A Nemzeti Együttműködés Rendszere, amint az az Alaptörvényből is kiolvasható, a nemzeti és népszuverenitáson alapszik, amely az ország politikai, gazdasági és társadalmi stabilitását eredményezi. Ezzel összefüggésben és különösen az elmúlt hetek-hónapok körülményei között érdemes a napi aktualitásokat integrálva, ugyanakkor távlatosabban is szemlélődve összegzést készíteni arról, hogy melyek azok az egymással látványosan együttműködő külső-belső aktorok, amelyek Magyarország szuverenitását aláásni, stabilitását pedig megingatni igyekeznek. Az első részből is láttuk, hogy a baloldali ellenzék képtelen a politikai cselekvésre, így hát újabb jelenségek tűnnek föl a belpolitikai láthatáron: a külföldről finanszírozott kormányellenes sajtó és az Alinsky-módszer végrehajtása.

Békés Márton történész–politológus, a XXI. Század Intézet igazgatója nagyelemzésének második részében a közelgő választások előtt megnövekedő külföldi befolyást és annak módszertanát tekinti át.

Politikai stresszteszt

A parlamenten belüli baloldali pártok felemás stratégiája abból áll, hogy egymást túllicitálva mennél radikálisabb retorikával élnek, brüsszeli kapcsolattartóikon keresztül a kormány megdöntését, sőt az egész ország bedöntését szorgalmazzák, noha a választásokon elindulnak, képviselőik eskütételkor az Alaptörvény hatályát elfogadják, a parlamenti bizottsági munkákban részt vesznek, a játékszabályokat tehát elfogadják. Nem csoda, ha cselekvésük visszatetszést kelt, eljárásukat következetlennek tartják, főképpen az általuk a közösségi médiában, az utcán és a T. Házban elmondott fenyegetésekkel és fogadkozásokkal összevetve. Ha a pártok tehetetlenek, akkor más stratégiához kell fordulni – gondolhatnánk, ami két irányban rögtön be is következett. A média pergőtüzéről és a hangulatváltozás lassú tüzéről van szó, főképpen, hogy e kettő szorosan összefügg egymással.

Az ellenzéki pártok politikai paralízise és depressziója régóta megfigyelhető folyamat, kezdetét több eseményhez is köthetjük. Biztosan hozzájárult a 2014-es és 2018-as vereségbe való kénytelen-kelletlen beletörődés, és fokozta, hogy szándékuk ellenére sem a koronavírus-járvány kormányzati kezelésének parttalan kritikájából, sem az egyes, többnyire sajtó által kirobbantott, tematizált és felszínen tartott közéleti esetekből, eseményekből nem tudtak profitálni. Azt is mondhatnánk, hogy a média által tálcán kínált ügyeket sem képességük, sem erejük nem volt politikailag becsatornázni, ürügyüket fölhasználva mobilizálni, bár az is kétségtelen, hogy az egyes ügyek sem voltak olyan súlyúak, hogy abba – amint köreikben mondani szokták – „belebukjon a kormány”.

A baloldali ellenzék ügyét az sem segítette, hogy 2021–22-ben olyan konstrukcióban kampányoltak, amelyet az Állami Számvevőszék és az adóhatóság is vizsgál. Előbbi minapi jelentése tiszta és egyértelmű, hiszen megállapítja, hogy „a Demokratikus Koalíció, a Jobbik, az LMP, az MSZP, a Momentum Mozgalom és a Párbeszéd az MMM-től […] tiltott párttámogatásban részesült a választási kampány során ezen pártok helyett és érdekében finanszírozott kampánytevékenység formájában”. Az érvelés szerint „a Mindenki Magyarországa Mozgalom kampányhoz kapcsolódó tevékenysége és költései alkalmasak voltak a választási kampány és a választások befolyásolására. […] A közös kampány során az ellenőrzött szervezetek jogi személytől, a Mindenki Magyarországa Mozgalomtól tiltott támogatásban, nem pénzbeli vagyoni hozzájárulásban részesültek, amelynek összege elérte a 261,26 M Ft-ot.” A vizsgálat eredményét egészítsük ki azzal, hogy a hatpárti miniszterelnök-jelölt, Márki-Zay Péter által vezetett MMM-hez mintegy 4 milliárd forintnyi külföldi támogatás érkezett, ebből 3,17 milliárd az Action for Democracytől, 887 millió pedig egy svájci bejegyzésű alapítványtól – egyelőre egyik forrás végső eredete sem tisztázott.

Ehhez képest nyílt titok, hogy – amint azt a XXI. Század Intézet egy évvel ezelőtt kiadott TREND című kiadványának első száma is megállapította – a kormányellenes média vezető orgánumait 25–100 százalékban külföldi donorok finanszírozzák, köztük államok külügyminisztériumai és nagykövetségei, külföldi pártalapítványok és kormányügynökségek, alapítványok és nonprofit alapok, a nagyvállalati szektor, az Európai Unió szerveinek pályázatai, médiával is foglalkozó nemkormányzati szervezetek, valamint külföldi médiumok és azok kiadói. A támogatás azóta is töretlen, sőt az Amerikai Egyesült Államok nagykövetsége nemrégiben jelezte is, hogy melyek azok a fórumok, amelyeket priorizál. 2024. január 26-án közölte az Ökotárs Alapítvány honlapja a következőket: „A támogató Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövetségének jóváhagyása nyomán, döntés született a Mérték Médiaelemző Műhely és az Ökotárs Alapítvány által működtetett pályázat első felhívására beérkezett pályázatokról. […] 26 érvényes pályázat közül most […] 15 kap támogatást, összesen 115 608 880 Ft értékben”. A Szabad Média nevű pályázat első körének nyertes tizenöt indulója között ott találunk többek között három liberális hetilapot (Jelen, Magyar Hang, Magyar Narancs), négy kormánykritikus honlapot (444, Átlátszó, Quibit, Telex) és két baloldali rádiót (Klub Rádió, Tilos Rádió).

Évek óta megfigyelhető, hogy a kormányellenes média ügygazdaként lép föl, amelyhez számos egyéb platformot is felhasznál, köztük anonim adminisztrátorok által működtetett Facebook-csatornákat (Ördög ügyvédje, Vidéki prókátor) és a Nemzeti Együttműködés Rendszerének belső árulóit (Simicska Lajos, Pesty László, Magyar Péter). Talán nem a véletlen műve az sem, hogy Novák Katalin köztársasági elnök – valóban ellentmondásos, lemondásával végződő – kegyelmi döntését a 444.hu írta meg először, amely után nyomban összehangoltnak tűnő kommunikációs támadás is indult, személyek ellen, a kormány ellen, a kormányfő ellen. Bár a destabilizációs kísérlet nem sikerült, sőt Orbán Viktor személyes-politikai fölkészültségének, a kormány egységének, az új köztársasági elnök gyors megválasztásának és a szükséges változtatások, illetve vizsgálatok azonnali kezdeményezésének hála az államrend mindvégig sértetlen maradt, újabb támadások várhatóak. Próbálkozni fognak tovább.

Jószerivel minden választási vereség után nemsokkal zajlottak olyan tüntetések, amelyek szervezettsége, finanszírozási háttere, dramaturgiája és médiakörnyezete leginkább egy-egy „színes forradalomra” hasonlított. Ilyen volt a 2018–19 fordulóján a munka törvénykönyvének módosításának ürügyén az Országház előtt zajlott rendbontás (amelyért Fekete-Győr Andrást másodfokon el is ítélték felfüggesztett börtönbüntetésre) és az állami televízió épületébe való behatolás, 2020 őszén a Színház- és Filmművészeti Egyetem modellváltása kapcsán szervezett egyetemfoglalás, vagy az adórendszer módosítása miatti 2022. nyári hídfoglalások, de a pedagógus- és diáktüntetések is ide sorolhatók. Az évek során azonban kiderült, hogy mihelyst a baloldali pártok rátelepedtek egy-egy tüntetésre, hetek alatt amortizálták annak hitelességét és egy hónapon belül eltérítették eredeti mondanivalóját – jogelvi ügyet, pártkérdést csináltak belőle.

Magyar Majdan?  

Ennél sokkal hatékonyabb a „civilnek” nevezett csoportok tüntetése. Ebben a műfajban került sor arra a nagyszabású megmozdulásra, amelyet „internetes tartalomgyártók” – influenszerek, YouTube-műsorvezetők és a hozzájuk csatlakozó celebritások – hirdettek meg. A demonstráció életre hívói közül kiemelkednek azok a nyíltan kormányellenes szereplők, mint Gulyás Márton, a többek között amerikai kormányügynökségek által támogatott Partizán-csatorna alapító-műsorvezetője, az egykori momentumos humorista, Pottyondy Edina és a reality-hős, Márki-Zay-kampánytanácsadó, étteremtulajdonos műsorkészítő, Osváth Zsolt. A Hősök terére szólított tömeget a helyszínen 50 ezresre becsülték, számát később 150 ezer fősre tették, ami mindenképpen újdonság, hiszen szervezőinek kiléte, témájának megtalálása és a résztvevők mennyisége bízvást elhalványítja az elmúlt öt-tíz év ellenzéki megmozdulásainak egészét.

Érdekesség, hogy az azóta „influenszertüntetésnek” elkeresztelt demonstráció végül, a végén a Fidesz-irodánál menetrendszerűen elkövetett vandalizmus ellenére, nem fordult kormányellenes tömegtüntetéssé, hanem közadakozássá szelídült és fókusza is leszűkült a gyermekotthonok körülményeinek – kétségtelenül reformra és átvilágításra szoruló, a kormány által meg is kezdett – javítására. Ennek ellenére figyelemre érdemes az a beszédrészlet, ami a következőképpen hangzott: „egy ilyen tüntetés nem változtatja meg a világot, de minket megváltoztathat! A gondolkodásunkat, a mentalitásunkat, a tanult tehetetlenségünket. Ötvenezer demonstráló nem elég, de egy jó kezdet! Nem az út vége, az eleje. Látjuk, hogy sokan vagyunk, látjuk, hogy az emberségnek, a szolidaritásnak, a normalitásnak is van bázisa. Ha ezt az első lépésnek látjuk, ami itt történik, akkor újra van remény. Van ügyünk, amiben minden jóérzésű ember a társunk lehet. Állítsuk magunk mellé a magyar társadalmat!” Ez a stratégia igencsak ismerős lehet annak, aki olvasta Saul Alinsky Radikálisok 12 szabályát, amelyet a „realista radikálisok kézikönyvének” végéhez csatolt. Ennek egyik-másik kitétele igencsak tanulságos.

Az első pont úgy szól, hogy „akiknek nincs pénzük, a testükből kell felépíteniük a hatalmat”, vagyis tömegtüntetéseket kell szervezni. A harmadik szerint az ellenség táborán folyamatosan növelni kell a nyomást: „Keresd a módját, hogyan növelhetnéd a bizonytalanságát és az idegességét.” Ehhez kapcsolódik a nyolcadik, amely így szól: „Tartsd fenn a nyomást. Ne engedd fel. Folyamatosan próbálj ki új dolgokat, hogy bizonytalanságban tartsd az ellenfelet. Ahogy az ellenfél kiismer egy taktikát, vágd lágyékon valami újjal. Támadj, támadj, támadj minden irányból, sose hagyj esélyt a tántorgó szervezetnek a pihenésre, átcsoportosításra, talpra állásra és a stratégiája újragondolására.” A kilencedik mindennek pszichológiai vetületére hívja fel a figyelmet, mondván: „A fenyegetés gyakran rémisztőbb, mint maga a dolog. […] A nagy szervezetek mindig a legrosszabb forgatókönyvre készülnek fel, ami talán végtelenül távol áll az aktivista elképzeléseitől. Az eredmény az lesz, hogy a szervezetek hatalmas mennyiségű energiát és időt fognak azzal tölteni, hogy számbaveszik a legszörnyűbb következményeket. Ez könnyen megmérgezi a gondolkodást, és demoralizálja őket.” Az utolsó pont a legaktuálisabb: „Válaszd ki a célpontot, izoláld, nevezd meg és polarizáld. […] Embereket támadj, ne intézményeket, mert az emberek sérülékenyebbek, mint az intézmények.”

Stabilitás és szuverenitás

A szervezett emberi közösségek külső-belső világának összetevői gyakran olyan szoros kapcsolatban állnak egymással, hogy egyenesen egymásból következnek: ilyen a külső és a belső önrendelkezés, vagyis a függetlenség és a demokrácia, vagy az állam és a társadalom, esetleg a nemzeti szuverenitás és a népszuverenitás fogalma, működése. A két legerősebb konstituáló tényező, amely egy kifelé független, belül önrendelkező ország életét meghatározza, nem más, mint a stabilitás és a szuverenitás. E kettő kölcsönösen egymásból következik: csak stabil állam lehet szuverén, és fordítva, egyedül egy szuverén ország élvezheti a stabilitás minden előnyét. Nem véletlen hát, hogy az állami és nemzeti szuverenitás visszaszerzését, megőrzését, sőt bővítését történelmi feladatának tudó és tizennégy éve ezért dolgozó magyar kormány és a mögötte álló választók, pártjaik, mozgalmaik és értelmiségi köreik mindennél előbbre helyezik a stabilitás fenntartását. De érzi ennek fontosságát az ellenoldal is, minden külső támogatójával egyetemben.

A külső aktorok befolyásolási kísérletei minduntalan arra irányulnak, hogy vagy az államhatalom csúcsán, vagy ha ez nem megy, mint legutóbbi kísérletük esetében, akkor a parlamentben, esetleg az utcán, de mindenképpen a médián keresztül megingassák a magyar állam stabilitását és csökkentsék nemzeti szuverenitását. Legyenek ezek uniós vagy kormányügynökségek, titkosszolgálatok, nagykövetségek vagy forrásbiztosító nemzetközi donorok, tevékenységük a destabilizálásra és a szuverenitáscsökkentésre irányul. Módszereik szerteágazók, természetükkel kapcsolatban azt is mondhatnánk, hogy az Alinsky-stratégia taktikai eljárásait alkalmazzák: minden irányból támadnak, fenntartják és folyamatosan növelik a nyomást, elbizonytalanítanak és közvetlenül személyeket támadnak.

A demoralizáló sajtókampányok, a demonstratív szuverenitássértések és a destabilizációs kísérletek egy olyan politikai frontvonalat képeznek, ami a külföldről finanszírozott sajtótól a diplomáciai nyomásgyakorláson át egészen a Majdan-puccsig terjed – minden hangszeren játszanak. 2022-ben bebizonyosodott, hogy minden külföldi támogatás ellenére a magyarországi baloldal pártjai képtelenek politikai napirendet alkotni, mert ehhez egyszerűen sem szervezeti keretük, sem személyi állományuk, sem szellemi képességük nem adott. A rájuk áldozott négy – vagy ki tudja, mennyi – milliárd forint ablakon kidobott pénznek bizonyult. Új ágens után kellett nézni, aminek persze megvoltak a már korábban kiépített hídfőállásai, hazai szálláscsinálói és begyakorolt metódusai. Újdonságot még a budapesti amerikai nagykövetség hiperaktivitása sem jelenthet, legföljebb a leplezetlensége.

Bár a médián keresztül végzett szuverenitássértés és az utcai destabilizálás hosszabb folyamat révén érvényesül, mint az állam – megszálló seregekkel vagy a választások manipulálásával való – meghódítása, az ellene való védekezés pedig sokrétűbb és szintén fáradtságos munkát igényel, megspórolni mégsem lehet. Az előbbi jelenvaló veszélyével kapcsolatban le kell szögezni, hogy a nyilvánosság külső befolyásmentességének megőrzése döntő kérdés, ezért a kulturális szuverenitás területéhez tartozó mezők állami és civiltársadalmi védelme elsődleges kérdés, utóbbival kapcsolatban pedig nem kevesebbről van szó, mint a stabilitás népi-nemzeti erőinek nyílt és látványos megmutatkozásának szükségességéről.

Felhasznált irodalom

Saul Alinsky: A civil szervezkedés ábécéje [1971] ford. Doubravszky Sándor, Bagolyvár, Bp. 1999.

Miša Đurković: Színes forradalmak mint hibrid háborúk (ford. Sullivan Ferenc) Kommentár, 2021/2.

Horváth József: Hibrid háború a jövőért. Jogállam és Igazságosság, Bp. 2021.

Horváth József: Veszélyes idők. Alapjogokért Központ, Bp. 2023.

Polgári engedetlenség és erőszakmentes ellenállás. szerk. Misetics Bálint, Napvilág, Bp. 2016.

Szrgya Popovics: Útmutató a forradalomhoz. ford. Gadó György Pál, Göncöl, Bp. 2017.

Gene Sharp: Diktatúrából demokráciába. Elvi útmutatás a felszabaduláshoz [1993/94] ford. Dettre Gábor, Kossuth, Bp. 2020.