A tizennégy éve folyamatosan kormányzó Fidesz–KDNP jelenlegi ciklusának közepére esik az egyidőben tartott európai parlamenti és önkormányzati választás. A mostani ciklus második felének letelte után, 2026 tavaszán esedékes a következő országgyűlési választás, melynek végeredménye alapján rendezkedik be a 2030-ig tartó újabb ciklus. Mindez azt jelenti, hogy a rendszerváltoztatás óta ezidáig eltelt nem kevesebb, mint egy emberöltőnyi időszak legfontosabb rendszeralapító és egyben korszakos teljesítménye nem más, mint a Nemzeti Együttműködés Rendszerének létrejötte, működése s folytatása. Ebben a történelmi helyzetben nem csodálható a baloldali ellenzék válsága, hiszen nem a kormány, hanem a rendszer ellenzékeként viselkedik, márpedig ilyen iránt egyszerűen nem mutatkozik társadalmi szükséglet.

Békés Márton történész–politológus, a XXI. Század Intézet igazgatójának nagyelemzése az 5. Orbán-kormány félidejében esedékes kettős, európai parlamenti és önkormányzati választás előtt három hónappal összegzi a pártpolitikai folyamatokat.

Történetpolitikai helyzetkép

A Nemzeti Együttműködés Rendszerének tizennegyedik esztendejébe lépve aligha lehet kétségünk afelől, hogy ami 2010-ben kormányváltásként kezdődött, majd egy-két cikluson belül a rendszerváltoztatás befejezéséhez s nyomában egy új rendszer kiépítéséhez vezetett, az az elmúlt másfél ciklusban egy önálló politikatörténeti korszak érvényére emelkedett. Ez egyben azt is jelenti, hogy a rendszerváltoztatás elkezdése óta eltelt 35 esztendő első húsz évében uralkodó posztkommunizmus – mint politikai berendezkedés, gazdasági rendszer és nem utolsó sorban kulturális hegemónia – után olyan időszak fog következni, amelynek már most derengő láthatárát 2030-ban jelölhetjük meg. Ebben a politikai helyzetben immár nem csak rögzülőben lévő társadalmi tényeket kell megállapítanunk, hanem történelmi összefüggéseket is. Ez utóbbiak azok, amelyek magasabb szintre emelik a fennálló rendet.

Mindez jól látszik az 1990 óta alakuló magyar pártrendszer történetéből is. Az első parlamenti ciklusban (1990–1994) háromosztatú volt a belpolitikai térfél, aztán 1994 és 2010 között kvázi kétpártrendszer működött, fokozatosan egy-egy nagy bal- és jobboldali párt köré rendeződve, 2010 és 2019 között „centrális politikai erőteret”  láthattunk, végpontján az önkormányzati választásokkal, melynek eredményeképpen látens duális szisztéma jött létre, két oldalán a nemzeti kormányzattal és az egyre inkább nemzetközi karakterű ellenzékkel. Ez utóbbi végére a 2022-es választások kimenetele tett pontot, amikor a társadalmi viszonyaink tekintetében addigra már megszülető nemzeti blokkot a parlamenti összetétele is visszatükrözte. Azóta a domináns pártrendszer fennállása eltéveszthetetlen: egy nagy kormányzó pártszövetséggel (Fidesz–KDNP) és hét kisebb ellenzéki frakcióval, amelyek között találhatunk radikális jobboldalit (Mi Hazánk Mozgalom), két neoliberálist (Demokratikus Koalíció, Momentum), egy magát szociáldemokratának (MSZP) és egy konzervatívnak (Jobbik) nevezőt, valamint globalista (Párbeszéd) és lokalista (LMP) zöldeket.

A mindenkori nagy kormánypártok – politológiai szakszóval élve domináns pártok, a politikai szociológia nyelvén kifejezve társadalmi gyűjtőpártok, kevésbé szabatosan néppártok vagy rendszerpártok – többévtizedes uralma általános jelenség a stabilan működő demokráciákban.  De mit is nevezünk domináns pártnak? Olyan politikai formációt, amely 1) legalább három alkalommal nyeri meg, minimum abszolút többséggel a választást (és teszi mindezeket természetesen olyan parlamentáris demokráciában, amelyben demokratikus versengés és pártpluralizmus érvényesül), 2) ennek eredményeképpen bő törvényhozási többséggel bír a törvényhozásban, 3) mindezeknek köszönhetően folyamatosan, parlamenti ciklusokon átívelően és stabilan kormányoz, 4) élén pedig egy tekintélyes politikus, valóságos államférfi áll.

A négy jellemzőn végigmenve, hazai viszonyaink között a következőt látjuk. A Fidesz–KDNP két különböző választási rendszerben egymás után négyszer aratott kétharmados választási győzelmet, törvényhozási többsége megkérdőjelezhetetlen. Ez híven tükrözi társadalmi támogatottságát, hiszen 2010 óta a parlamenti választásokon legfőbb ellenfele támogatottságának minimum másfélszeresét, majdhogynem háromszorosát érte el. A két párt kormányzása immár tizennégy éve folytonos és folyamatos, Orbán Viktor pedig túl azon, hogy 1988 óta működő pártja egyik alapító tagja, első ízben 1993 és 2000 között elnökölte, majd 2003 óta megszakítás nélkül vezeti.

A domináns párt az időbeli mennyiség és a politikai minőség jegyeit egyaránt magán hordozza, másként mondva, a hatalmi és a vezetési képesség egyaránt jellemzi. A domináns párt kettős értelemben is a társadalom vezető, kormányzó ereje: úgy értve, hogy a kormányzást a hegemónia folyamatos biztosításának és a konszenzus állandó elnyerésének művészeteként egyaránt gyakorolja. Parlamentáris demokráciában magától értetődő, hogy a támogatást folyamatosan biztosítani és szervezni szükséges, hiszen a választásokon többséget kell szerezni, ami nem megy legitimáció nélkül.

Permanens stratégiai aszimmetria

Csurka István közel harminc évvel ezelőtt, 1996-ban nagy cikket írt, melynek a Nemzeti összefogás címet adta, ebben a Horn-kormányzás ciklusának közepén kialakult helyzetet elemezte. Úgy vélte, hogy a ’90-es évek derekának jobboldala vészesen széttöredezett, amely több parlamenti pártból állt (Fidesz, FKgP, KDNP, MDF), köztük az Antall-koalíció három, jelentősen amortizálódott frakciójából és az éppen polgári-konzervatív fordulatot végrehajtó fiataldemokratákból, valamint saját, akkor még parlamenten kívüli szervezetéből (MIÉP). Az itt-ott megelőlegezett politikai eredmények megjóslása – mint az 1998 és 2002 közötti „polgári kormány” és a rendszerváltoztatás 2010-től kezdődő befejezése – mellett a nyitómondat érdemel most különös figyelmet. Ez így szólt: „Az a rendszer, az a személy, az a párt vagy pártszövetség, amely […] uralmon van, csak akkor maradhat továbbra is ott, ha nincs vele szemben érvényes ellenajánlat.”

Az állítás, több mint megszívlelendő! E mondat ugyanis több mint állítás, inkább tétel, vagy tézis, azt is mondhatnánk: axióma. A parlamentáris-demokratikus körülmények közötti politikai változás mindenkori alaptörvénye az, hogy a váltógazdasághoz, vagyis az egyes politikai pártok-pártszövetségek folyamatos cseréjéhez több kell az elégedetlenkedésnél, de országos visszhangot kiváltó ügyeknél is. Ami szükséges, az a fennálló rend érdembeli kihívása, ellenlegitimációja, a lehetséges változás hiteles ígérete, de még inkább annak hitelt érdemlő megfogalmazása, hogy mi fog történni a változás után. Ennek hiányában nincs változás, és 1990 óta felhalmozott politikai tapasztalataink, vagyis a rendszerváltoztatás egy nemzedéknyi ideje alatt történtek szerint nem is volt soha. Az 1990-es választást például a népi-nemzeti erők nyerték, négy évvel később viszont a szocialista-szabaddemokrata pártok szövetsége, amelyek továbbszőtték a posztkommunista-liberális hegemóniát. Újabb négy évvel később, 1998-ban a polgári-nemzeti erők győzedelmeskedtek, ám 2002-ben visszajött az előző garnitúra, és 2006-ban – odáig egyedülálló módon – kormányról nyerni is tudtak. A 2010-es választás aztán történelmi fordulatot hozott, amikor a Fidesz–KDNP-pártszövetség elsőként a rendszerváltoztatás utáni húsz év történetében, kétharmados felhatalmazást szerzett.

A 2010 óta egyhuzamban érvényesülő, immár tizennégy éve tartó kormányzás ténye és annak vezető pártpolitikai ereje, a Fidesz–KDNP szilárdsága két történelmi-társadalmi tényt jelent: az előbbi a hosszú kormányzás folyamata, az utóbbi a dominás párt megléte. E kettő ráadásul szorosan összefügg egymással s mindkettőnek komoly történelmi előzménye van idehaza. Induljunk is ki innét, és tegyünk világossá két újabb tényt. 1) Tisza Kálmán egy hónap híján 14 és fél évig tartó regnálása és Bethlen István valamivel több, mint egy évtizedig fennálló kormányzata a maga természetességével érvényesült a dualizmus derekán (1875–1890), illetve a Horthy-korszak kezdetén (1921–1931), amely a komoly, velük egy súlycsoportban lévő kihívó hiányát is jelentette. 2) Ez a helyzet együtt járt a kormányzat folyamatos önkorrekcióival, vagyis a kormányzás elméletének és gyakorlatának fejlődésével, ugyanakkor viszont ellenzékük fokozatos dezintegrálódásával, kontraszelekciójával, vagyis röviden szólva, gyakorlatból való kiesésével.

Az egyenlet egyszerű: a hosszú kormányzás és a dominánspártiság nem csak a kormányon lévő pártra, pártszövetségre, hanem a vele szemben álló, ellenzéki politikai csoportokra is hatással van. A hatás a dolog természetéből fakadóan meglehetősen egyenlőtlen, sőt egyenesen ellentétes. Annál is inkább így van ez a mai Magyarországon, mivel a Fidesz 2002-es vereségétől 2010-es kormányra kerüléséig, azaz két teljes cikluson keresztül készült a visszatérésre, méghozzá pártszervezeti, mozgalmi és intellektuális értelemben egyaránt. Vegyük sorra a főbb mérföldköveket! Azonnal életre hívta a polgári köröket (2002), néppárttá vált (2003), nemzeti petíciót indított (2004), összefogott a kereszténydemokratákkal (2005), megnyerte az önkormányzati választást, illetve népszavazást kezdeményezett (2006), utóbbit is sikerrel megnyerte (2008), majd az EP-választásokon is győzedelmeskedett (2009).

Ehhez hasonló politikai innovációt, nem is beszélve a mozgalmi kezdeményezésről, az intellektuális izmosodásról meg pláne nem, a 2022-es választás óta távolról sem látunk az ellenzéki oldalon, noha 2022 áprilisa óta immár csaknem két év telt el. A fennálló nehézségekből, amelyek az elmúlt években sújtották Magyarországot, semmit sem tudtak profitálni, fragmentálódásuk mértéke és felkészületlenségük szakadékja egyre csak növekszik, sikerélményük nincsen, új politikai vállalkozás meghirdetésére valósággal képtelenek. Népszerűtlenségük akkora, hogy az ellenzéki érzelmeket más szereplők igyekeznek becsatornázni, amely közben olykor meg is kérik őket arra, hogy jelenlétükkel ne kompromittálják a kezdeményezéseket.

A folyamat nem most kezdődött (2018-ig, 2014-ig, 2010-ig, sőt a kétezres évek közepéig egyaránt visszavezethető), csupán napjainkban lett a legnyilvánvalóbb. Amiről itt szerkezeti értelemben beszélünk, azt már a 2022-es választások után nem sokkal stratégiai aszimmetriának neveztem. Ez alatt azt értettem, hogy a kormányzó pártszövetség és a vele szemben álló, az ellenzéki összefogást képző hat parlamenti párt (név szerint: DK, Jobbik, LMP, Momentum, MSZP, Párbeszéd) között akkorák a szervezeti, szellemi és személyi különbségek, hogy ennek mennyisége és minősége új kifejezést kíván. Ez volna a stratégiai aszimmetria, amely a szókapcsolatban benne foglalt drámaisággal hűen leírja a kormányoldal és a baloldali ellenzék között fennálló döbbenetes szerkezeti és képességbéli szakadék mértékét. Más szavakkal arról van szó, hogy a két pártcsoport közötti szervezeti-intézményes, intellektuális és vezetési, tudásbéli egyenlőtlenségek egyenként is drámaivá váltak, de együttes hatásuknak köszönhetően minden bizonnyal maradandók lesznek. További megállapítás, hogy a három SZ-szel leírható válság – még egyszer: a szervezeti vagy infrastrukturális, a szellemi-ideológiai természetű és a személyi, azaz a párteliteket és vezetői képességüket érintő – valójában egy régóta érlelődő krízis fokozódásából és összeadódásából áll elő. 2022-ben csupán az derült ki, hogy a hat baloldali párt összefogása leginkább egyenkénti gyengeségeik összeadódását eredményezte.

Nincs igény rendszerellenzékre

Az ellenzéki összefogásban részes hat parlamenti pártnak jelenleg összesen nem kevesebb, mint tíz elnöke-társelnöke van, ám rajtuk kívül táborukba kell számítani három parlamenten kívüli pártot (Jakab Péterét, Márki-Zay Péterét és a Kétfarkú Kutyapártot), valamint két mozgalmat (Mindenki Magyarországáért Mozgalom, Szikra Mozgalom). Szervezeti értelemben már nem egyszerűen „történelmi töredezettségről” van szó, amint azt Nagy Ervin, a XXI. Század Intézet elemzője találóan elnevezte, hanem elaprózódásról és eljelentéktelenedésről. Mi sem jellemzőbb népszerűtlenségükre és több mint gyenge mobilizációs képességükre, hogy míg a kormányellenes sajtó által „kegyelmi botránynak” nevezett elnöki kegyelem kapcsán egy héten belül rendezett két ellenzéki érzelmű tüntetés közül az elsőn, amelyet az internetes tartalomgyártók hívtak életre, a becslések szerint 50–150 ezer közötti létszámban vettek részt, addig az ennek örvén négy párt (DK, Momentum, MSZP, Pártbeszéd) által rendezett és a főpolgármestert is fölvonultató megmozduláson mindössze néhány százan. Utóbbi értelmetlenségét minősíti, hogy az új köztársasági elnök személyének megválasztása előtt egy nappal tartott demonstráció célja a közvetlen elnökválasztás melletti kiállás volt… Végül, bár a Jobbik, az LMP, a Mi Hazánk és a  Párbeszéd tervezett ugyan köztársasági elnökjelöltet állítani, az ehhez szükséges ajánlásokat képtelenek voltak összegyűjteni, így a szavazólapra egyedül Sulyok Tamás, az Alkotmánybíróság volt elnökének neve került.

Mindebből az szűrhető le, hogy az egykori összefogás pártjai egyfelől semmi olyasmin nem változtattak az elmúlt szűk két esztendőben, ami a stratégiai aszimmetriát kialakította, másfelől meg még fokozták is válságukat. Ennek a válságnak csak az egyik neve Gyurcsány Ferencé, aki továbbra is stratégiai tehertételt jelent bármilyen baloldali-liberális ellenzék számára, hiszen sem vele, sem nélküle nincs – persze, akkor is csak elméleti – esély az úgymond „Orbán-rendszer” leváltására. És a fontos éppen ez: a rendszer fennállása! Legyünk őszinték: a jelenlegi baloldali ellenzék rendszerellenzék és nem kormányellenzék módjára viselkedik, hiszen nem kreatív kritikusa, hanem fundamentális-zsigeri tagadója a Nemzeti Együttműködés Rendszerének. Márpedig, nagyon úgy tűnik, hogy rendszerellenzékre egyszerűen nincs szükség, legföljebb a kormány kritizálható, amelyet az Országházban a maga következetes módján csak két párt tesz meg: az LMP és a Mi Hazánk.

Felhasznált irodalom

Békés Márton: Nemzeti blokk – A Nemzeti Együttműködés Rendszere. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Alapítvány, Bp. 2022.

Csurka István: Nemzeti összefogás. Magyar Fórum Könyvek, Bp. 1996.

Luciano Gruppi: A hegemónia fogalma [1967] = Olasz marxista filozófusok írásaiból. vál. Huszár Tibor, ford. Rozsnyai Ervin, Gondolat, Bp. 1970.

Tellér Gyula: Született-e „Orbán-rendszer” 2010 és 2014 között? Nagyvilág, 2014/3.

Uralkodó párt – A Fidesz nemzetközi és hazai történeti összehasonlításban. szerk. Csizmadia Ervin, Méltányosság Politikaelemző Központ, Bp. 2021.

Wéber Attila: A rendszerváltás kora. A magyar politikai rendszer három évtizede. Osiris, Bp. 2022.