Magyarország rendkívüli körülmények és kihívások idején vette át az Európai Unió Tanácsának soros elnökségét. 2024-ben a magyar európai uniós elnökség tétje még nagyobb volt, mint 2011-ben, mivel Európa annak ellenére válságban maradt, hogy az európai választópolgárok tavaly júniusban a változás mellett foglaltak állást. A brüsszeli elit és az európai baloldal egyaránt foggal-körömmel ragaszkodik az elmúlt évtized hatalmi gyakorlatához és igyekezne bebetonozni a korábbi status quo-t. Eközben az európai együttműködés alappillérét jelentő két országban, Franciaországban és Németországban a korábbi baloldali kormányok összeomlása felbontani látszik a régi rendet. Az elmúlt félév során a magyar uniós elnökség a változás katalizátora kívánt lenni és egy olyan patrióta programot kínált, amely a nemzetállamok szerepének megerősítésére és az európai emberek jólétére helyezi a hangsúlyt. A francia–német irányítás megingása akadályozza az Európai Unió válaszkészségét, az új helyzet azonban előnyökkel is járhat.

Petri Bernadett, a XXI. Század Intézet kutatója legújabb elemzésében azt vizsgálja, milyen kivételes érdekérvényesítési lehetőséget teremthet hazánk számára a két vezető uniós országban kialakult politikai vákuum és a szuverenitáspárti erők előrelátható térnyerése.

A magyar elnökségi program középpontjában a jólét állt

Néhány héttel ezelőtt lezárult uniós elnökségünk sikere arra a felismerésre épült, hogy a változás és Európa megmentése érdekében ugyanolyan keményen kell küzdenünk, mint évtizedekkel ezelőtt az 1989–90 közötti közép- és kelet-európai szabadságküzdelem idején, hiszen nemzeti önrendelkezésünk, cselekvőképességünk érdekében kellett megtennünk a szükséges erőfeszítéseket. Az elmúlt fél év során az európai baloldal minden lehetséges eszközzel meg akarta fosztani Magyarországot az elnökség lehetőségétől és minden lehetséges módon megkérdőjelezte, hogy képesek vagyunk a megegyezés útján haladva sikereket elérni Európában. A magyar elnökség mindennek ellenére mind hazai, mind pedig európai viszonylatban egyedülálló eredményeket hozott.

Elnökségünk egyik legmeghatározóbb mérföldkövének volt tekinthető a Budapesti Nyilatkozat elfogadása az Európai Tanács informális ülésén tavaly novemberben. A közös állásfoglalás elfogadása jól mutatja Magyarország képességét és készségét arra, hogy megegyezést alakítson ki a tagállamok között egy olyan rendkívüli fontosságú ügyben, mint az európai versenyképesség megerősítése. A magyar elnökség alatt alakult ki a konszenzus az európai országok között a migrációs politika szigorításáról az európai emberek biztonsága érdekben. A magyar elnökség új irányt szabott a bővítéspolitikának és eddig nem látott mértékben mozdította elő valamennyi partnerország, de különösen a Nyugat-Balkán csatlakozási folyamatait. A lezárt jogalkotási dossziék az Európai Unió belső piacának stabilitását szolgálják, Románia és Bulgária schengeni csatlakozása az uniós szabadságok szabad áramlásának érdekében történelmi döntés az állampolgárok jólétének érdekében.

Az uniós intézkedések valódi eredményét abban kell mérni: hozzájárultak-e az európai jóléthez, jobbá tették-e az európai emberek életét. Az emberek pedig békét, rendet, fejlődést akarnak, gazdasági növekedést, jobb és biztonságosabb, egzisztenciálisan is ígéretesebb életet. Ehelyett azonban Európától mindezidáig minden ügyben csak stagnálást kaptak. A magyar elnökség éppen ezért az intézményi átmenet időszakát is olyan szakpolitikai viták lefolytatására használta fel, amelyek az EU jövőjéről szóló reformfolyamathoz kapcsolódva alapozták meg a következő intézményi ciklus tervezését annak érdekében, hogy az Európai Unió döntései az öncélú működés helyett közelebb kerülhessenek az európai emberek szükségleteihez és elvárásaihoz, a magyar elnökség eredményei pedig hosszútávon se vesszenek el.

A francia–német tengely zavara késlelteti az uniós döntéseket

Miközben Magyarország minden lehetséges eszközzel arra törekszik, hogy a változás reményét az elnökséget követően is életben tartsa, Brüsszel más oldalról egyre fokozódó bizonytalansággal néz szembe. A változás elkerülhetetlenné vált, az uniós intézményrendszer mégis két kézzel kapaszkodik az eddig fennállott hatalmi helyzet fenntartásához, miközben a korrupció a tetőfokára hágott. A lezáratlan Katargate-ügy, Reynders jogállamiságért felelős volt igazságügyi biztos pénzmosási esete és egyéb ügyei jól mutatják, miért is törekednek az EU intézményei a saját maguk feletti kontroll utolsó, egyébként is gyenge eszközeinek felszámolására. A legfontosabb bizonytalansági tényezőt az unió stratégiai irányításának megbomlása jelenti. Hónapról hónapra, választásról választásra egyre inkább kézzelfoghatóvá válik az Európai Unió két alapítója, Németország és Franciaország meggyengülése a bel- és külpolitikában egyaránt. A két pillérállam belpolitikai válsága értelemszerűen egész Európára kihat, hiszen átrendezheti annak erőviszonyait. A két ország Európa-politikájának összehangolása több évtizedes hagyományokra tekint vissza és a kezdetektől az uniós politika legfőbb hatalmi forrását jelentette.

Amikor 1963. január 22-én Franciaország és Németország aláírta az Élysée-i szerződést, az együttműködés fordulópontot jelentett a francia–német kapcsolatokban, mivel a két ország közötti megbékélést szimbolizálta az évszázados konfliktusok után. A megállapodás létrehozta a két nemzet közötti rendszeres konzultáció kereteit és megalapozta a szoros együttműködést politikai, gazdasági és kulturális kérdésekben. Angela Merkel német kancellár és Emmanuel Macron francia elnök csaknem pontosan hat évvel ezelőtt, 2019. január 22-én írta alá a városháza koronázási termében a régi megállapodást felváltó aacheni szerződést, megerősítve elkötelezettségüket „egy erős, jövőorientált és szuverén Európa iránt”, és magasabb szintre emelve a német–francia irányítást kijelölte az Európai Unió döntéshozatalának kereteit is: a pénzügyi stabilitás biztosítása továbbra is Németország, a kül-, biztonság- és védelempolitika meghatározása Franciaország feladata volt.

Az orosz–ukrán háború megbontotta ezt az együttműködést, amely kölcsönös bizalmatlansághoz vezetett. Az Európai Unió külpolitikája a máig megoldatlan háborús helyzet fokozódásával, migrációs politikája az európai önazonosság elvesztésével és a terrorizmus mindennapi kockázatával, gazdaságpolitikája pedig hosszútávon az európai jólét felszámolásával fenyeget. Mára a Franciaországban és Németországban kialakult belpolitikai válságsorozat végleg ellehetetlenítette a korábbi együttműködés folytatását. Jól mutatja a két ország előjogait és befolyását az uniós döntéshozatalra, hogy a brüsszeli működésben komoly zavar támadt, az Európai Bizottság számos stratégiai lépését elhalasztotta a két ország belpolitikai helyzetének rendeződéséig. Ilyen például az új Európai Bizottság működésének első száz napjára tervezett ambiciózus akcióterv, amelynek fókuszát a „fenntartható technológia és innováció, stratégiai autonómia és a versenyképesség” irányába történő elmozdulás jelentette, kulcselemként megnevezve a korábban több kárt, mint hasznot hozó Zöld Megállapodást felváltó Tiszta Energia Alkut. Az akcióterv bemutatására azonban csak a február 23-i német választások után kerülhet sor.

Költségvetési reformjavaslataival is megvárja az Európai Bizottság a német és francia helyzet rendeződését, pedig e téren komoly változásokat helyezett előtérbe Brüsszel. Követni tervezi Franciaország, Írország, Románia, Szlovénia, Németország és Lengyelország informális állásfoglalását, amelyet a hat ország a kohéziós politikáért felelős miniszterek november 28-i ülésén terjesztett elő, s amely átalakítaná az uniós finanszírozás rendszerét a területi felzárkóztatás helyett az uniós szakpolitikai elvárások teljesítéséhez kötve a pénzek kiosztását. Előnyösnek tűnő elképzelés a regionális szereplők hatáskörének növelése az új uniós költségvetés terveiben, azonban ennek háttere elég prózai: a német tartományok az autóipar válságát kívánják kezelni az így szerzett uniós többletforrásból.

A francia gazdasági elvárások hasonló módon befolyásolhatják az Európai Unió költségvetési irányait, hiszen a belpolitikai összeomlás maga alá gyűrte a 2025-ös költségvetést is, amelynek megszavazására még mindig nem került sor. Az idő pedig igencsak sürget: az eddig még soha nem látott mértékben felgyülemlett államadósság, amely több mint 3000 milliárd eurót tesz ki, Damoklész kardjaként lebeg a december elején beiktatott François Bayrou és kormánya fölött. Új költségvetés hiányában a gazdasági szükségintézkedések újabb bizalmatlansági indítvány árnyával fenyegetik a nemrég felállt kormányt, miközben uniós segítség nélkül nem tud megfelelni a Növekedési és Stabilitási Paktumnak.

A szuverenista előretörés kezelhetetlen fenyegetés Brüsszel számára

Nemzeti ügyeit mindkét ország jó ideje a brüsszeli színtéren igyekezett megoldani, ennek megfelelően pedig az elmúlt évtizedek alatt „az egyre szorosabb unió”, a korlátlan föderalista elképzelések támogatóivá váltak. Brüsszel számára éppen ezért szinte kezelhetetlen fenyegetést jelent, hogy a Franciaországban és Németországban kialakult belpolitikai válság a szuverenitáspárti politikai erők jelentős előretörését hozhatja. A patrióta előretörés és a hatalmi pillérek megingása hazánk számára azonban kivételes lehetőséget biztosít a magyar elnökség során körvonalazott jövőkép megvalósítására, a jogállamisági eljárásnak nevezett politikai leszámolás megállítására, a hazánknak járó uniós források behajtására, főként a hamarosan megkezdődő uniós költségvetési újratervezés során, az új többéves pénzügyi keret elfogadásához ugyanis minden ország jóváhagyása szükséges.

A két tábor, a jelenlegi föderalista főirányt képviselő, kincstári erők, illetve a nemzetek érdekeit szem előtt tartó patrióták ugyanis ezen a téren is kétféle jövőképet kínálnak. A patrióták középpontjában az az alapelv áll, hogy az Európai Unió nem lehet erős és versenyképes, ha nem erősek és versenyképesek az együttműködést alkotó egyes nemzetek. Az európai patrióták feladata most tehát nem más, mint folytatni a magyar uniós elnökség által kijelölt irányokat és szembeállítani az állampolgárok érdekét, a nemzet erejét, a józan ész és a változtatás hatalmát az eddigi téves, megmerevedett, a régi rendszer védelmezésére korlátozódó, ám arra is alig képes felfogással.

Petri Bernadett