Az elmúlt tizenhárom évben a posztkommunizmus 1990 és 2010 közötti időszakából, sőt a diktatúra évtizedeiből megörökölt kulturális hegemónia szerkezete végre megváltozott. A globális-progresszív oldalon időről-időre megfogalmazódó kultúrharcos csatakiáltások annyiban nem a tévedés művei, hogy helyesen regisztrálják kulturális térvesztésüket. Ennek oka azonban távolról sem kiszorításukban keresendő, hanem abban, hogy a rendszer kezd korszakká szilárdulni, ennek minden kultúrpolitikai feltételével és következményével. A távoli horizont úgy fest, hogy míg a rendszerváltoztatást követő húsz évnek hiányzott az össznemzeti legitimációja (részben mert lényege éppen az állandósult átmenetiség volt), addig 2010-től esély nyílt a huzamos kormányzásra és vele együtt egy olyan társadalmi mítosz megfogalmazására, amely kollektív történelmi célt ad, kormányzati filozófiát indukál, egyetértésre hív és politikailag is mozgósít.

A XXI. Század Intézet igazgatója, Békés Márton történész–politológus A kultúra történelmi feladat című írását, amely a Látószögön jelent meg, rövidítve és szerkesztve közöljük.

Kulturális hátország

Egy kulturálisan meghatározott közösség államként, társadalomként és nemzetként való létrehozása volt az a 2010-es politikai program, amely 1989 hosszúranyúlt átmenetének lezárását és egy új konszenzus megteremtését célozta. Kezdettől fogva jellemző volt, a 2004-es kettős állampolgárságról szóló népszavazás kapcsán kialakított álláspont pedig még egyértelműbbé tette, hogy a polgári-kereszténydemokrata jobboldal politikai értelemben, sőt jogilag is összmagyarságban gondolkodik, történelmi célja pedig a nemzet kulturális egyesítése. Ennek megvalósításához az állami eszközök ellenőrzése elkerülhetetlen, a kulturális befolyás gyakorlása pedig megkerülhetetlen.

A kétharmados többség birtokában az alkotmányozás aktusa (Alaptörvény), a szavazati joggal együttjáró kettős állampolgárság lehetővé tétele, aztán a médiaviszonyok és a kritikus infrastruktúra tulajdonosi szerkezetének átalakítása, az olyan életbevágó folyamatokkal, mint a hazai vállalkozások lehetőségeinek bővítése és a haderő fejlesztése, továbbá a 2020-as évek vészhelyzeteire való hatékony reagálás eszközeinek kiépítése mind-mind olyan lépés volt, amely a politikai hatalom birtokában tehető meg. Ez a huzamos, nagy cél érdekében álló politikai kormányzás egyik fele, a másik viszont a szellem kormányzására való képesség.  Tételünk úgy hangzik, hogy a politikai győzelem jelentős részben szervezés kérdése, amelyben a hátország megszervezése a szélesen értett kultúrán keresztül történik.

A posztkommunistákhoz ezernyi szállal kapcsolódó szakszervezetek és az urbánus-liberális értelmiség nehezebben mérhető, de annál hatékonyabb kulturális hatalma éppen elég kihívást jelentett a jobboldal számára 1990 után. Előbbire jellemző eset volt, amikor a Horn-kormányzat alatt a háromoldalú bértárgyalások során a kormány, a munkavállalók és a munkáltatók képviseletében is egy-egy MSZP-s képviselő ült asztalhoz, utóbbira az, amikor az SZDSZ-ről 1991-ben Konrád György és Szelényi Iván úgy lelkendezett, hogy „rendkívüli tehetségű szociológusok, közgazdászok, politológusok és jogelméleti tudósok klubja”, amely „ha nem párt lenne, akkor könnyen lehetne egy nemzeti Társadalomtudományi Akadémia”. A jobboldal ezzel szemben, éppen a diktatúra miatt, sem társadalmilag szervezett, sem szellemileg kiépült nem volt, mert nem lehetett. Ez bizonyult a legnagyobb hátránynak, amelyet nem kevesebb, mint húsz évbe telt ledolgozni, de sikerült.

Jobboldali fölépülés

A jobboldal civiltársadalmi organizálása 1989 és 2002 között legfeljebb a nem teljesen lerombolt korábbi paraszti-polgári és vallási-felekezeti struktúrák mentén bontakozhatott ki. De 2002-től fogva immár két évtizeden keresztül tudatos szervezés eredménye, amely mostanra a társadalom minden ízében és mélységében kronologikusan megvalósult (polgári körök, gazdakörök, Tranzit, Békemenet). Az önszerveződés munkáját elindító, 2002-es választási vereség utáni Dísz téri beszédében Orbán Viktor a következőképpen fogalmazott: „Most egy új feladat áll előttünk. Arra kérem Önöket, hogy a következő három hónapban hozzanak létre kis-, néhány emberből álló csoportokat, baráti csapatokat, polgári köröket. Nem jogi formákra, hanem együttlétre, összefogásra, készenlétre van szükség. Most arra van szükség, hogy százszámra alakuljanak polgári körök és társaságok. Az erőnk, amely a sokaságban van, akkor valódi erő, ha képesek vagyunk magunkat megszervezni. Erőnk csak akkor valódi erő, ha képesek vagyunk megteremteni és megszervezni a polgári Magyarország nyilvánosságát.”

Az erő nem pusztán a számtani mennyiségben, hanem a szervezettség minőségében rejlik, amelyet ki kell egészíteni olyan struktúrákkal, amelyek az eszmék áramlásáról gondoskodnak. (Talán nem a véletlen műve, hogy Orbán Viktor 1987-ben a lengyel antikommunista ellenzék társadalmi megszervezéséről írott jogász szakdolgozatát Társadalmi önszerveződés mozgalom a politikai rendszerben címmel írta, második fejezetének sokatmondó címe: A probléma fő vonalai Gramscinál.) A programbeszéd után több mint tízezer polgári kör jött létre, elindult az országjáró Történelem: Fő utca programsorozat, 2004 augusztusában pedig megnyílott a Polgárok Háza. Újabb tíz év múlva, 2012 januárjában indult első útjára a Békemenet, amelyet a rákövetkező tíz évben még nyolc követett, minden alkalommal a demokratikusan megválasztott kormány lenyűgöző népi-nemzeti támogatását demonstrálandó.

A posztkommunista–liberális blokk értelmisége valójában a korábbi, ’89 előtti értelmiség volt, hiszen a későkádári reformisták közül és a „demokratikus ellenzék” soraiból rekrutálódott, előbbiekre utalt az MSZP 1994-es technokratikus kampányszlogenje (Hogy a szakértelem kerüljön kormányra), utóbbi politikai intézményesülése, az SZDSZ magát egyenesen a „szürkeállomány pártjának” tartotta. Ehhez képest az 1987-es lakiteleki találkozótól nevesíthető mindenkori nemzeti-konzervatív értelmiség belsőfejlődésű volt, hiszen organikusan képződött, éppenséggel az uralkodó kulturális hegemónia ellenében. Mostanra a horizontálisan igen sokszínű, fő céljában mégis egységes nemzeti-konzervatív értelmiség többgenerációs emberállománya, folyóiratai, médiája és intézményei révén már nem csak saját társadalmi szerepét képes tudatosítani, hanem történelmi erőhöz méltó módon, az országos kánonképzésben és a stratégiai jelentőségű kulturális intézményrendszer irányításában is vezető szerepet tölt be.

Konzervatív fordulat

A rendszerváltoztatás domináns ideológiája a Nyugatról importált reformizmus volt, amelyet a ’70-es évek közepén-végén kezdtek Magyarországra hozni s kialakítani emberjogias-liberális és racionalizáló-technokrata dialektusát, amelyek aztán a ’80-as évek derekán elkezdtek konvergálni egymással. Ennek eredményeként szerzett 1989/90-től kezdve vitathatatlan és megdönthetetlen primátust a politikatudományban, a kormányzástechnikában és a társadalmi képzeletben, valamint a közkultúrában egyaránt az ún. tranzitológia, azaz a nyugati mércék fenntartás nélküli utánkövetése. 2006 és 2008 között azonban a globalizáció vonzereje csökkent s ezzel párhuzamosan a hazai progresszió felhajtóereje is kimerült. A haladás többé nem bírt történelemmagyarázó erővel, politikai mondaivalója érvényét veszítette, sőt kulturálisan meghaladottá vált.

A neoliberalizmus érzékelhető nemzetközi alkonyata, főleg pedig a hazai paradigmaváltás hajnalhasadása vezetett oda, hogy létrejött az az egyszerre nemzeti szuverenitás-párti és népszuverenista felfogás, amely épp annyira forradalmi, mint amennyire hagyományos nemzeti-konzervatív verziójában idehaza 2010-től végérvényesen domináns ideológiává kezdett válni. Ez pontosan annak a társadalmi mítosznak a politikai narratívája, amely a külföldi mintaátvétel helyett az önálló magyar modell követését szorgalmazza. A magyar jobboldal történelemképe ezt a népi-nemzeti mondanivalót egyesíti, ezzel növelve az általa képviselt domináns ideológia országos népszerűségét.

A teljes írás A kultúra történelmi feladat címmel a Látószögön olvasható.