Az internetnek és a közösségi oldalaknak köszönhetően az egész világ élőben figyelhette a kabuli reptéren lejátszódó humanitárius katasztrófát, amely során a felszállásra készülő repülőgépekre felkapaszkodni próbáló emberek egymást tapossák meg, majd olykor zuhannak a mélybe, az amerikai katonák pedig a levegőbe lőnek, a tegnapi szövetségeseik fejvesztett menekülése során kialakult káosz megfékezése érdekében. Rudyard Kipling okkal nevezte a „birodalmak temetőjének” (Graveyard of Empires) Afganisztánt, hiszen Nagy Sándor Makedóniája, majd a britek és a szovjetek után az Egyesült Államok is kudarcot vallott, és csúfos vereséget szenvedve volt kénytelen kivonulni.

Az afganisztáni fiaskóval a progresszív imperializmus újabb mérföldkövéhez érkezett, így ideje számot vetni az intervencionista demokráciaexport egyenlegével: demokrácia helyett Afganisztánban is iszlamista rezsim épült, a vérből és káoszból pedig újabb menekülthullám indul meg Európa felé.

A tálibokról

Az etnikaliag töredezett afgán társadalom legmeghatározóbb csoportját a pastuk alkotják, és ők jelentik egyben a tálib mozgalom gerincét is. A Talibán az 1990-es években abból a szovjet invázió ellen küzdő mudzsáhid mozgalomból nőtt ki, amelyet a hidegháború és az afganisztáni szovjet inváziós során az amerikaiak többtízmilliárd dolláros nagyságrendben finanszíroztak. Az már csak hab a tortán, hogy az afgán (és arab) szabadságharcosok egyik „filantróp” támogatóját és harcostársát történetesen Oszáma bin Ládennek hívták.

A tálibok iszlámképe és kategóriába való besorolása nem egyszerű, hiszen saját értelmezésük szerint ők az iszlámnak nem tudói, – amiből adódóan el is utasítják a klasszikus, művelt iszlámtudományt – hanem tanulói. Maga a „tálib” megnevezés is a madraszákban tanulókat jelenti a pastuk nyelvén. A táliboknak semmiféle gazdasági–politikai elképzelése nincs, mindössze a saría jogrendszer bevezetése és könyörtelen, alkalmazása érdekli őket, ami a gyakorlatban a nagyrészt analfabéta, pastu lakosság törzsi szokásjogának érvényesítését jelenti.

Miközben a legtöbb militáns iszlamista mozgalom univerzalista–globalista világképpel rendelkezik, a tálibok lokális, törzsi háborúk horizontján túl nem látó mozgalma annak következtében került a globális dzsihád frontvonalába, hogy anyagi támogatás fejében befogadták dzsihádizmus globalizmusát propagáló Bin Ladent, ami stratégiai hibának bizonyult. Ez szolgáltatta a casus belli-t az amerikaiak számára, és 2001. október 7-én hivatalosan is megindult afganisztáni háború, amely közel húsz éven keresztül tartott. Az Egyesült Államok öncélú érdekeit jól mutatja, hogy a NATO és ENSZ csapatok nem vettek részt a katonai offenzívában, mindössze a humanitárius segélyek koordinálását, valamint a jelentéktelenebb területek ellenőrzését és békefenntartását végezték. Mindennek ellenére kudarcba fulladt az államépítés kísérlete, ami végül nem is volt több egy amerikai mintákat importáló papírmasé demokráciától.

A progresszív imperializmus kudarca

A Francis Fukuyama által vizionált „történelem vége” és az azzal együtt járó liberális demokrácia győzelme nem következett be, éppen ellenkezőleg: a liberális status quo repedező hegemóniájának újabb bizonyítéka az afganisztáni káosz. Az Egyesült Államok által diktált világrend felbomlóban van, amely egyre inkább egy „világrend nélküli világot” eredményez (Schmidt Mária). Mindezt alátámasztja, hogy a liberális modellt az iszlám világa mellett Kína, Oroszország, sőt már India is elutasítja, ami a világrend átalakulását vonja magával. Ezen folyamatnak a legnagyobb nyertese Kína lehet Afganisztánban is, hiszen a nyugati csapatok afganisztáni kivonulása következtében keletkezett hatalmi vákuumot az ország előszeretettel töltené be. A világpolitikai átrendeződéshez is hozzájárulhat, hogy amennyiben a tálibok vezette Kabul csatlakozik a kínaiak által meghirdetett „Egy övezet, egy út” kezdeményezéshez, az mindkét fél számára kölcsönösen előnyösnek bizonyulna. Ennek bizonyítéka, hogy Kína már nyíltan tárgyalásokba kezdett a szélsőséges iszlamistákkal és fejlesztési projekteket ígért a békéért cserébe.

Felvetődik a kérdés, hogy a 90 milliárd dollárból kiképzett és felfegyverzett, közel 300 ezer katonából álló állami hadsereg miért nem vette fel a harcot a 75 ezer harcost számláló tálibokkal? Ennek egyik legfőbb oka, hogy az afgán hadsereget is megfertőzte a korrupció, amit tovább tetézett a gyenge vezetés, a rendszeres dezertálások és az évek óta süppedő morál is. Mindehhez hozzájárul, hogy a helyi katonai parancsnokokat kinevező Nemzetbiztonsági Tanács tanácsadói háttéralkukat kötöttek a tálibokkal, és parancsot adtak a városok feladására, miután az iszlamisták szabad elvonulást ígértek. A demokratikus, nyugatos Afganisztánban a kormánykatonák sem hittek, egy ilyen valóságtól elrugaszkodott álomképért pedig nem voltak hajlandóak életüket áldozni.

Biró András teljes írása a Látószög blogon olvasható.