John J. Mearsheimer a nemzetközi kapcsolatok realista iskolájának egyik legismertebb képviselője. Az elmúlt napokban a geopolitikai szakértő Budapestre látogatott, amelynek apropóját A nagy téveszme. Liberális álmok és nemzetközi realitások című könyvének a Századvég Kiadónál történő magyar megjelenése szolgáltatta. A könyvbemutatón Mearsheimer munkásságát a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány elnöke, Fűrész Gábor, valamint Schmidt Mária Széchenyi-díjas történész professzor, a Terror Háza Múzeum főigazgatója méltatta, majd a szerzővel Halkó Petra, a Századvég vezető elemzője beszélgetett.
A liberalizmus exportjának kudarca
Mi a „nagy téveszme”, amelyet az amerikai professzor könyvének címe is említ? A liberális külpolitikai gondolkodás azon alaptézise, amely szerint a liberális demokráciák terjedése szükségszerűen békésebbé teszi majd a világunkat. Ahogy Schmidt Mária az előadásában felhívta rá a figyelmet, ezt tette külpolitikája alapjává az Amerikai Egyesült Államok is Woodrow Wilson óta.
Így immár száz éve Washington abból indul ki, hogy ami jó Amerikának, az jó a világnak, és Amerika csak akkor lehet biztonságban, ha mindenütt elterjeszti saját modelljét, az amerikai típusú liberális demokráciát.
Fűrész Gábor szerint, bár azt hittük, hogy magunk mögött hagytuk a 20. század konfliktusait, ma azok visszatérni látszanak, és ez is bizonyítja, hogy ma már nem lehet komolyan venni Francis Fukuyamának a „történelem végéről” szóló elméletét.
Schmidt Mária rámutatott arra, hogy az első világháború végén Wilson és Lenin által meghirdetett, szembenálló jövőképek közül előbbi is épp olyan utópikusnak bizonyult, mint utóbbi, és ma éppúgy vesztésre áll az amerikai utópia, ahogy anno a szovjet is elbukott. Magyarország pedig mindkettőt elutasította, és miután megszabadult a kommunizmustól, a neoliberalizmust és az elmúlt évek wokeizmusát sem volt hajlandó kritikátlanul lemásolni. A történész professzor hangsúlyozta, hogy a kisállamok nem engedhetik meg maguknak, hogy figyelmen kívül hagyják a reálpolitikát, hiszen a világot mai napig annak mentén irányítják.
Három mozgatóerő
John J. Mearsheimer könyve szerint a napjainkban a világot mozgató három nagy erő a liberalizmus, a nacionalizmus és a realizmus. A liberalizmus úgy véli, önmaga terjesztése által békésebb világot teremthet, közben azonban nem számol a nacionalizmussal, amely az egyik legerősebb eszme a bolygón, és amely a szuverenitásuk megőrzésére sarkallja az országokat. A realizmus szerint a különböző hatalmak léte és azok érdekütközése természetes adottság, amit nem lehet felszámolni, az ellentétes érdekek figyelembevétele azonban lehetővé teszi, hogy a konfliktusok kezelhetővé váljanak.
Schmidt Mária arra is felhívta a figyelmet, hogy a liberalizmus, realizmus és nacionalizmus együttes, kiegyensúlyozott érvényesülése korábban sikeres periódusokat is jellemzett a magyar történelemben, ilyen volt például a kiegyezéstől az első világháborúig tartó időszak. A 20. század azonban különböző típusú utópiák egyoldalú erőltetéséről szólt, amelyekkel éppen a nemzeti gondolat állt szemben, és egész Közép- és Kelet-Európában a nemzet volt az az erő, amely legyőzte a kommunizmust – a nyugati véleményvezérek és gondolkodók nagy megdöbbenésére – és ma is a nemzeti gondolat az, amely mozgatja ezeket a népeket.
A nemzetek és nacionalizmusok jelentőségét az 1956-os vagy 1989-es események is egyértelművé tették, de ma az orosz–ukrán háború is bizonyítja azok fontosságát.
A Halkó Petrával folytatott beszélgetés során Mearsheimer kiemelte, hogy a Szovjetunió összeomlása után triumfalizmus jellemezte az amerikai gondolkodást, akárcsak Fukuyama, sokan mások is úgy vélték, hogy eljött a liberalizmus korlátok nélküli diadalának időszaka. Ő ezt már akkor sem így látta, és nem is következett be, sőt, ma egy különösen veszélyes korban élünk. Az Egyesült Államok ugyanis nem csupán Európában konfrontálódik Oroszországgal, de a Távol-Keleten is van egy ugyanilyen konfliktusforrás Washington és Peking között, holott ezek egyike is elég lenne az aggodalomra.
A realizmus békésebb világot hozhat
Mearsheimer elmondta, hogy az egypólusú világban az Egyesült Államok nem reálpolitikában gondolkodott, hanem a liberális demokráciák terjesztésének a politikájában. Mearsheimer szerint, ha a realizmus határozta volna meg az amerikai külpolitikát, akkor az Egyesült Államok egyetlen háborúban sem vett volna részt kisebb és közepes államok ellen. Rámutatott arra is, hogy a Nyugat 1991 után huszonöt éven keresztül Oroszországot egyáltalán nem tekintette fenyegetésnek, és úgy vélték, probléma nélkül terjeszkedhetnek tovább az irányába. Ez eredményezte a NATO három „bővítési hullámát”, azonban, míg az 1999-es és 2004-es bővítéseket Oroszország valóban eltűrte, 2008 után, amikor Ukrajna és Grúzia csatlakozása került napirendre, már nyíltan fellépett a NATO terjeszkedése ellen. A problémát az jelentette Mearsheimer szerint, hogy az USA 2014 után sem lépett vissza, hanem a liberális expanzionizmus szellemében konfliktusba keveredett Oroszországgal, és de facto a NATO tagjává tette Ukrajnát.
Az amerikai professzor szerint azért is probléma, hogy az Egyesült Államok nem mondott le a liberalizmus terjesztéséről, mert már kiléptünk az egypólusú világ korából: nem csak Oroszország, de Kína is egyre inkább az USA riválisává válik, ahogy arra Donald Trump is rámutatott már elnökké választása után nem sokkal.
Az immár nem egypólusú világban pedig realista hozzáállásra van szükség ahhoz, hogy a nagyhatalmak között fennmaradjon az egyensúly és el tudják kerülni a súlyosabb összeütközéseket.
Bár Mearsheimer szerint egy teljesen békés világ utópia, ami a realista iskola szerint nem megvalósítható, azonban a realizmus, amely a nagyhatalmi érdekek állandó összeütközésével számol, paradox módon egy békésebb világot hozhat el, hiszen utópikus, megvalósíthatatlan elképzelések helyett a nemzetközi kapcsolatok résztvevőinek érdekeiből indul ki.
