A Nyugat tervei szerint az Oroszország ellen hozott szankciókkal a nyugati államok katonai beavatkozása nélkül is vereséget lehet mérni Moszkvára. A szankciók révén az orosz gazdaság megroppan, a társadalmi elégedetlenség kikezdi a rezsim támogatottságát, a Kreml pedig kénytelen lesz engedményeket tenni a teljes megsemmisülés elkerülése érdekében. Ezeket a reményeket annak ellenére vallották és vallják sokan ma is a nyugati politikusok és elemzők közül, hogy sem a 2014-ben Oroszország ellen hasonló céllal hozott intézkedések, sem a más országok ellen bevezetett szankciók nem hozták meg a várt eredményt – gyakran évtizedek múltán sem. A történelmi tapasztalatokból kiindulva nem meglepő, hogy a szankciók most is kétélű fegyvernek bizonyultak, és bár alaptalan lenne azt állítani, hogy Oroszország számára nem jelentenek nehézséget, jelen állás szerint úgy tűnik, sikerült elhárítaniuk a legfőbb kockázatokat.

A XXI. Század Intézet elemzése annak jár utána, milyen kihívásokat jelent Oroszország számára a Nyugat által bevezetett szankciós rezsim, és miként tudja annak hátrányait akár a saját előnyére fordítani.

Csapás és ellencsapás

Az orosz–ukrán háború kezdetét követően nem sokkal Oroszország a világ leginkább szankcionált államává vált. Igaz, mindössze egy helyet kellett ehhez előre lépnie, ugyanis 2695 korlátozó intézkedéssel már így is a képzeletbeli dobogó második fokán állhatott Irán mögött, az azóta hozott 9112 szankcióval azonban kiugró előnyre tett szert a többi nemzetközi „renitens” állammal szemben. Az intézkedések döntő többsége ugyan személyi szankció volt, és az orosz politikai és gazdasági elit tagjait érintette, azonban számos ágazatot is sújtottak a kisebb vagy nagyobb korlátozó intézkedések. Így az egyes országok és szervezetek részéről bevezetett szankciók különböző mértékben ugyan, de érintették az orosz energiahordozók, a különböző fémek, az arany, valamint a luxuscikkek kereskedelmét, az orosz pénzügyi rendszert (beleértve az orosz központi bankot és annak nemzetközi tartalékait), a csúcstechnológiák Oroszországba történő behozatalát. Több helyen korlátozások alá került az orosz állami média külföldi sugárzása is, de a szankciók bevezetőinek többsége megvonta Oroszországtól a kereskedelmi kapcsolatokra vonatkozó legnagyobb kedvezményezetti státuszt is. Ehhez járul még az orosz oligarchák és politikusok feltételezett és valós vagyonának befagyasztása, illetve az orosz repülőgépek előtti légtérzár, valamint számos kisebb-nagyobb egyéb korlátozás, amely az orosz gazdaságot, elitet vagy éppen átlagpolgárokat sújtja.

A példátlan mértékű szankciós nyomástól a nyugati államok több mindent is várhattak. Azt például, hogy Oroszország meghátrál majd, ha szembesül az ukrajnai hadműveletek árával, és a mielőbbi békés rendezésre törekszik, függetlenül céljai elérésétől. De abban is bíztak, hogy a szankciók akár már néhány hónapos távlaton belül ellehetetlenítik a Kreml számára a háború folytatását, azáltal, hogy reménytelen helyzetbe hozzák az orosz költségvetést és meggátolják a hadviseléshez (is) szükséges technológiák beszerzését. Kimondva-kimondatlanul, de a szankciók céljai között szerepelt az orosz társadalmon belüli elégedetlenség fokozása, amely megrendítené a fennálló rendszer pozícióit. A nemzetközi színtéren pedig Moszkva elszigetelését remélték, minél több országnak a szankciópolitikába történő bevonásával.

Oroszország nem hátrált meg, immár öt hónapja folytatja a háborút, és bár március végén közeledni látszottak az álláspontok, a béketárgyalások kudarcba fulladtak, az orosz vezetők pedig tulajdonképpen egyre ambiciózusabb kijelentéseket tesznek. Az orosz költségvetés sem omlott össze, olyannyira nem, hogy a rubel az idei év legerősebb valutájává vált, a részben a belengetett energetikai szankciók miatt is növekvő földgáz- és kőolajárak pedig jelentős extraprofithoz juttatják Oroszországot. Oroszország szemmel láthatóan annyira nem rettent meg az európai földgáz- és kőolajexportja leállításának perspektívájától, hogy immár Moszkva utal egyre nyíltabban arra, hogy maga zárhatja el a gázcsapokat, ami az európai vezetők pánikszerű intézkedéseit is kiváltotta már.

A társadalom elégedetlensége sem nőtt, az oroszok többsége összezárt a rendszer mögött, ráadásul a nyílt szembenállás a rendszeren kívüli ellenzék maradék pozícióit is összezúzta, gyakorlatilag emigrációba kényszerítve a Kreml politikájának leghangosabb kritikusait. Az orosz állami média nyugati korlátozására válaszul ráadásul Oroszország is betiltott több nyugati sajtóterméket és internetes oldalt (többek között a Facebookot is). Egy Nyugat-orientált ellenzéki mozgalom sikerének az esélyei így tovább csökkentek.

Persze a nagy nyugati márkák kivonulása és az orosz közönség által is megszokott brandek hiánya, és az elbocsátások ebből fakadó lehetősége okozhatott volna problémát. A cégek többsége azonban nem szűnt meg, csak átalakult, a nagy világmárkák eladták helyi érdekeltségeiket az orosz topmenedzsmentnek, akik gyakran szinte változatlan kínálattal tovább tudták üzemeltetni a legnagyobb láncokat is. Így lett például a Levi’s-ből JNS, a McDonaldsból Vkuszno i tocska (Finom és pont), a Lay’sből pedig Layc. Az áruk elérhetőségét hivatott segíteni az a kormányzati intézkedés, amely gyakorlatilag feloldotta az ún. párhuzamos importra vonatkozó korlátozásokat, azaz az orosz kereskedők a hivatalos gyártók és forgalmazók engedélye nélkül is árusíthatják az orosz piacon számos olyan cég termékeit, amelyek a szankciók miatt vagy saját döntésükre kivonultak az országból. Ez elsősorban a digitális technológiák és a gépgyártás terén lehet fontos, amely területen Oroszország számára valóban fejtörést okozhatnak majd a szankciók.

Az importhelyettesítés problémája és a technológiai szuverenitás

Oroszország számos területen jelentős behozatalra szorult az elmúlt években. Az orosz Gazdasági Főiskola Nemzeti Kutatóegyetem felmérései szerint a 2020-as évben a kiskereskedelmi forgalomba került autóalkatrészek 95, a játékok 92, a cipők 87 és a telekommunikációs berendezések 86 százaléka importtermék volt. 2016-os adatok szerint a kiskereskedelemben árusított számítógépek 99,8 százaléka származott külföldről. Bár a fentebb említett átnevezéses trükk, valamint a párhuzamos import engedélyezése enyhítheti a károkat, arról nem is beszélve, hogy nem minden ágazat került szankciók alá és nem minden ország vezetett be szankciókat, ezek az arányok mindenképpen túl magasak ahhoz, hogy a jelenlegi helyzetben ne vezessenek kisebb-nagyobb hiányhoz, fennakadáshoz az egyéni fogyasztók és a gazdasági szereplők számára is.

Jellemző, hogy miközben Oroszország exportja a háború kezdete után is növekedett, az import mértéke jelentősen bezuhant (2022 áprilisában az egy évvel korábbi adatokhoz képest 40 százalékkal), ami nem meglepő, hiszen az orosz import 54 százaléka azon országokra esett, amelyek szankciókat vezettek be Oroszország ellen.

Így például a szankciók bevezetése után Oroszországban abban bíztak, hogy a kínai UnionPay segítségével védekezhetik ki a Visa és a MasterCard kivonulását az országból, azonban a világ legnagyobb kártyakibocsátója az orosz bankokkal való együttműködésének csökkentését jelentette be.

Oroszország számára persze nem teljesen új ez a helyzet, a 2014-ben a Krím-félsziget és az akkor még csupán Kelet-Ukrajnára kiterjedő konfliktus miatt hozott szankciók kivédekezése érdekében hirdették meg az importhelyettesítés politikáját, amely az elmúlt években elsősorban a mezőgazdaság és a védelmi ipar területén ért el eredményeket, míg a digitális technológiák, a gépgyártás és számos fogyasztási cikk tekintetében még gyerekcipőben jár. Az orosz RBK hírportál a Makrogazdasági Elemzés és Rövidtávú Előrejelzés Központjára hivatkozta öt olyan ágazatot nevezett meg, amelyben a leginkább problémás lehet az importhelyettesítés keresztülvitele, ezek a gyógyszeripar, a mikroelektronikai és telekommunikációs szféra, az autógyártás, a csapágyak gyártása és a fentebb is említett könnyűipari fogyasztási cikkek (ruhák, cipők, játékok).

A feladat tehát nem egyszerű, Oroszország pedig a semleges közvetítő országok (például Törökország) beiktatásán vagy a szankcionált termékek szürke behozatalán kívül más megoldásokat is próbál találni a problémára.

Manturov külön hangsúlyt fektetett a pilótanélküli repülőgépek (drónok) kérdésére – amelyek hiánya és hiányosságai a háború során napvilágra kerültek –, de kiemelte az elektronikai eszközök, a gázturbinák, vagy a repülőgép-alkatrészek gyártását. Az orosz állam tehát továbbra is a stratégiai jelentőségű ágazatokra koncentrál majd az importhelyettesítés politikájának erősítése során.

Az elszigetelés kudarca

Miközben a háború kezdetén gyakori állítás volt, hogy az egész világ összefogott Oroszország ellen, ez valójában sosem volt igaz, a Nyugaton és szűkebb szövetségesein kívül ugyanis senki nem csatlakozott a szankciókhoz, sőt sokan még bővítették is kapcsolataikat Moszkvával. Persze az, hogy a szintén szankciók által sújtott Irán bejelentkezett az Oroszországgal való együttműködés elmélyítésének szándékával (amely amerikai félelmek szerint a fegyverkezés területére is kiterjedhet), önmagában nem meglepő, ahogy az sem, hogy olyan országok, mint Szíria vagy a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság, elismerték a kelet-ukrajnai szakadárok függetlenségét. Az viszont kellemetlen a Nyugat számára, hogy a Moszkvával együttműködők köre ennél jóval szélesebb.

Így az elmúlt hónapban már kétszer is találkozott egymással Recep Tayyip Erdoğan török és Vlagyimir Putyin orosz elnök, és egyre inkább úgy tűnik, Törökország nemhogy nem tervez csatlakozni a szankciókhoz, de egyenesen saját – gazdasági és politikai – előnyére kívánja felhasználni azokat. A háború kitörése után jelentősen nőtt a Törökországban regisztrált orosz vállalkozások száma, most pedig Erdoğan elnök arról beszélt, hogy a tavalyi 33 milliárdról idén 100 milliárd dollárra növelnék a két ország kereskedelmi forgalmának összegét, és az orosz MIR bankkártyák törökországi elfogadását is kiterjesztenék. Törökország mindeközben Bayraktar drónokat szállít Ukrajna részére – az eladásokat szigorúan magánvállalatok ügyének tekintve – és közvetítőként lépett fel a márciusi, végül kudarcba fulladt béketárgyalásokon, amelyek eredményeképpen azonban az oroszok kivonultak Ukrajna északi részéről, és szerepet vállaltak az eddig működőképesnek tűnő gabonakereskedelmi megállapodásokban is.

Mindezt ráadásul a NATO tagországaként tette. Törökország pozícióján kívül a Nyugat számára aggasztó lehet olyan, EU-aspiráns államok kimaradása a szankciópolitikából, mint Grúzia, Moldova vagy Szerbia. Stratégiailag viszont még ennél is problémásabb, hogy nemcsak India és Kína ignorálta a Nyugat orosz energiahordozókkal kapcsolatban hangoztatott álláspontját (amelyet, tegyük hozzá, a nyugati államok sem vesznek komolyan, hiszen továbbra is az orosz kőolaj és földgáz fő felvásárlói), bevásárolva az orosz termékekből, de az Öböl-menti arab országok és más OPEC, valamint OPEC+ államok is figyelmen kívül hagyják az amerikaiak azon kéréseit, amelyek a kitermelés növelésére vonatkoznak, az árak csökkentése érdekében. Így a nyugatiak extraköltsége és az oroszok extraprofitja is megmarad, miközben, India és Kína, ha valóban piaci áron alul vásárolnak Oroszországtól, versenyelőnyhöz is juthatnak.

Utóbbi például az elmúlt két hétben előbb afrikai körutat tett, négy országot érintve (Egyiptom, Etiópia, Kongói Köztársaság, Uganda), majd a Sanghaji Együttműködés Szervezetének külügyminisztereivel találkozott Üzbegisztánban, végül pedig a Dél-kelet-ázsiai Nemzetek Szövetsége (ASEAN) külügyminiszteri találkozójának volt a vendége. Vlagyimir Putyin pedig az elmúlt időszakban részt vett a Kaszpi-csúcstalálkozón, valamint – online formában – a BRICS-csúcson is. Arról nem is beszélve, hogy a fogolycsere vagy a nukleáris fegyverekkel kapcsolatos szerződések meghosszabbítása kapcsán éppen az Egyesült Államok kereste meg Oroszországot kapcsolatfelvételi szándékkal. Oroszországot tehát nem sikerült elszigetelni, a Nyugat kapcsolatai viszont egyre ingatagabbnak látszanak olyan térségekben is, ahol hagyományosan erős volt a befolyásuk.

A szankciópolitika mérlege

Oroszország így meg tudta őrizni politikai és gazdasági kapcsolatait, Európával szemben pedig nyomásgyakorlási képességét is, ahogy az a gázkérdésben, a gabonakereskedelem terén vagy a litvániai tranzit kérdésében is kiderült. Ráadásul a tajvani helyzet éleződése tovább javíthatja Moszkva pozícióit, hiszen Peking – a Washingtonnal való szembenállása miatt – az eddigi semleges álláspontját akár támogatóvá is módosíthatja Oroszország ukrajnai törekvéseivel kapcsolatban. Tény, hogy a szankciók számos gazdasági ágazatra súlyos hatást gyakorolhatnak Oroszországban, amennyiben azonban a kényszerszülte importhelyettesítés sikeres lesz, hosszabb távon Moszkva önállósága és gazdasági teljesítőképessége is növekedhet. A nyugati államok szankciópolitikája tehát, bár nehézségeket okozott Oroszország számára, nem tudta elérni céljait, az intézkedések visszahatása pedig súlyos problémákat okozhat az európai kontinens országainak is.