A közelmúltban Törökországban és Lengyelországban is önkormányzati választásokat tartottak, amelyek eredménye fontos tanulságokkal szolgálhat Magyarország számára is. Törökországban Recep Tayyip Erdoğan, valamint az általa vezetett Igazság és Fejlődés Pártja 2002 óta folyamatosan dominálja a török politikát, míg Lengyelországban a Jarosław Kaczyński nevével fémjelzett Jog és Igazságosság 2015 óta megkerülhetetlen erő. A tavalyi választások során Erdoğan és pártja történelmi győzelmet aratott, Kaczyński és pártja pedig fájó vereségbe szaladt bele, így az idei önkormányzati választásoknak egészen más helyzetből indult neki a két domináns párt. Mégis, a 2019-es eredményeihez képest előbbi komoly veszteségeket könyvelhetett el, utóbbi ugyanakkor a vártnál jobban szerepelt és képes volt stabilizálni magát.

A XXI. Század Intézet legújabb elemzése a török és lengyel önkormányzati választások eredményeit a két országban tavaly lezajlott választások kontextusába helyezve értelmezi, valamint Magyarország számára is releváns tapasztalatokra világít rá.

A válság árnyéka

Recep Tayyip Erdoğan, valamint az általa vezetett Igazság és Fejlődés Párt (Adalet ve Kalkınma Partisi, röviden AKP) annak ellenére aratott történelmi győzelmet tavaly májusban, hogy a török líra elképesztő értékvesztése nyomán egy megélhetési válság alakult ki: 2022 októberében a 85 százalékot is meghaladta az infláció mértéke. Erdoğan újraválasztási esélyeit a gazdaság általános gyengélkedésén túl jelentősen megnehezítette a több mint 45 ezer áldozatot követelő földrengés tragédiája is.

A regnáló török elnök és az AKP győzelméhez a legnagyobb mértékben végül az járult hozzá tavaly, hogy a kormány szinte korlátlan támogatást biztosított a földrengés károsultjainak, sikerült megfeleznie az inflációt (43 százalékra csökkent a pénzromlás mértéke), illetve mind a közmunkások, mind a közalkamazottak számára közel 50 százalékos béremelést jelentett be a választás első fordulója előtt. Erdoğan végül erős felhatalmazás kapott a korszaképítés folytatására, ám az eredményt tavaly májusban árnyalta az a tény, hogy mindez az AKP-val hasonló ideológiát valló Nemzeti Mozgalom Pártja (Milliyetçi Hareket Partisi, MHP) a várakozásokat felülteljesítő szereplésének volt köszönhető a parlamenti választások során.

A török gazdaság nehézségei azonban nem szűntek meg, hiába került a pénzügyminiszteri székbe a nemzetközi körökben is elismert egykori Wall Street-i bankár, Mehmet Şimşek, aki a 2008–2009-es pénzügyi és gazdasági válság során reformjaival egyszer már megmentette Törökországot az összeomlástól. A gazdaságpolitikai fordulat iránti elkötelezettséget a kormány részéről szintén demonstrálta, hogy a központi bank élére Hafize Gaye Erkant nevezte ki, aki korábban az amerikai First Republic Bankot vezette. Noha Erkan 2024 februárjában lemondott pozíciójáról a családját érő karaktergyilkosság miatt, az agresszív kamatemelési sorozatot még végrehajtotta, amivel meglátása szerint „eleget szigorított a dezinfláció eléréséhez”. Mindennek ellenére a török gazdaságnak egyelőre nem sikerült kilábalnia a válságból, s a 2023 júliusától folyamatosan növekvő inflációt megfékezni, amelynek mértéke 2024 márciusára ismét közel 70 százalékot ért el.

Ilyen körülmények között került sor az önkormányzati választásokra Törökország 81 tartományában március 31-én, aminek keretében a választók városok polgármestereire, a megyei/városi közgyűlések, valamint a kerületi önkormányzati vezetés összetételére is szavazhattak. Országosan az Özgür Özel által vezetett Köztársasági Néppárt (Cumhuriyet Halk Partisi, CHP) – némileg meglepő módon – önállóan indulva is képes volt vereséget mérni az AKP-ra. Pedig az előjelek baljósak voltak: 2019-ben az ellenzék koordinálva is csak egy hajszállal volt képes elhódítani az ország két legnagyobb városának vezetését, Isztambulban Ekrem İmamoğlu, míg Ankarában Mansur Yavaş mögé beállva. Az idei választáson azonban a szövetség felbomlott, a CHP pedig bármiféle együttműködés nélkül 81 megyeszékhelyből 35-öt elhódított – ezzel szemben az AKP csak 24-et –, továbbá Isztambul és Ankara mellett Adanában, Antalyaban, Balıkesirben, Bursaban és Izmirben is képes volt győzni. A legnagyobb meglepetésként szolgált viszont, hogy a – főképp tengerparti – nagyvárosok mellett a CHP Közép-Anatóliában is több tartományt elhódított.

A CHP győzelmét a legtöbb médium földcsuszamlásszerű jelzővel illette, a politikai kommentátorok pedig a társadalomban mélyen gyökerező kemalizmus felszínre törésével, valamint a nép demokrácia iránti elkötelezettségével magyarázták azt. Noha a CHP valóban 4,5 millió szavazóval növelte táborát, az AKP pedig 2 millió támogatót veszített 2019-hez képest, több meghatározó szempontot is nélkülöznek a nyugati interpretációk. Egyrészt a politikában döntő szerepet játszik a perszonalizáció, Erdoğan személye pedig mindig is népszerűbb volt pártjáénál, ami a mostani önkormányzati választásoknál kisebb súllyal esett latba. A politikai személyiségek aspektusánál maradva mindez Isztambulban mutatkozott meg leginkább, ahol a karizmatikus vezető, és egyben magát de facto az ellenzék vezérévé kinövő Ekrem İmamoğluval szemben az AKP egy technokratát indított Murat Kurum személyében. A gyenge jelöltek indítása egyébként több helyen problémát jelentett a kormánypárt számára, aminek lesújtó választási eredmény lett a következménye. Másrészt a választók demokrácia iránti elkötelezettségének magyarázata sem áll túl erős lábakon, az leginkább csak leegyszerűsítő értékelésnek minősül.

A nemzet figyelmeztetése

Az AKP-val szemben gyakori vád, hogy túlzottan iszlamista és nacionalista karaktert öltött magára, amivel a társadalom többsége etnikai vagy vallási okokból egyre kevésbé tud azonosulni. Ehhez képest az AKP által elért 35,5 százalék mellett az Újra Jólét Pártja (Yeniden Refah Partisi, YRP) több mint 6 százalékot ért el, a már említett MHP pedig 5 százalékot. Ráadásul mindkét – az AKP-val a tavalyi választás során egy választási szövetségben induló – párt képes volt tartományi székhelyekben is győzni.

A YRP azzal nyerte el az iszlamista szavazók támogatását, hogy kampányában erősebb fellépés mellett foglalt állást Izrael gázai háborújának ügyében, mivel a párt meglátása szerint a kormány mindössze szimbolikus szankciókat vezetett be Izraellel szemben, és továbbra is kereskedik az országgal. Az is komoly szimbolikával bír, sőt akár intő jel lehet a kormánypárt számára, hogy több AKP-s polgármester átállt a YRP soraiba.

A választások eredményeként megerősödő CHP és a váratlanul felemelkedő YRP kapcsán rögtön megindultak a spekulációk arra vonatkozóan, hogy ki lehet a regnáló elnök kihívója 2028-ban, amikor is nem csak a mandátuma jár le, de maga Erdoğan nyilatkozta, hogy a törvény által meghatározott módon a mostani választás lesz számára az utolsó. Az ellenzéki oldalt leuralni látszó CHP tekintetében legtöbbször Ekrem İmamoğlu neve merül fel lehetséges jelöltként, az iszlamista-nacionalista blokk esetében azonban egyelőre nem látni még tisztán, hogy ki lehetne az esetlegesen visszavonuló Erdoğan utódja, legalábbis a saját pártján belül. Miután a legutóbbi választáson a YRP képessé vált arra, hogy megszólítsa a csalódott AKP-s szavazókat, a pártot vezető Fatih Erbakannal többen számolnak, mint a jobboldal megújítójával és lehetséges jövőbeli vezetőjével. Egy ilyen forgatókönyv megvalósulása abból a szempontból is érdekes helyzetet állítana elő, hogy Fatih Erbakan apja, Necmettin Erbakan volt Erdoğan egyik legfőbb politikai mentora. Egy gondolatkísérlet keretében természetesen érdekes lehet elgondolkodni azon, hogy a jövőben egy Erdoğan nélküli AKP-vel szemben mennyire lenne esélye a YRP-nek, amely ugyanabból a vallási-politikai közegből (Nemzeti Vízió, törökül Millî Görüş) emelkedett ki.

Jelenleg persze még korai messzemenő következtetéseket levonni, hiszen a választáson való – egyébként 2004 óta legalacsonyabb – 78 százalékos részvételi arány arra is rávilágít, hogy az AKP-s szavazók elkötelezettsége a romló életszínvonal miatt nagy valószínűséggel csökkent, és többen ezért maradtak otthon. Mindezt alátámasztja, hogy a részvételi adatok az elmúlt három önkormányzati választások során jóval magasabbak voltak: 2009-ben 85 százalék, 2014-ben 89 százalék, 2019-ben pedig 84 százalékos részvétel mellett zajlottak le. Erdoğan a választás éjszakáján mondott beszédében a demokrácia győzelméről és a nemzet akaratáról értekezett, rámutatva arra, hogy „a nemzet az urnán keresztül fejezte ki figyelmeztetését és elismerését.” Az elnök szerint pártjának önkritikát kell gyakorolni, a megfelelő tanulságokat le kell vonnia és adott esetben meg kell újulnia a választók bizalmának visszaszerzése érdekében.

A gazdasági stabilitás helyreállítása esetén jó eséllyel az elmúlt időszakban elbizonytalanodott AKP-szimpatizánsok is jobban mozgósíthatók lesznek, hiszen ne felejtsük el, hogy az utóbbi évek turbulenciái ellenére Erdoğan vezetése alatt az elmúlt húsz évben a török gazdaság dinamikusan fejlődött, valamint az életszínvonal is jelentősen emelkedett. Mindehhez hozzáadódik az is, hogy Törökország megkerülhetetlen tranzitországgá vált Nyugat és Kelet között, amely korábban nem látott módon emeli meg az ország geopolitikai jelentőségét, amiből állampolgárai gazdaságilag is egyre növekvő mértékben profitálhatnak a közeljövőben.

Konzervatív belharc

Lengyelországban a Jog és Igazságosság (Prawo i Sprawiedliwość, PiS) az AKP-hoz hasonlóan habár megnyerte hazája választását 2023 októberében, potenciális koalíciós partnerek híján végül mégis ellenzékbe szorult. Pedig a PiS-nek gazdasági nehézségekkel sem kellett szembenéznie, a lengyel gazdaság az elmúlt évek kedvezőtlen környezete – főképp a koronavírus-járvány és az orosz–ukrán háború, valamint ezeknek követkeményei – ellenére erős maradt. Hiába azonban az uniós átlagot meghaladó növekedés, a nyugdíjasoknak szeptemberben folyósított – nagyjából 200 ezer forintnak megfelelő – ún. 14. havi nyugdíj, valamint a családtámogatások növelésének ígérete (az eleve nagylelkű, gyermekenként és havonta (!) 45 ezer forintot kitevő támogatás közel megduplázását vállalta a kormány), a parlamenti többséget eredményező választói felhatalmazás elmaradt.

A PiS tavalyi kudarcának több fő oka is volt, azonban ezek közül kétségtelenül kiemelkedik a kampány alatt a taktikai és stratégia szintek indokolatlan összemosása. Amíg Törökországban a konzervatív választási szövetség jól mérte fel az erőviszonyokat és egységfrontot alkotva mérettette meg magát, addig Lengyelországban a kormánypárt és királycsinálóként számontartott Konföderáció (Konfederacja) kölcsönösen arra építette kampányát, hogy a másik táborából vonjon el szavazókat. A konzervatív erők választási esélyeit jelentős mértékben rontotta a Konföderáció által megfogalmazott hosszútávú stratégia, amelynek keretében a párt nyíltan arra készült, hogy a gyengülő PiS helyett idővel a jobboldal domináns pártjává váljon, miután a 74 éves Jarosław Kaczyński várhatóan a közeljövőben visszavonul.

Mindez végül azt a következményt hozta magával, hogy mindkét párt a várakozásokat alulmúlva szerepelt, a hárompárti ellenzéki koalíció pedig egységes maradt. Miután 2023 decemberében Donald Tusk kormánya letette hivatali esküjét hivatalosan is új időszámítás kezdődött Lengyelországban és ennek következtében a merőben más körülmények között futott neki a helyhatósági választásoknak a PiS, mint az AKP Törökországban. Mindamellett a Tusk-kormány mozgásterét jelentősen korlátozza, hogy a PiS színeiben politizáló Andrzej Duda köztársasági elnöki megbízatása még 2025-ig érvényes, noha a politikus jóval szűkebb hatáskörrel rendelkezik, mint a török államfő. Ezen körülmények között került tehát sor 2024. április 7-én a helyhatósági választásokra, amikor a lengyel választópolgároknak polgármestereket, önkormányzati képviselőket és az ország 16 regionális közgyűlésének képviselőit választhatták meg.

Változatlan erőviszonyok

A lengyelországi helyhatósági választások összképét tekintve tektonikus változásokra nem került sor a legutóbbi 2018-as megmérettetéshez képest, csupán néhány tartománnyal kevesebbet sikerült elhódítania a PiS-nek. Igaz, a korábbi kormánypárt némileg teret vesztett 2018-hoz képest, a vártnál mégis jobban szerepelt és még leggyengébb állapotában, támogatottságának tíz éve nem látott mélypontján is képes volt a legtöbb szavazatot begyűjteni. Mindezt ráadásul úgy, hogy az állami médiát a Tusk-kormányzat – az általa korábbiakban bírált, erőszakos módon – teljesen ellenőrzése alá vonta. Az idei 52 százalékos részvételi adatok még a hat évvel ezelőtti 55 százalékos részvételtől is elmaradtak, amelyből az a következtetés vonható le, hogy nincs semmiféle elsöprő lendületű társadalmi igény az „illiberalizmus elleni” küzdelemre, ahogyan azt a nyugati értelmezés rendre sugallja. Sőt, a politikai palettán a PiS-től jobbra álló, a fősodor által rendre szélsőjobboldalinak titulált Konföderáció 7,2 százalékos eredménye ennek szintén az ellenkezőjét sugallja, hiszen a párt hat évvel ezelőtt még nem is létezett.

A PiS összeomlását előre vetítő felmérések tehát túlzónak bizonyultak, ami leginkább a nagyvárosokra fókuszáló médiafigyelem félrevezető mivoltának volt köszönhető. Noha a fősodratú médiumok kísérletet tettek az eredmények oly módon való értelmezésére, hogy – mivel a PiS az ország száz legnagyobb városa közül egyet sem nyert meg – a kormánykoalíció pártjainak sikere legyen középpontba állítható. A PiS tömegbázisa azonban mindig is a vidéki választókból tevődött össze, akiknek körében – tehát a déli és keleti országrészekben – továbbra is megkérdőjelezhetetlen a párt dominanciája. 2014 óta egyébként a PiS sorozatban a kilencedik választáson – ideértve a parlamenti, elnöki, helyhatósági és EP megmérettetéseket is – szerezte meg a legtöbb szavazatot, amely mögött komoly politikai teljesítmény áll. A helyhatósági választások rávilágítottak arra, hogy a PiS képes volt stabilizálni szavazóbázisát és továbbra is az ország legerősebb támogatottsággal bíró pártja.

Tanulságok magyar szemszögből

A fentiek tükrében okkal merül fel a kérdés, hogy milyen következtetéseket vonhatunk le Magyarország szemszögéből az elmúlt két év törökországi és lengyelországi választásai alapján. Alapvetően a tapasztalatoknak mindkét országban belső és külső vetületei is vannak, s meghatározó témái a magyar politikai diskurzusnak is.

A külső vetület a szuverenitásvédelmet hordozza magában, hiszen – a 2022-es magyarországi választásokhoz hasonlóan – Törökországban és Lengyelországban is komoly külföldi beavatkozásokra került sor 2023-ban, ám amíg a nyugati nyomásgyakorlás előbbi országban kudarccal, utóbbiban sikerrel zárult. A török vezetés a háborús feszültség, a külső gazdasági nyomásgyakorlás és az Amerikai Egyesült Államokkal való konfrontációja ellenére képes volt saját érdekvédelmen alapuló külpolitikát folytatni, amely összhangban volt a társadalom elvárásaival. Ezzel szemben a PiS rosszul mérte fel mind a külpolitikai helyzetet, mind a lengyel társadalom orosz–ukrán háborúval kapcsolatos álláspontját, politikájában pedig már túl későn hajtott végre korrekciókat.

A belső vetület kapcsán megállapíthatjuk, hogy a társadalmi elvárásokat kielégíteni képtelen kormányzati döntések lemorzsolódó hatással bírtak az AKP és a PiS számára. Előbbi párt esetében a megélhetési válság kezelésének kudarca, utóbbi esetében pedig a taktikai és stratégiai horizont összemosása, valamint a reflektálatlan Ukrajna-pártiság bírt a legnagyobb hatással választóik távolmaradására. Az AKP önkormányzati szereplése felhívta a figyelmet arra, hogy a gazdasági stabilitás elengedhetetlen ahhoz, hogy továbbra is a társadalom széles rétegeinek támogatását tudhassák magukénak, míg a PiS esete arra világított rá, hogy önmagában a prosperáló gazdasági helyzet nem elegendő, a diskurzust tematizáló kérdésekben is meg kell találni a közös hangot a társadalom többségével.