A döntés évei jönnek, sőt nagyon úgy tűnik, hogy már el is érkeztek – mutat rá a Kommentár folyóirat 2021/3 száma, amely Európa legfontosabb sorskérdéseivel és az ellenforradalommal foglalkozik. A tartalmi összkép ennél is gazdagabb: posztcovid korszak, tudatipari hatalomátvétel, geopolitika, Franciaország végzete, demográfiai válság, keresztény értékek, társadalmi igazságosság, populizmus, ellenforradalom, Molnár Tamás 100, korszakos könyvek, kultúrharc – így áll össze a lap tartalomjegyzéke. Az olvasó nem csalódhat: a Kommentár témaválasztása és hangvétele ismét egyedi módon csendül ki a hazai közbeszédből.

A döntés évei – kié lesz a korszak?

A 2020-as biopolitikai válságról múlt időben írni például mindenképpen merészségre vall. Hegedűs Zoltán Posztcovid világ című írásával ezt teszi, bár nincs illúziója azzal kapcsolatban, hogy még jó ideig velünk maradhat a víruspolitika. A kataklizmák – írja – mindig „átszabják a világ rendjét”, ez most sincs másként. A kivételes állapot pedig radikálisan formálja a normalitásról alkotott elképzeléseinket. Egyelőre mégis nehéz eldönteni, hogy milyen erőknek kedvez a válság, azaz kié lesz a címben jelölt „posztcovid világ” – egy szűk technokrata köröké, vagy pedig az embereké? Hiszen egyrészt megerősödtek a nemzetállami keretek, a határlezárások, az intézkedések nem nemzetközi, hanem nemzeti szinten születtek meg és az európai szolidaritást előíró bürokrácia rosszallásától kísérten nemcsak a nemzetállami „önzés” tért vissza a politikába, de a területi fennhatóság elve is. Másrészt ezzel ellentétes folyamatok is végbementek: a karanténokat elfoglaló globális tudatipari komplexum előretörése hosszú távon erősen megkérdőjelezi a nemzetállamok esélyeit.

A magyar politikának erre egyértelmű válasza van és kell is, hogy legyen a jövőben, hiszen az alternatívák közül csak a határozottabb narratíva kaphat esélyt az új korszak megformálására. A történész cikke már egy ilyen narratíva felé mutat. De – nyugodtan mondhatjuk így – a front másik oldala sem tétlen: megjelentek azok a víziók is, amelyek a globális elitek, a transzatlanti és kelet-ázsiai technokráciák céljait fejezik ki: a számunkra ismerősebb nyugati minta kapcsán a cikk Klaus Schwab és Thierry Malleret Great Resetjére utal. A kiéleződő globális konfliktusok és kultúrharc összefüggésében a magyar érdek Hegedűs szerint egyszerűen az, hogy továbbra is magunk dönthessünk a saját sorsunkról. Amikor ezt olvassuk, nem szabad elfelejtenünk, hogy az is évtizedes szemantikai harc eredménye, hogy ezeket a szavakat (magyar érdek, magyar modell) ma már anélkül lehet kiejteni, hogy megbélyegzéstől kellene tartanunk. A Kommentár nyitócikke ennyiben már egy új politikai nyelv és egy szabadabb gondolkodásmód eredménye.

2021 az új 1984

Kosztur András, a XXI. Század Intézet vezető kutatója hasonló hangvételű cikket írt. Ennek erénye elsősorban a realizmus és a tág perspektíva. A cím rögtön politikai állítást fogalmaz meg: Harc a világuralomért. Az írás számot vet a geopolitikai gondolkodás főbb fejlődési mintáival az egyensúly politikájától egészen a nagytérelméletig. Napjaink legfontosabb konfliktusát pedig a progresszív és a populista erők ellentéteként jellemzi.

A lap nyitócikkében is szereplő helyzetértékelést azzal egészíti ki, hogy a populisták előretörése után most a progresszív ellencsapás hulláma figyelhető meg. „A Progresszív Párt jelenleg nyeregben érzi magát, és az elkövetkező években a nyugati világon belüli hatalmi monopóliumának kiterjesztésére fog törekedni” – áll a szövegben. Orwell híres művét a jelen történelmi pillanat sok szempontból idézi, ennek egyik különös és méltatlanul kevéssé vitatott vonatkozása geopolitikai: ma egy óceániai és eurázsiai hatalmi blokk formálódik, éppen, ahogyan az 1984-ben is olvashatjuk. Nemcsak az ellentét az érdekes, hanem a két oldal hasonlósága is: „A látszat és a versengés ellenére […] a két szemben álló központ politikai és gazdasági berendezkedése nagyon közel áll egymáshoz. Állami technokraták – ebbe itt most beleértve az erőszakszervezetek vezetőit is – és high-tech-oligarchák szövetségét láthatjuk Pekingben és Washingtonban egyaránt (a két oligarchia egyébként szorosan össze is fonódott), a különbség talán csak annyi, hogy a két fél közül Kínában a párt/állam, az Egyesült Államokban pedig a gazdasági pólus dominál. Hagyományos szabadversenyes kapitalizmusról nemcsak Kínában, de tulajdonképpen az USA-ban sem beszélhetünk, a néhány monopolhelyzetben lévő és az állammal szorosan összefonódó cég által uralt kulcságazatokban legalábbis semmiképp sem”.

Ha belegondolunk, a 20. század leghosszabb, világszinten elhúzódó geopolitikai hegemóniaküzdelme ennél azért élesebb kontúrokat mutatott. Kosztur szerint az elkövetkező évek „az új világháború légkörében telnek majd”.

Közeleg a tél

A katedrálisok építői nem tudták, hogy épp Európa keresztény kultúráját építik, egyedül abban voltak biztosak, hogy miben hisznek. Így foglalható össze Rémi Brague egyik kultúrfilozófiai tézise. Ehhez hasonló megállapításból indul ki Nádor Koppány Zsombor írása is, amely a kereszténység és szekuláris társadalmak viszonyát vizsgálja. Eszerint a transzcendenciára való nyitottság éppúgy nélkülözhetetlen a politikában, mint az élénk párbeszéd az emberi közösség erkölcsi alapjait szilárdan tartó vallással. Ez az, amit a katedrálisok építői nem tudatosítottak, de megtették. A hit forrásaiból táplálkoztak. Vallás nélkül az állam egymagában nem képes kielégítő választ adni az emberi lét végső kérdéseire. A jog, az államélet, de még a demokratikus közvélemény sem mondhat le egészen arról az erkölcsi talapzatról, amit a vallás kínál. Ennek hiányában a „relativizmus zsarnoksága” (XVI. Benedek) következik. Európának – érvel a Kommentár teológus szerzője – szüksége van a kereszténységre, mert „mivel sem a piac, sem az állam, sem a tudomány, sem a jog nem tud ethoszt teremteni, léteznie kell egy olyan igazságnak, amely nincs alávetve a konszenzusoknak, hanem megelőzi azt.”

Európa másik sorskérdésére világít rá Tóth I. János, a szegedi egyetemi filozófia docensének Demográfiai tél és a modernizáció című írása. „A demográfiai tél állapotát olyan társadalmi jelenségek mutatják, mint a csökkenő gyermekvállalás, elöregedés, természetes fogyás, népességcsökkenés, falvak elnéptelenedése, munkaerőhiány, nyugdíjválság” – írja a szerző. Ez az összetett válság az északi félteke számos országát sújtja. Nem pusztán a népesedési adatok szürke diagramjait kell látnunk benne, hanem egy újabb európai sorskérdést. Tóth I. János tárgyilagosan kijelenti, hogy „az alacsony termékenységű népek, mint kollektív entitások, viszonylag gyorsan eltűnnek”. De a demográfiai egyensúlyvesztés általában komoly tehertételt jelent egy társadalomnak. A népességrobbanások és a népességcsökkenés mintáit a cikk egyaránt a modernizációs átmenettel hozza összefüggésbe. A demográfiai átmenetbe könnyen belerokkanhatnak a társadalmak, Tóth I. János emiatt egy mérsékelt, demográfiai szempontból stabilabb modernizációs mintát tart előnyösnek, amely a jelenlegi trendeket a következő recept szerint hozza egyensúlyba: „több tradíció és kevesebb modernizáció”.

A populizmus értelme

A Kommentár olvasói tudják, hogy a szociálpolitika és a társadalmi szolidaritás kérdései a lap kiemelt és nagy becsben tartott témái közé tartoznak. Az idei első lapszámban Benedikt Kaiser írt a jövő konzervatív szociálpolitikájáról, korábban pedig Békés Márton, a lap főszerkesztője, a XXI. Század Intézet igazgatója jegyzett Közösség, hagyomány, szolidaritás címen írást, melyben a szociálkonzervatív hagyomány nevében borította föl a neoliberális konszenzust.

A Kommentár szerzői szerint ma pontosan ez a helyzet. A mostani lapszámban a nemrég második kötetét közreadó Veszprémy László Bernát mutatott rá a jobboldal szociális gondolkodásának hagyományára – a két világháború között. A vizsgált korszakban az a meggyőződés vált dominánssá, mely szerint a liberalizmus társadalomszervezési és gazdasági elvként is megbukott. A politika legfontosabb hívószava a társadalmi igazságosság volt, bizonyítva, hogy a katolikus társadalmi tanítás – elsősorban a Rerum novarum (1891) – megtermékenyítően tudott hatni a közgondolkodásra. Miközben Marx művei hivatalosan elkobzandók és tiltottak voltak – mutat rá Veszprémy –, az ominózus gondolkodót Prohászka Ottokár püspök híres szószékének magasán is szívesen idézte. A történész szerző konklúziója szerint: „A szabadpiaci gondolat a korszakban teljesen visszaszorult, lényegében nem képezte a jobboldali gondolatkör részét.”

Ami egykor a nagytőke volt, az ma az establishment. A nagy pártok technokratái valószínűleg rosszízűen nevetnek a populisták „próbálkozásain”, hogy azután sajtótájékoztatókon elborult arccal adják hírül a „veszélyt”. De a nevetés ellenére úgy tűnik, a populista mozgalmaknak mindig volt hatása, ezért nem csak jelenükkel, de a történelmükkel is érdemes behatóan foglalkozni. Paár Ádám (történész-politológus, Méltányosság Politikaelemző Központ) tanulmánya ebben segít. Rámutat, hogy az amerikai demokrata és republikánus pártok mellett megjelent amerikai Néppárt (People’s Party), hogyan intézett kihívást a kétpártrendszer evidenciájához. Mint minden populista mozgalom, végsősoron ők sem a kormányt váltották le, hanem a politikai kultúrát. Ahogy Paár fogalmaz, a Néppártban „a szociális követelések konzervatív eszmékkel együtt jelentek meg”, ez pedig mindkét pártot arra kényszerítette, hogy bizonyos elemeket átvegyen a farmerek és munkások programjából. Milyen tanulságokkal szolgálhat a mai politika számára az a történet, ami a tanulmányban bontakozik ki az olvasó előtt? Egy ledőlt toronynak is súlya van – egy látszólag sikertelen populista párt is hosszú távon képes megváltoztatni a politikát.

A szellem hatalma

Békés Márton Kultúrharckészültség című írását az olvasó a Mérleg rovat végén keresse. Ez a szöveg két feladatra vállalkozik. Egyrészt a közönségesen és elhamarkodottan kultúrharcnak nevezett közéleti vitákban elhasználódott érzelmi energiapotenciálokat tölti újra, másrészt belemegy a módszertanba, annak részleteibe bocsátkozik ugyanis, hogy miképpen lehet gyakorlati eszközökkel a szellem hatalmát építeni. Ez is egy sorskérdés a döntés éveiben.

Czopf Áron