Világpolgárjog

A francia forradalom továbbterjedésének megállítására szervezkedő európai monarchiák első koalíciós háborújának (1792–97) első szakaszát az 1795-ben megkötött bázeli egyezménnyel zárták le. Ebben a porosz király, II. Figyes Vilmos – szövetségesei: az osztrák császár és az orosz cár szerint – hitszegő módon megállapodást írt alá a francia köztársasággal. Hogy nyugaton felszabadított erőit a szövetségesei által éppen felosztani készült Lengyelországba vezényelhesse, kilépett a forradalomellenes koalícióból, sőt a Rajna bal partját átengedte a franciáknak. A német fejedelemségeket egy északi és egy déli tömbre osztották, semleges sávot jelölve ki köztük, Poroszország pedig tizenegy évig szintén semleges maradt, mígnem Napóleon – megszüntetve a forradalmat, de beteljesítve annak céljait – meg nem szállta.

A Poroszország keleti részéhez tartozó, annak baltikumi központját alkotó Königsbergben (ma Kalinyingrád, Oroszország) élő Immanuel Kant (1724–1804) e paktum miatt kezdett el gondolkodni arról, hogy a filozófusok régi álma, vagyis a harmonikus világrend elérhető-e egyáltalán addig, amíg az egymás mellett élő államok különböző belső berendezkedésűek? Úgy látta, hogy az olaj és a víz mintájára hiába keverjük össze az egyeduralmat és a demokráciákat, másként szólva a monarchikus és a köztársasági államformájú országokat, végső soron pedig a felvilágosodáson keresztülment és a még előtte álló társadalmakat, azok nem fognak vegyülni. Míg az angol polgárháború idején élő Hobbes a Leviathánban (1651) csak az államok belső viszonyaiban tudta elképzelni az állam erőszakmonopóliumát, mely megakadályozza, hogy a részek centrifugális ereje feleméssze az egészet, addig Kant, a felvilágosodás egyetemesen gondolkodó, spekulatív filozófusa, ezt azt államok között is képes volt elképzelni. Kései követői pedig ki is akarták kényszeríteni.

Kant mindezt először Az emberiség történetének eszméje világpolgári szemszögből (1784) című filozófiai értekezésében fejtette ki, mondván: „A tökéletes polgári alkotmány elérésének problémája nem független az államok külső viszonyainak törvényességétől”. Szükséges hát egy államközi „népszövetség” s a „világpolgári állapot” létrehozása. E gondolatot tíz évvel később öntötte végleges formába, Az örök békéhez (1795) címmel. Ez a munka a nagy kantiánus építmény „négy kritikájának” záróköve, ugyanis három előző filozófiai értekezése (A tiszta ész kritikája. 1781, A gyakorlati ész kritikája. 1788, Az ítélőerő kritikája. 1790) folytatásának tekinthető. Mindez egyben azt is jelenti, hogy a felvilágosodás filozófiájának következetes végiggondolása egy olyan nemzetközi rendhez vezet, amely intézményesíti a békét – ez egyben a liberális globalizáció végső célja is.

Kant kiindulópontja szerint a „tiszta ész” az egyetemes morál alapjául szolgál, s mivel „a természeti állapot inkább a háború”, ezért intézményekkel kell megvalósítani a globális békét, amely nem más, mint a józan ész talaján álló, racionális erkölcsi cselekedet. Ennek elemei a következők. Először is hat negatív eszköz, vagyis tiltó rendelkezés, amelyek értelmében nemzetközileg tilos úgy békét kötni, hogy az „egy jövendő háború titkos fenntartásával” történik, nem szabad országok területét örökség vagy üzlet tárgyává tenni, egy állam sem avatkozhat bele egy másik alkotmányába és kormányzásmódjába, továbbá korlátozni kell a fegyverzetet és megszüntetni az állandó hadseregeket, végezetül be kell tiltani a becstelen államközi viselkedést (orgyilkosság, árulás, fegyverszünet megszegése, felbujtás).

Ez után következik három pozitív elvárás.

1. Világszerte olyan köztársasági államforma bevezetése, amely írott alkotmánnyal rendelkezik, elkülöníti egymástól a hatalmi ágakat, tiszteletben tartja polgárai szabadságjogait és jogrendet biztosít.
2. A nemzetközileg érvényesülő „népjognak a szabad államok föderalizmusán kell alapulnia”, ami nem világállamot, hanem az egyes államok közötti viszony jogelvi alapra helyezését és egy államközi „békeszövetség” létrehozását jelenti.
3. Az államok közötti hospitalitást takaró világpolgárjogot és a minden embert megillető emberi jogot elő kell mozdítani, mégpedig a nyilvánosság, a „kereskedőszellem”, valamint a filozófusok és jogtudósok szavának erejével. Vagyis: a kantiánus nemzetközi rend legfontosabb eleme a ma liberális demokráciának nevezett kormányzati rendszer globális elterjedése.

A kilenc évvel halála előtt írt értekezés a „tiszta ész” és a „gyakorlati ész” után a „politikai ész” kritikáját körvonalazta (a politikát egyébként „gyakorlati jogtudománynak” tekintette). Kant elképzelésének legfontosabb része az volt, hogy a béke alapja az, ha mindegyik államon belül jogállapot uralkodik és ezek egymással is ugyanolyan jogszerűen viselkednek, ahogyan belső viszonyaikban teszik. Kant hitt abban, hogy bár a természeti állapot a háború, az emberiség mégis a jogállapot felé halad, amelyben szükséges és lehetséges is segédkezni neki.

Békés Márton teljes írása a Látószög blogon olvasható.