A Török Köztársaság megalakulásának százéves évfordulóján tartottak az elmúlt hónapban választásokat az országban, aminek szimbolikus és gyakorlati jelentősége egyaránt van. A vasárnapi köztársasági elnökválasztás eredményének következtében Recep Tayyip Erdoğan újabb öt évig vezetheti Törökországot, miután 52–48 arányban győzelmet aratott ellenzéki kihívója, Kemal Kılıçdaroğlu felett. Az már az elnökválasztás első fordulójában világossá, hogy a hatpárti ellenzéki szivárványkoalíció az „Erdoğan-korszak lebontásának” ígéretén túl nem tud alternatívát nyújtani a török népnek, ami a parlamenti választás során is megmutatkozott: a regnáló elnök által vezetett választási szövetség 322 székkel többséget szerzett a 600 fős parlamentben. Mindez egyben nem csak azt jelenti, hogy stabil kormány alakul Törökországban, hanem azt is, hogy a köztársaság történetének lassan egynegyede Erdoğan regnálásával kapcsolódik össze, ami mögött hatalmas politikai teljesítmény áll. Ennek következménye, hogy az Erdoğan-korszak jelentősége egyre inkább árnyékot vet Mustafa Kemal Atatürk, a „törökök atyjának” kultuszára is.

A XXI. Század Intézet legújabb elemzése a májusban megrendezett török köztársasági elnöki- és parlamenti választás eredményeit értékeli.

Elszalasztott történelmi lehetőség

Recep Tayyip Erdoğan, az Igazság és Fejlődés Párt (Adalet ve Kalkınma Partisi, röviden AKP) elnöke 2003 óta különböző pozíciókban áll Törökország élén, ami az elnök magas támogatottsága ellenére azért meg is osztotta a török társadalmat. Mindezt tetézte, hogy az elmúlt öt évben a török gazdaság nehéz helyzetbe került, az infláció és a pénzromlás mértéke már komoly megélhetési válságot eredményezett, továbbá az idén február 6-án bekövetkezett földrengés több mint 45 ezer áldozatot követelt, másfél millió embert pedig hajléktalanná tett. Ilyen körülmények között a török ellenzék okkal érezte azt, hogy történelmi lehetőségük adódik az Erdoğan-korszak lebontására, a hatpárti szivárványkoalíció – Nemzeti Szövetség néven – pedig Kemal Kılıçdaroğlut választotta jelöltjének. Az előzetes felmérések sok esetben egyöntetűen azt mutatták, hogy Kılıçdaroğlu már az első fordulóban megszerzi a szavazatok több mint 50 százalékát, a Nemzeti Szövetség pártjai pedig jó eséllyel többséget szereznek a parlamentben. A regnáló elnök, valamint az AKP azonban a rendkívül professzionálisan kivitelezett kampány következtében április második felére ledolgozták hátrányukat, ami által a verseny kimenetele megjósolhatatlanná vált. Természetesen Erdoğan újraválasztási esélyeit az is jelentősen növelte, hogy mind a közmunkások, mind a közalkamazottak számára közel 50 százalékos béremelést jelentett be még az elnökválasztás első fordulója előtt.

Ennek ellenére a május 14-én megrendezett első fordulóban némileg meglepésként hatott, hogy Erdoğan a várakozásokat jelentősen felülmúlva – és az újraválasztását jelentősen nehezítő körülmények ellenére –, a szavazatok 49,5 százalékának megszerzésével karnyújtásnyira volt a győzelemtől. A parlamenti választás során az elnök által vezetett választási blokk ennél is jobban szerepelt, 322 székkel többséget szerzett meg a 600 fős parlamentben, aminek az elnökválasztás szempontjából is fontos következményei voltak. Ez már önmagában meggátolta azt, hogy Kılıçdaroğlu esetleges elnökké választása esetén eleget tudjon tenni legfontosabb választási ígéretének, miszerint „az elnöki rendszert lebontja, a parlamentáris rendszer pedig megerősíti.”

Miután a választásra jogosultak 88 százaléka vett részt a köztársasági elnökválasztás első fordulójában, a második kör esetén valószínűsíthető volt, hogy egyik jelölt sem rendelkezik már jelentős mobilizációs tartalékkal. Viszont két fő kérdés így is felmerült: egyrészt, hogy a harmadik helyen végzett Sinan Oğan a regnáló elnök vagy ellenzéki kihívója támogatására buzdítja 5,2 százalékos szavazótáborát, másrészt pedig, hogy az első fordulóban voksolók a sorsdöntő második körben is részt vesznek-e a választáson.

Oğan egy héttel a május 28-ai választás előtt bejelentette, hogy Erdoğant támogatja, amiben gyakorlatilag nem rejlett nagy meglepetés, mivel az első forduló után, a német Der Spiegelnek adott interjújában – legalábbis a magazin szerint – utalt rá, hogy csak akkor hajlandó fontolóra venni az ellenzéki Kılıçdaroğlu támogatását, ha a kurdpárti HDP-vel semmiféle módon nem működik együtt az ellenzéki szivárványkoalíció.

Miután „a királycsináló” Oğan nem arra buzdította szavazóit, hogy Kılıçdaroğlura voksoljanak, ezáltal Erdoğan lépéselőnybe került, hiszen már az első fordulóban is 4 százalékkal népszerűbbnek bizonyult ellenzéki kihívójánál, ezáltal pedig Oğan protest-szavazóinak távolmaradása esetén is előnnyel fordulhatott rá a második fordulóra. Ennek ellenére Erdoğan tisztában volt azzal a veszéllyel, hogy az első körös előnye következtében szavazói otthon maradnak „a győzelem biztos tudatában”, ezért az elnök a legutolsó pillanatig aktívan kampányolt, támogatóit részvételre buzdítva.

Miután a második forduló részvételi aránya 85 százalék körül alakult, okkal lehet feltételezni, hogy Oğan protest-szavazóinak közel fele nem vett részt a második fordulóban, ez pedig Erdoğan előnyére vált. Mindennek eredménye pedig az lett, hogy a Legfelsőbb Választási Tanács (YSK) hivatalos eredményei szerint a regnáló elnök 27,7 millió szavazattal 52,16 százalékon végezve kerekedett felül ellenzéki kihívóján, aki 25,4 millió szavazattal 47,84 százalékot szerzett.

Erdoğan mint korszakalkotó politikus

Az elnök újraválasztása mögött természetesen több fontosabb ok is állhat: az identitás kérdésének szempontjából talán a legfontosabb, hogy Törökország jelenlegi nehézségei ellenére Erdoğan fektette le az alapköveit annak, hogy mára az ország regionális nagyhatalmi ambíciókat dédelgethet. Az elnök azon víziója, hogy Törökország évszázada most kezdődött el, szintén rendkívüli módon imponál a vallásos-konzervatív köröknek. Pragmatikus külpolitikája az elmúlt húsz évben igyekezett az ország érdekeit szem előtt tartani, amivel a társadalom széles rétegeit tudta választásról-választásra megnyerni. Erdoğan egy korszakalkotó politikus, hiszen Mustafa Kemal Atatürk óta kétségtelenül a legbefolyásosabb török vezetővé vált. Az összehasonlítás nem alaptalan, Erdoğan regnálása alatt nagyszabású infrastrukturális projektek mentek végbe, többek között hidak, repterek, gyorsvasutak, de néhány hete megépült az első török atomerőmű is. Ráadásul amennyiben kitölti újabb ötéves ciklusát, akkor elmondhatja, hogy 2003–2028 között huszonöt éven át állt Törökország élén, amivel már egyébként rég meghaladta Atatürk 18 éven át tartó (1920–1938) hivatali idejét.

Erdoğan vasárnapi választási sikerében az is komoly szerepet játszhatott, hogy a legtöbb politikai elemző szerint egy kiváló szónok, akinek az üzenetei egyszerűek, mégis bizalmat keltenek a választóiban. Miután húsz éve hatalmon van, egy tapasztalt és politikai értelemben zseniális politikusról beszélhetünk, akik képes volt olyan politikai szövetségeket létrehozni, amelyek valóban szinergiákat teremtettek az ő irányvonala és a győzelme érdekében. Példának okáért az elnök által vezetett Igazság és Fejlődés Párt (AKP) 7 százalékot, és közel 30 széket veszített el a parlamentben, azonban a vele szövetségben induló, hasonló ideológiát valló MHP (Milliyetçi Hareket Partisi) a várakozásokat felülmúlva szerepelt, ami biztosítja a választási szövetség számára a többséget a törvényhozásban.

Ezzel szemben az ellenzék nemhogy profitálni nem volt képes a kooperációból – miután az pusztán hatalomtechnikai jelleget öltött – de talán még el is tántorított választókat. Már a választás előtt is az vetette fel a legfőbb kérdést, hogy a nacionalista és kurd, az iszlamista és szekuláris, vagy a liberális és konzervatív választói csoportok közötti, sokszor áthidalhatatlan ellentéteket miképp lesz képes feloldani a szivárványkoalíció. A választás tapasztalatai szerint önmagában Kılıçdaroğlu integratív vezetőként való felépítése ehhez nem volt elegendő.

Ahogyan az várható volt, Erdoğan azzal próbált mobilizálni a parlamenti győzelem után, hogy az elnökválasztás második fordulójában a rendet, biztonságot és stabilitást válasszák az állampolgárok a hatpárti – a kormány szerint hétpárti – koalíció káoszával szemben. Ezzel összefüggésben a társadalmat jelentősen polarizáló kurdkérdés is előkerült, Erdoğan azzal kampányolt, hogy a terrorista Kurdisztáni Munkáspárttal (Partiya Karkerên Kurdistan, PKK) együttműködő kurdpárti HPD (Halkların Demokratik Partisi) valójában közvetetten az ellenzéki szövetség hetedik tagja. A HDP nem állított saját elnökjelöltet, szavazóit arra buzdította, hogy Kılıçdaroğlura szavazzanak, míg saját jelöltjeit a Zöldek és Baloldali Jövő Pártja színeiben (Yeşiller ve Sol Gelecek Partisi, YSGP) indította a választáson és egyébként a 7 százalékos parlamenti küszöböt megugorva be is jutott a parlamentbe.

A kurdok mellett azonban a szíriai menekültek kérdése is rendkívül megosztja a török társadalmat, ami a választáson is érzékelhető volt. A nyugati vélekedésekkel ellentétben Erdoğan kifejezetten menekültbarát politikát folytat – az már más kérdés, hogy ezzel Európát rendszeresen képes zsarolni, ám ennek is inkább a saját gyengeségünk az oka – míg Kılıçdaroğlu egyre radikálisabb módon kvázi visszazsuppolta volna a szíriaiakat. Az ellenzéki jelölt eleinte még azzal kampányolt, hogy megválasztása esetén két éven belül hazaküldi a menekülteket, ám miután Oğan a regnáló elnök mögé sorolt be, az ellenzéki elnökjelölt radikálisabb hangnemre váltva azt ígérte, hogy első elnöki napjain megtenné ezt.

Emellett azt is meg kell említeni, hogy az ellenzék azon reménye sem volt megalapozott, hogy az az 5 millió fiatal török, akinek először idén nyílt lehetősége választani, az ellenzéket fogja elsöprő arányban támogatni, ahogyan a vidéki szavazók megszólításában is kudarcot vallott a szivárványkoalíció. Erre kellően rávilágít, hogy a földrengésben sújtott 11 anatóliai választókörzetből 9-ben az elnök győzedelmeskedett. Ennek oka abban keresendő, hogy a kormány nemcsak sátortáborokat állított fel, és ajánlotta fel, hogy albérletet fizet a károsultaknak, illetve egy éven belül szociális lakáshoz is juttatja őket, de kétszázezer forint értékű (10 ezer lírás) gyorssegélyt és komoly anyagi kárpótlást (100 ezer lírát) fizetett ki az elhunytak családtagjainak.

Összességében tehát megállapítható, hogy sem Kılıçdaroğlu, sem az őt támogató szivárványkoalíció nem tudott olyan víziót felmutatni a választók számára, amely meggyőzte volna őket a változás szükségéről.

Külpolitikai következmények

A török ellenzék mellett a választás valódi vesztesei azok a nyugati országok, amelyek komoly reményeket tápláltak aziránt, hogy Erdoğan bukásával olyan kormány alakul az országban, amely kiszolgálja a nyugati érdekeket. Az elmúlt évtizedben többdimenzióssá vált, saját érdekvédelmét akár konfrontáció árán is képviselni hajlandó, ezáltal Kelet felé is nyitó török külpolitika manőverezéseit egyre frusztráltabban kezelték Nyugaton, nem beszélve az olyan kurrens kérdésekről, mint Svédország NATO-tagságának blokkolása, vagy az Oroszországnak való segítségnyújtás a szankciók megkerülésében. A Nyugaton uralkodó hidegháborús pszichózis valószínűsíthetően nem fog átterjedni Törökországba, mivel a három kontinenst (Európát, Ázsiát és Afrikát) összekötő és geostratégiai adottságait okkal kiaknázó állam nem falak, hanem hidak építésében érdekelt. Mind a migrációs válságnál (migránsok és menekültek visszatartása terén), mind az orosz–ukrán háború (például a gabonakereskedelmi egyezmény) kapcsán tapasztalhattuk, hogy Törökország kulcsfontosságú partner Európa számára. Mindemellett az európai szankciópolitika következtében Törökország egy felemelkedő gázelosztó központtá is válik (az azeri, valamint a fekete- és földközi-tengeri Európa felé történő továbbítása terén), ami által az öreg kontinens már több szempontból is ki lesz szolgáltatva az ankarai kormánynak.

Európának tehát a közös érdekek mentén jó viszonyt kell kialakítani Törökországgal, és együttműködni például a fent említett kulcsfontosságú területeken. Az mindenképp üdvözlendő, hogy mind európai országok, mind az Európai Unió vezetői gratuláltak Erdoğannak, ezzel is elismerve egyértelmű választási győzelmét, ami némi realista józanságra enged következtetni.