Nincs hosszú távú kormányzás sikeres kultúrpolitika nélkül, melynek történelmi léptékű stratégiája nem csupán minimálprogramot jelent, hanem a nemzeti maximumot teljesíti. Tartalmilag ez a legkisebb közös többszörös helyett a legnagyobb közös osztó: nemzeti program, széleskörű konszenzus, társadalmi egyetértés. Annak a kornak a szelleme, melynek politikáját Nemzeti Együttműködés Rendszerének nevezik, nem is lehet más, mint történelmi és konszenzusra épülő.

Békés Márton történész–politológus, a XXI. Század Intézet igazgatója A nemzeti maximum címmel a Látószögön közölt szövegének szerkesztett részleteit adjuk közre.

Korszaképítés

Egy korszak nem csak annyival több egy mégoly stabil politikai rendszernél, hogy állandó vezetés mellett huzamosabb ideig marad fenn, hanem hogy jól megkülönböztethető, csak rá jellemző szellemiség érvényesül benne. Érezzük, hogy a kort, amiben élünk, egy bizonyos értékkánon, meghatározott kulturális kurzus, sajátos intellektuális klíma jellemzi. Orbán Viktor ötödik kormányzati ciklusának közepén túljutva a rövidebb távú jogi-gazdasági és a középtávú társadalmi célok után nem túlzás a hosszú távú kulturális célokat fókuszba helyezni. Különösen, hogy valójában ezek teljesülése alapozza meg az előbbiek sikerét. Politikai értelemben biztosan beszélhetünk korszakról, de hogy kulturális értelemben is korszak lesz-e a rendszerből, az az állami kultúrstratégia érvényesülése mellett a társadalom áthatásának sikerességén is múlik. Egy politikai rendszer maradandóságát belpolitikai stabilitása, működtetőinek állandósága és időtartamának hossza adja, viszont az általa hagyott kulturális lábnyom teszi felismerhetővé és emlékezetessé.

Van azonban itt egy probléma, amely úgy hangzik, hogy korunkban – és ez egy rá igencsak jellemző vonás – a lokális korszellem ütközik a globális korszellemmel, márpedig a helyi kultúra (újra)termelésének eszközei eltörpülnek a globális korszellem terjesztésére rendelkezésül álló roppant arzenálhoz képest. Ez a magyarázata annak, hogy bár itthon kormányon van a jobboldal, a világ egészéhez képest mégis ellenzékben dolgozik, fordítva pedig úgy áll a helyzet, hogy balliberális ellenzéke nem más, mint az „uralkodó eszmék” szolgája. A hiányzó erő pótlásához kormányzatilag nem lehet más és hathatósabb eszközt igénybe venni, mint az államét: ezért van szükség fokozott kultúrpolitikára.

Idézzük föl a Nemzeti blokkból, hogy a kommunista diktatúra (1948–1989) negyven évére rákövetkező két évtized (1990–2010) – nem függetleníthetően az előbbihez tartozó nomenklatúra gazdasági túlélésétől, a nyugati kiszolgáltatottságtól és a rendszerváltoztatás szándékos eltérítésétől – egy kétkomponensű posztkommunista komplexum uralmát jelentette, melyben összeszövetkezett egymással a posztkádári/baloldali politikai-gazdasági elit és a „demokratikus ellenzékből” formálódó liberális értelmiség. A gazdasági, diplomáciai, titkosszolgálati, jogi és államigazgatási pozíciók felügyelete mellett ez a blokk tartotta magánál az értelmezés hatalmát, a referenciakijelölés előjogát és a nyelvhasználat monopóliumát. És bár a politikai hatalom egyszer-másszor kicsúszott a kezükből (1990–1994, 1998–2002), a gazdasági, és ami fontosabbnak tűnik: a kulturális hatalmat mindvégig maguknál tartották. A rendszerváltoztatás után tehát nemcsak, hogy a korábbi politikai elit és a régi-új gazdasági elit bizonyult maradandónak, de a kulturális elit is konzerválódott, sőt sikeresen újratermelte magát.

Azt is újra meg kell állapítani, hogy 2010 óta egy új történelmi blokk van formálódóban, amely azóta három országgyűlési és ugyanennyi európai parlamenti, négy önkormányzati és két népszavazáson bizonyította, hogy a Fidesz–KDNP mögött politikai többség áll, sőt bizonyos kérdésekben mögötte áll a társadalmi többség. A korábbi uralkodó elitet sikerült lecserélni, bár makacs utóvédharcokat folytat, sőt újabb nemzedékeket szül (Apró–Dobrev klán, Donáth-család), miközben aktívan keresi a kapcsolatot a transzatlanti elitekkel, az uniós és Soros-struktúráktól pedig minden támogatást megkap törekvéseihez. Különösen ebben a helyzetben szükséges a kulturális hegemónia megteremtése, amely jó évtizede több szinten zajlik, minduntalan az új  korszak építésével szembeni elkeseredett kultúrharccal kísérve, melyet – a félreértések elkerülése végett – a globális elit és hazai szövetségesei folytatnak.

Nemzeti maximalizmus

Folytassuk onnét, ahol az előbb abbahagytuk! A 2010 és 2014 közé eső ciklust az új állam intézményesítésének és a múlt legközvetlenebb problémái kiküszöbölésének kellett szentelni, a 2014 és 2018 közötti időszak pedig jobbára a gazdaság üzembe helyezéséről, a határvédelemről és a külső támadások kivédéséről szólt. A 2018 és 2022 közötti ciklus volt az, amelyben – a koronavírus-járvány által meg-megakasztva – hozzá lehetett kezdeni a nagy feladathoz. És most itt vagyunk az orosz–ukrán háború és hatásai közepette az újabb, egymás után immár a negyedik (összességében pedig az ötödik) Orbán-ciklusban, annak is túl a felén.

A folytatódó és eszkalálódó háborúban továbbra sem könnyű a (gazdasági, diplomáciai) helyzet: bár hazánk az Európai Unió soros elnöke, az európai uniós választás utánra időzítve jelentették be egy korábbi kötelezettségszegést büntető gigantikus bírságot, sőt ismét eljárás indul ellenünk, a miniszterelnök békemisszióját pedig a nyugati vezetők nem támogatják. Persze, sikerek is akadnak, nem is kicsik: a világ más tájaival a miniszterelnök kifejezetten pozitív viszonyt alakított ki (Azerbajdzsán, Kína, Törökország), szomszédjaink egyikével-másikával már-már stratégiai szövetségre lépett (Szerbia, Szlovákia), sőt a balra sodródó Európai Néppárt és a háborúpártiságban utána igyekvő Meloni-féle reformkonzervatívok székei között nem hogy a pad alá nem esett, hanem új, nagyobb és ami még fontosabb: saját asztalhoz ülhet (Patrióták Európáért).

A folyamatban lévő világrendszerváltás idején teljesen érthető a nemzetközi-geopolitikai fókusz, és senki nem gondolhatja, hogy a globális csatatéren országát védő tábornok feladata lenne még a hátország szilárdságának biztosítása is. A hinterland teljes egészében a lehető legszélesebben értelmezett kultúra révén nyerhető meg, márpedig biztos otthoni támogatás nélkül a frontvonalon sem lehet győzelmet aratni. A félidei kettős választás EP-eredményei persze meggyőzőek, különösen az év első felében véghezvitt külső puha puccskísérlet hatásának fényében, így a miniszterelnök minden további nélkül hivatkozhat a kormánypártok 44,8 százalékos támogatottságára. Az önkormányzati választás azonban szintén szép eredményei mellett arra is figyelmeztet, hogy a „foglaljuk vissza Brüsszelt” jelszó érvényben tartása mellett meg kell tartani a 10–20 ezer fő közötti, az afölötti és a megyei jogú magyar városokat is.

Visszatérve az elejére, a távlatos korszaképítés nem elhanyagolható feltétele, hogy a kultúra miniszteriális szintű vezérlése hosszabb távon és koncepciózusan menjen végbe. Bethlen István tíz év négy hónapig tartó kormányzása idején ez adott volt: vele együtt lemondó minisztere, Klebelsberg nyolc hónap híján annyi ideig volt hivatalban, mint ő. Ehhez képest az elmúlt tizennégy és fél évben a kulturális ügyek összesen két tárca öt miniszteréhez tartoztak, két alkalommal került sor ciklus közbeni személycserére és csak egy miniszter dolgozott – ő is csak másfél – ciklust átívelően. Tényszerűen az Emberi Erőforrások Minisztériumában Réthelyi Miklós (2010–12) után Balog Zoltán következett (2012–18), majd Kásler Miklós jött (2018–22), akiket a Kulturális és Innovációs Minisztérium keretei között Csák János (2022–24) és Hankó Balázs váltottak. A 2010 előttiekhez képest példátlanul bőkezű kulturális ráfordítások, a véghezvitt nagyszabású projektek, felújítások és építkezések sikeres összkormányzati működést bizonyítanak, de minden elismerés mellett fontossággal bír a huzamosabb tárcavezetés is.

Nyáron az új miniszter végre kézzelfogható, ugyanakkor emelkedett, szerethető, mégis munkás víziót fogalmazott meg. Amikor például arról volt szó, hogy mindannyiunknak egyéni hivatása van s mi együtt nemzeti küldetéssel rendelkezünk, vagy hogy a legfiatalabbakat hozzá kell érlelni a nemzet testéhez és a világ legjobb dolga magyarnak lenni, akkor valami tágas, barátságos, mégsem kontúrnélküli üzenetet hallunk, ami ráadásul kellemesen ismerős. Ez olyasmi, ami nem a nemzeti minimumnak nevezett minimálprogramot jelenti, hanem a nemzeti maximumot teljesíti.

Az eredeti írás, teljes hosszúságában, a Látószögön olvasható.