A posztszovjet térség államain az elmúlt hónapokban destabilizációs hullám söpört végig, a különböző szintű választásokat követően számos országban elhúzódó politikai válság kezdődött. Grúziában az ellenzék bojkottálja a parlament munkáját, Moldovában az új elnök oszlatná fel a parlamentet, Örményországban a hadsereg követeli a miniszterelnök távozását. A válságok kialakulásában a Soros-hálózatok helyi érdekeltségei is felbukkannak, amelyek már Ukrajnában is visszakapaszkodnának a hatalomba.
A XXI. Század Intézet elemzése a Kelet-Európában az elmúlt időszakban tapasztalható destabilizációs hullám hátterét vizsgálja.
Zavarkeltés mint politikai módszer
Tavaly október végén Grúziában parlamenti választásokat tartottak, a Moldovai Köztársaság pedig novemberben új elnököt választott. Mindkét országban feszült volt a kormányzat és az ellenzéke viszonya, így fennállt a lehetősége annak, hogy a választásokat követően valamiféle „Majdan-klónok” lángolnak majd fel Tbilisziben és Chişinău-ban, főképp, hogy az ellenzék mindkét országban azon Nyugat-barát körökhöz tartozott, amelyek már több posztszovjet országban alkalmazták ezt a módszert a hatalom megragadására, sőt, Grúziában éppen az Egységes Nemzeti Mozgalom (ENM) volt az ellenzék vezető ereje, amelyet a jelenleg ukrajnai emigrációban tartózkodó, hazájában elítélt, a 2003-as „rózsák forradalma” után hatalomra kerülő Miheil Szaakasvili volt elnök alapított.
A „színes forradalom” elmaradt, a politikai válság azonban nem.
Grúziában ugyan a nemzetközi megfigyelők, az EU és az Egyesült Államok is elismerte a választások eredményét, amelyen a kormányzó Grúz Álom párt egyedüli többséget szerzett, az ellenzék tiltakozásokba kezdett és a kormánypárt által elkövetett állítólagos választási csalásokra hivatkozva nem csupán a választás második fordulóját bojkottálta, de mandátumairól lemondva a parlament munkájában sem hajlandó részt venni. A helyi Soros-alapítvány és partnerszervezetei a nemzetközi állásponttal is szembemenve Szaakasviliék törekvései mellé álltak, hasonlóan 2019-hez, amikor az ország északi részén fekvő szakadár területek helyzete miatt fennálló oroszellenes érzelmeket meglovagolva, zavargások útján próbálták megingatni a kormányzatot az ellenzéki erők.
A jelenlegi tiltakozóakciók meghozták első eredményeiket, a Grúz Álom pártot irányító oligarcha, Bidzani Ivanisvili bejelentette a politikai életből történő visszavonulását, nem sokkal később pedig a kormányfő is lemondott. A politikai válság azonban nem csendesedik, sőt, az ENM vezetőjének, Nika Meliának a letartóztatása nyomán tovább éleződik. Melia ellen továbbra is eljárás folyik a 2019-es eseményekben játszott szerepe miatt, a választásokat követően pedig tüntetőleg letépte magáról a rendőrségi nyomkövetőt, és megtagadta az óvadék befizetését is, és mivel képviselői mandátumát sem vette fel, mentelmi joga is megszűnt. Melia letartóztatása ellen egy sor „civil” szervezet tiltakozott, az ellenzéki pártok képviselői pedig fizikálisan is megpróbálták megakadályozni a politikus elfogására irányuló akciót.
Az ellenzék célja, hogy aláássa a kormánypárt tekintélyét és támogatottságát, működésképtelenként és tehetetlenként, az ellenzékével szemben rendőri eszközöket alkalmazóként bemutatva azt, kikényszerítve ezáltal egy előrehozott választás kiírását.
Bár Melia letartóztatása után már Charles Michel, az Európai Bizottság elnöke is közvetíteni próbált a felek között, a kompromisszum továbbra is távolinak tűnik. A hétvégén napvilágra került egy hangfelvétel, amelyen állítólag a jelenlegi miniszterelnök, Irakli Garibasvili, és a Grúz Álom mögött álló oligarcha fia, Bera Ivanisvili a Különleges Állami Védelmi Szolgálat vezetőjével az Ivanisvili kritikusaival szembeni fellépésről egyeztetnek. A kormánypárt tagjai szerint a felvétel régi, 2010–2011 környéki hanganyagokból összevágott manipuláció, az ellenzék azonban ennek ellenére tüntetést szervezett másnapra. Igaz, az elmúlt hetekben újra és újra megszervezett ellenzéki akciók kislétszámúak, a feszültség folyamatos fenntartása végül megrendítheti a kormánypártot, főképp, hogy a koronavírus miatti gazdasági nehézségek újabb lendületet adhatnak a tiltakozásoknak.
Az elnök a parlament ellen
Moldovában novemberben a Nyugat-barát, Soroshoz közeli Maia Sandu nyerte az elnökválasztást, a „színes forradalomra” így nem volt szükség az oroszbarát Igor Dodon és a kormányzó szocialista párt eltávolításához. Azonban tekintettel arra, hogy Moldovában a közvetlen elnökválasztás ellenére a parlament jogkörei jóval szélesebbek az államfőénél, Sandu és köre számára létfontosságúvá vált a parlamenti többség megszerzése.
Mivel a jelenlegi törvényhozásban a szocialisták és szövetségeseik vannak többségben, Sandu, kihasználva jelenlegi magas népszerűségét, a parlament feloszlatására törekszik.
Eleinte a szocialisták is egyetértettek abban, hogy a jelenlegi, 2019 februárjában választott parlament már nem tükrözi kellőképpen a politikai viszonyokat, hiszen a 2019 nyarán történt alkotmányos válságot követően nem sokkal az addig az ország egyik legerősebb pártjának számító, az azóta külföldre menekült Vladimir Plahotniuc oligarcha által vezetett Demokrata Párt széthullott, más, parlamenten kívüli erők ezzel szemben felemelkedtek. Ennek megfelelően – miután Sandu támogatói tüntetni kezdtek a parlament feloszlatásáért – Ion Chicu miniszterelnök decemberben lemondott. Azonban míg Sandu mielőbb megrendezte volna az új választásokat, a szocialisták szerint azzal legalább nyárig, a koronavírus-válság valamilyen rendeződéséig várni kellene.
Sandu, annak érdekében, hogy mielőbb feloszlathassa a törvényhozást, eleve olyan új miniszterelnökjelöltet indítványozott a parlamentnek, akinek az elutasítása borítékolható volt. Natalia Gavriliţa, a korábban Sandu által vezetett Cselekvés és Szolidaritás párt alelnöke egyetlen támogató szavazatot sem kapott, ennek ellenére Sandu ismételten őt jelölte a kormányfői posztra. Időközben azonban a szocialistáknak sikerült új kormánytöbbséget alkotniuk a Shor és a Pentru Moldova frakciókkal szövetségben. Sandu azonban annak ellenére, hogy a Gavriliţa újbóli jelöléséről szóló rendeletét az alkotmánybíróság megsemmisítette, ignorálta az új kormánytöbbség létrejöttét és kitart a parlament feloszlatásának szándéka mellett. Ez a 2019-eshez hasonló súlyos alkotmányos válsághoz vezethet, hiszen március 23-án lejár az új kormány megalakítására rendelkezésre álló három hónapos időszak, így ezután a parlament feloszlatható lenne, azonban az alkotmánybíróság ennek feltételeit vélhetően nem fogja megállapítani, hiszen a kormányalakításhoz szükséges koalíció fennáll. Ugyanakkor a parlament sem fogja indítványozni Sandu leváltását, hiszen ahhoz kétharmados többségre lenne szükség, ráadásul ezt követően népszavazáson kellene azt megerősíteni.
Sandu ambícióinak köszönhetően így mély politikai válságba kerülhet az egyébként is nehéz helyzetben lévő Moldovai Köztársaság, hiszen sem új kormány megalakítására, sem új választások kiírására nem lesz lehetőség.
A „színes forradalmak” eredményei
Februárban a szintén őszre visszanyúló örmény politikai válság is elmélyült. A 2018-as „bársonyos forradalom” során hatalomra jutott Nikol Pasinján miniszterelnök helyzete akkor ingott meg, amikor novemberben az örmény csapatok súlyos vereséget szenvedtek Azerbajdzsántól a Hegyi-Karabahért folytatott küzdelemben, az ellenzék pedig Pasinján inkompetens kormányzását és felelőtlen, az oroszokkal való stratégiai fontosságú kapcsolat megromlásához vezető külpolitikáját nevezte meg a vereség okaként. Az ország fővárosában tüntetések kezdődtek, a tiltakozók megrohanták a parlamentet, a miniszterelnöki rezidenciát és még a Pasinjánnal jó viszonyt ápoló helyi Soros-alapítvány irodáját is.
Miután februárban Nikol Pasinján miniszterelnök megpróbálta leváltani a hadsereg egyik őt kritizáló vezetőjét, a teljes vezérkar – az ellenzéki pártokkal karöltve – a miniszterelnök lemondását kezdte követelni, és a tiltakozó akciók is kiújultak. Pasinján az ellene fellépő vezérkar főnökének leváltását is indítványozta, Armen Szarkiszján elnök azonban visszadobta a rendeletét. Pasinján katonai puccskísérletet emlegetett, és bár a felek közötti összecsapás elmaradt, az országban uralkodó politikai feszültség vélhetően a miniszterelnök távozásáig megmarad. Pasinján egy alkotmánymódosítási tervet jelentett be, ami jelentősen növelné az elnöki jogköröket, egyesek szerint a miniszterelnök ilyen módon mentené át hatalmát, a kormányfői tisztséget az államfőire cserélve. Ugyanakkor kétséges, hogy az állandóan kiújuló feszültség mellett, a tavalyi vereség árnyékában hosszabb távon meddig tudja megtartani hatalmát.
Pasinján számára kedvez, hogy a 2018-as „színes forradalom” során a hatalomból kiszorított karabahi klán elutasítottsága továbbra is magas, ugyanakkor az általa fémjelzett hatalomváltás sem érte el céljait, a reformfolyamat jórészt megakadt a személycseréknél, és az Azerbajdzsántól elszenvedett vereség, valamint a koronavírus okozta válság kezelésének kudarca különösen élesen a felszínre hozta a „forradalom” utáni vezetés államigazgatási hiányosságait.
Államigazgatási problémákkal Ukrajna is szembesül, ahol a Volodimir Zelenszkij elnök fémjelezte vezetés elődje, Petro Porosenko nyomdokain haladva továbbra is a 2014-es Majdan ideológiáját követve politizál. Kijev mind nagyobb mértékben próbál megfelelni nem csupán az ukrán nacionalistáknak, de Washington szándékainak is, mivel a kormányzó Nép Szolgája és Zelenszkij elnök népszerűségvesztésével és az országban eluralkodó egészségügyi és gazdasági válsággal szemben az amerikaiak támogatásában remélnek támaszra lelni. Washington követelései között nem csupán az igazságszolgáltatás feletti „független” és „civil” ellenőrzés fokozása van – ami a gyakorlatban a rendvédelem és a bíróságok feletti nyugati befolyást hivatott növelni –, de sajtóhírek szerint a kormányban is szívesen látnák viszont az egy évvel ezelőtt eltávolított „reformereket”, azaz az Ukrajnában szoroszjátá (Soros-fiókák) gúnynéven emlegetett, nyugati bekötöttségű politikusokat. Kérdéses persze, hogy a helyi oligarchák ezt mennyire fogják jó szemmel nézni.
Washington támogatásában bízva azonban Zelenszkij elnök harcot hirdetett az oligarchák ellen, amelynek első áldozatai az oroszbarát, az elnöki párt legfőbb kihívójának számító Ellenzéki Platform – Az Életért párt vezetője, Viktor Medvedcsuk és párttársa, Tarasz Kozak képviselők voltak, akiket megkérdőjelezhető törvényességű precedenst teremtve szankciós listára helyeztek. Nemrég azonban Ihor Kolomojszkij dnyiprói oligarcha és családja ellen az Egyesült Államok hozott szankciókat, márpedig az ukrán vezetés az elmúlt időszakban hűen másolta az ilyen irányú washingtoni intézkedéseket. Kolomojszkij esete azonban annyiban különleges, hogy médiatámogatásának nagy szerepe volt Zelenszkij hatalomra kerülésében, a Joe Biden és a Soros-hálózat szemében tüskét jelentő, egyébként oroszbarátsággal nem vádolható oligarcha elleni fellépés így az ukrán vezetés lojalitástesztjének is tekinthető Washington szempontjából.
Az oligarcha jelentős befolyása a kormánypártban és szatellitfrakcióiban azonban megnehezíti a nyílt konfliktus felvállalását, hiszen tovább gyengítheti az egyébként is szétesőben lévő Nép Szolgája frakcióját, megbénítva, vagy legalábbis megnehezítve ezáltal a törvényhozás menetét.
Destabilizációs hullám és háborús veszély
Látható tehát, hogy a posztszovjet térség „határvidékein” egy destabilizációs hullám söpör végig. A gyakran a Soros-hálózathoz is szorosan kapcsolódó erők hatalmi ambíciói mély politikai válság szélére sodortak több országot is. Az ezekben az országokban végbemenő válságfolyamatok különös kockázatát jelenti, hogy mindegyikük szereplője valamilyen befagyott vagy aktív fegyveres konfliktusnak. Örményország a „színes forradalom” során hatalomra került vezetésével az élén a tavalyi évben súlyos vereséget szenvedett Azerbajdzsántól, és bár itt az oroszok geostratégiai érdekeltsége vélhetően megakadályozza a háború újbóli fellángolását egy esetleges újabb kormányváltást követően is, a másik három országban nem elképzelhetetlen a konfliktusok kiújulása vagy felerősödése.
A Sandu által jelölt Gavriliţa végül meg nem választott kormányában Viorel Cibotaru lett volna a Dnyeszter-melléki terület reintegrációjáért felelős miniszterelnök-helyettes, aki korábban hadügyminiszterként az oroszok transznisztriai jelenléte elleni fellépéséről vált ismertté. Grúziában az ellenzék igyekszik folyamatosan kijátszani az orosz-kártyát, Moszkva-barátsággal vádolva a Grúz Álom kormányát, Ukrajnában pedig az utóbbi hónapokban a kelet-ukrajnai fronton a feszültség növekedése és a felek egyre agresszívabb médiában történő üzengetése figyelhető meg. Mindez a nyugati államok és Oroszország közötti viszony újabb elhidegülése árnyékában aggasztónak tűnik, hiszen fennáll a veszélye, hogy az említett országokban zajló politikai válságok helyi vagy akár nemzetközi fegyveres konfliktusba torkolhatnak.
