszív eszközökkel nevelni-növelni a kormányzottak beleegyezését, jóváhagyását, sőt a kormányzás iránti lelkesedését. Amint fogalmazott: „»Államon« nemcsak a kormánygépezetet kell érteni, hanem a »magánjellegű« »hegemónia-gépezetet«, vagyis a polgári társadalmat is.”

Miután tehát elkülönítette egymástól az államhoz tartozó, kényszereken alapuló „politikai társadalmat” és az önkéntes társulásokból álló „polgári társadalmat”, rájött, hogy az előbbihez tartozó testületek (állam, hadsereg, rendőrség, bíróság, ügyészség, iskola, pártok) meghódítása mellett legalább ennyire fontos az utóbbi szervezeteinek megszállása és a rajtuk keresztül végzett „folyamatos meggyőzés” tevékenysége, például az újságok, könyvek, társadalmi egyesületek segítségével. Mindez forgatókönyvül szolgálhat a szuverenista kormányzás tartós társadalmi többségének, „történelmi blokkjának” megteremtéséhez. Ha például azokat a stratégiákat vesszük, amelyek a stabil támogatottság kialakítása felé mutatnak (centrális erőtér, Nemzeti Együttműködés Rendszere, szélesen megyünk), akkor egy olyan nemzeti blokkra és egy hozzá tartozó konszenzusos hegemónia modelljére bukkanunk, melynek elméleti alapjait Gramsci fektette le.

Az új rend szintézise

A szintézis megalkotásához két ellentétes pólus és egy olyan szituáció szükséges, amely kedvez a belőlük megalkotott egység létrejöttének, amelyhez természetesen az egységteremtő akarat sem hiányozhat. A szintézis formálódás közben úgy néz ki, ahogyan Kassák Lajos és Pilinszky János beszélgetése az Új Ember című katolikus hetilapban, ahol előbbi a következőket mondta: „Korfordulón élünk, egy új világ kezdetén. Minden ér­tékre szükség van; minden valódi értékkel rokonnak ér­zem magamat. Ne azt hang­súlyozzuk hát, értékekről lévén szó, ami elválaszt, hanem ami egybeköt.” Új világ nem születhet régi értékekből, annál inkább támadhat a régi rend ellenfeleinek összefogásából. Minél szélesebb horizonton kötnek egymással stratégiai szövetséget, annál tartósabbak lesznek az új rend pillérei.

Felhasznált irodalom

Beszélgetés Kassák Lajossal a modern katolikus irodalomról (Pilinszky János) Új Ember, 1962. február 18.

Békés Márton: Nemzeti blokk – A Nemzeti Együttműködés Rendszere. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Alapítvány, Bp. 2020.

Antonio Gramsci: A déli kérdés néhány aspektusa [1926] = Uő: Politikai írások (1916–1926) vál. Szabó Tibor, ford. Farkas Mária és ts. Kossuth, Bp. 1985.

Antonio Gramsci: Az új fejedelem. Jegyzetek Machiavellihez. ford. Betlen János, Magyar Helikon, Bp. 1977.

Antonio Gramsci: Filozófiai írások. ford. Rozsnyai Ervin, Bp. 1970.

Andreas Kalyvas: Hegemonic sovereignty: Carl Schmitt, Antonio Gramsci and the constituent prince. Journal of Political Ideologies, 2000/3.

Karácsony András: Organikus demokrácia kontra liberális jogállam. Világosság, 2010/ősz

Posztliberalizmus [blokkösszeállítás] Kommentár, 2020/4.

Schmidt Mária: Korszakhatáron. Esszék. szerk. Baczoni Dorottya, Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Alapítvány, Bp. 2022.

Carl Schmitt: A politikai fogalma. Válogatott politika- és államelméleti tanulmányok. vál., szerk. és ford. Cs. Kiss Lajos, Osiris–Pallas Stúdió–Attraktor, Bp. 2002.

Carl Schmitt: Die geistesgeschichtliche Lage des heutigen Parlamentarismus [1926] Duncker & Humblot, Berlin, 1969.

Carl Schmitt: Legalitás és legitimitás [1934] ford. Mulicza Katalin és ts. Attraktor, Máriabesnyő–Gödöllő, 2006.

Carl Schmitt: Politikai teológia [1992] ford. Paczolay Péter, ELTE ÁJK, Bp. 1992.

Carl Schmitt: Staat – Großraum – Nomos. Arbeiten von Carl Schmitt aus den Jahren 1916–1969. szerk. Günther Maschke, Duncker & Humblot, Berlin, 1995.

Carl Schmitt: Verfassungslehre [1928] Duncker & Humblot, Berlin, 2003.

Szabó Tibor: Filozófia és politikaelmélet Gramsci műveiben. Világosság, 1988/1.

The End of the End of History [tematikus lapszám] Hedgehog Review, 2017/ősz

 

A tanulmány teljes terjedelmében Posztliberális szintézis – Gramsci, Schmitt és a nemliberális demokrácia címmel A népszerűség átka – Portrék, ideológiák, programok a populizmus múltjából és jelenéből (szerk. Heil Kristóf Mihály–Petri Bernadett, Jogállam és Igazság, 2023) című kötet 55–87. oldalán olvasható. Az írás illusztrációját Arany Imre készítette.