A rendszerváltoztatás óta a magyar baloldal identitása három fogalom köré szerveződött: progresszió, szakértelem, elittudat. Az egykori „demokratikus ellenzék” és a reformkommunista pártvezetés stratégiai szövetségéből megszületett a posztkommunista elit, amely 1990 és 2010 között, szinte megszakítás nélkül dominálta a társadalom legtöbb alrendszerét és immár három évtizede meghatározza az általánosan vett baloldal politikáját. Az uralom gyakorlásának szerves része volt a liberális kulturális hegemónia fenntartása. Az elmúlt közel másfél évtizedben azonban a baloldali szakértelem megkérdőjeleződött, az államvezetési kompetencia kisajátítási kísérlete is kudarcot vallott, és közben az értelmiségi holdudvar megfogyatkozott, intellektuálisan kiüresedett. 2008 és 2010 között a korábban megismert a progresszív politika elveszítette a társadalom többségének támogatását is. 2010-től kezdve lehetőség nyílt a posztkommunista rendszer lezárására és a progresszív korszak folytonosságának megszakítására. Ehhez az is kellett, hogy a haladás filozófiája, a szakértelem mítosza és az elit jelentősége egyaránt és egyszerre kérdőjeleződjön meg. Miután az ellenzék az elmúlt tíz évben továbbra is a megdőlt bálványokat akarja fenntartani, politikai eszmék híján a politikában is sikertelen.
A szakértelem mítosza
A szocializmus antropológiája és társadalomképe élesen különbözik a klasszikus liberalizmusétól. A szocialista nem hisz az egyén racionalitásában és felelősségében, a liberális pedig túlságosan is sokat remél tőle. A liberalizmus az egyén autonómiájának növelését és a korlátozás nélküli szabad versenyt pártolja, a baloldaliság pedig az erőteljes állami szerepvállalást, és az egyenlőséget tartja szem előtt.
Az 1990 utáni posztkommunista baloldaliak és a már ’89 előtt megszerveződő liberálisok politikai szövetsége nem ideológiai szükségszerűség, hanem sajátos magyarországi fejlemény volt. E stratégiai politikai és kulturális szövetség paradigmája a neoliberális gazdaságfilozófia és a haladásba vetett hit.
A „balliberális elit” kifejezés a progresszív politikusokat és a hozzájuk tartozó szellemi hátországot jelöli, amely az egykori liberális, „demokratikus ellenzék” és a kommunista diktatúra nómenklatúrájának összefogásából született, és immár három évtizede meghatározza a szélesen értelmezett baloldal politikáját. Három jellemzővel írható le e közeg. 1) Önképe szerint kizárólagosan birtokolja az ország vezetéséhez szükséges elméleti és gyakorlati ismereteket és tapasztalatokat (szakértelem). 2) Hite szerint vezetői kiemelkedő szellemi képességgel bírnak, a jobboldalnál nagyobb intellektuális tőke áll rendelkezésükre, amely egyben morális többletet is jelent (elittudat). 3) Mindezekből adódóan a politikai innováció is kizárólag tőlük származhat (progresszió). Jól jellemzi a balliberális elit nyelvi közegét egyik komponense, az SZDSZ identitása, amely az „ország szürkeállományáról” szólt, ill. másik komponense, az MSZP 1994-es kampányszlogenje: „Szavazzon a szocialistákra, hogy a szakértelem kerüljön kormányra”.
E meggyőződések ugyan sosem voltak reálisak, de teljesen alaptalanok sem, hiszen a Rákosi-rendszer hallgatásra kényszerítette, elüldözte, bebörtönözte, sőt akár fizikailag is megsemmisítette a magyar jobboldal szellemi vezetőit. A Kádár-rendszerben pedig egy elenyésző kisebbségtől eltekintve jobboldali, konzervatív karakterű személyek nem juthattak meghatározó társadalmi pozícióhoz. Mindezekből adódóan a gyakorlati politikai tudás hiánya hamar megmutatkozott az 1990-ben megalakult jobboldali kormány tevékenységében, amelyet az összeszerveződni kezdő balliberális elit és a baloldali ellenzék tevékenysége sem segített (taxisblokád, Demokratikus Charta, médiaháború). A leginkább humánértelmiségiek alkotta kormányzati közeg elindította a rendszerváltoztatás közjogi és társadalmi folyamatát, de a külső kényszerek folytán mozgástere rendkívül szűk volt. Látványos eredményeket nem tudott (minden bizonnyal nem is lehetett) produkálni, ellenben a közvélemény a negyven éves kommunista uralom politikai következményeit az MDF–FKgP–KDNP-kormányon kérte számon. Az első szabad választást követő kormányzati ciklus így a rendszerváltó MDF drámai meggyengülésével és a jobboldal önbizalmának megingásával zárult.
Balliberális hegemónia
Az egykori nómenklatúra hatalomátmentési kísérletének sikerét valójában a liberális értelmiség biztosította: együtt tartották fenn a baloldali szakértelem mítoszát. Az 1989/90 előtti liberális ellenzék összefogott a nómenklatúra elitcsoportjával, mégpedig a többi rendszerváltoztató erő ellenében, akik a ’90-es években mind a keresztény, jobboldali, konzervatív, nemzeti, antikommunista jelzők egyikével-másikával határozták meg magukat (MDF, MDNP, MIÉP, KDNP, FKgP, Fidesz).
Az 1991-ben meghirdetett Demokratikus Charta, vagyis a liberális értelmiségi összefogás nem csupán időben megelőzte a politikai szövetséget, hanem annak oka is volt. Az 1994-es választások után a nemzetközi elvárásoknak megfelelve és a balliberális értelmiség nyomásának engedve közös, baloldali–liberális koalíciós kormány alakult.
1994 és 1998 között a posztkommunista politikai elit és a balliberális értelmiség által irányított kormányzat közpolitikájával, gazdasági reformjaival és kommunikációjával kiélezte a bal- és jobboldal szembenállását. A koalíció a gazdasági válsághelyzetet a társadalmi többség akaratával szemben kezelte (Bokros-csomag). Az államháztartási hiányt és az inflációt csak a növekvő munkanélküliség és a romló szociális helyzet árán volt képes kordában tartani. A gazdaság stabilizálása érdekében a nemzeti javak jelentős része külföldi kézbe került, az ország a nemzetközi pénzintézetektől függött. A balliberális politikai vezetés, és a mögötte munkálkodó értelmiség viszont mindvégig megőrizte hegemóniáját: a rendszerváltoztatási folyamat kezdeti szakaszában sikerült olyan status quót kialakítaniuk, amely fenntartotta számukra a vezető pozíciót a gazdaságban, az államigazgatásban, a kultúra területén és a médiában. Az immár közös balliberális elit őrizte politikai, gazdasági és kulturális pozícióját, bizonyítva a „reformpárti ideológiai kontinuum” (Tőkés Rudolf, G. Fodor Gábor) létezésére. Domináns pozíciójukat az 1998 és 2002 közötti polgári kormányzat sem volt képes érdemben megingatni, mert sem idő, sem kellő politikai felhatalmazás nem volt még ekkor a „rendszerváltás rendszerének” (Tellér Gyula) leváltására.
Értelmiségi arcképcsarnok
Az elmúlt évtizedek során számos baloldali gondolkodó bírt külföldön és belföldön egyaránt jelentős befolyással. Ilyen volt egykor Mannheim Károly, Lakatos Imre, Polányi Károly, majd Lukács György, akiknek munkássága vitathatatlan részét képezi a nyugati szociológia- és filozófiatörténetnek (is). Tőlük jelentőségben lemarad, de mindenképpen fontos – ezúttal már inkább „belső használatra” szánt – gondolkodónak nevezhető a Lukács-iskola megannyi tagja (Fehér Ferenc, Heller Ágnes, Márkus György, Vajda Mihály), a Lukács-óvoda pár prominense (Bence György, Kis János) és a disszidens írók némelyike (Eörsi István, Konrád György). Utóbbiaknak köszönhetően a magyar baloldal egy ideig nem kizárólag exportból élt, hanem maga is szállított gondolatokat külföldre. Nemzetközi tekintéllyel rendelkezett például Konrád György, a számos irodalmi díjjal kitüntetett író, szociológus. Neve a Vasfüggönytől nyugatra is ismert volt, 1990 után pedig a nemzetközi PEN Klub elnökévé választották. Heller Ágnes angol, német és olasz nyelven is írt, de életművének jelentős része olvasható franciául és spanyolul is. Munkásságával döntő szerepet játszott az olaszországi újbaloldal megszületésnél (Per una teoria marxista del valore. 1974, Sociologia della vita quotidiana. 1975), idegen nyelvű recepciója poszthumusz is zajlik.
A balliberális értelmiség szellemi és politikai befolyását jól jellemzi, hogy a Horn-kormány bukása utáni évtizedben is képesek voltak meghatározni a baloldal politikáját, sőt azt igényelték is.
Részt vettek az MSZP és az SZDSZ programjának megalkotásában, befolyást gyakoroltak a politikai vezetők személyének kiválasztásában (Bitó-szalon, szárszói találkozók), neves fórumok (2000, Élet és Irodalom, Holmi, Kritika, Mozgó Világ) sorát működtették, meghatározó hangjuk volt a művészeti alkotások hitelesítésében (filmipar, szépirodalom, színház), amelyet díjakkal, kölcsönös elismerésekkel, találkozókkal és ösztöndíjakkal bizonyítottak.
Az ezredfordulót követően Gyurcsány Ferenc miniszterelnök egyértelműen szellemi műhely alapítását tűzte ki célul a DEMOS Alapítvány létrehozásával. Progresszív politika címmel kiadványsorozatot közöltetett beszédes című kötetekkel (Haladó kormányzás, haladó politika. 2006, Az európai szociális modell. 2007). Lefordíttatta meghatározó nyugati értelmiségiek, politikai tanácsadók, közgazdászok és filozófusok írásait (Alberto Alesina, Manuel Castells, Patrick Diamond, Francesco Giavazzi, Mark Leonard). Megjelentette továbbá a legbefolyásosabb élő szociológus, Anthony Giddens Harmadik út című politikai főművét, amely a modern európai szociáldemokrácia programadó könyve. A kormányfő saját könyveket is írt, rendre a giddensi neoliberális szociáldemokráciát másoló tartalommal (Útközben. 2005, Giddens professzor úrnak pedig azt válaszolom… 2006, Megegyezés Magyarország megújításának lehetséges irányáról. 2008).
Az egykori „demokratikus ellenzék” szellemi forrásvidékéről érkezők által előállított és a 2004 és 2009 közötti progresszív kormányzás idején keletkezett szellemi teljesítmények között jól észrevehető a különbség.
Míg a hazai liberális értelmiség Nagy Nemzedéke – nem minden filozófiai utánkövetés nélkül – állított elő számukra használható gondolatokat, addig az új évezredben a balliberális intellektus és a progresszív kormányzási potenciál egymással párhuzamosan ürült ki.
A balliberális elit trónfosztása
A 2008-as gazdasági válság elindította a világrend átalakulását, amit a 2015-ös migrációs krízis, a 2016-os Brexit-népszavazás és amerikai elnökválasztás, majd a 2020-as koronavírus-járvány következményei elmélyítettek. Kialakult egy „világrend nélkülivé vált világ” (Schmidt Mária), amely végleg lezárta a 20. századot és útjára indította a 21-et.
A posztliberális világ új vezetési stílust, új politikai kommunikációt és rendhagyó gazdaságpolitikai megoldásokat igényelt. A politikai innováció immár a jobboldalon van, a balliberális oldalon felhalmozott elméleti és gyakorlati tudás (az ún. szakértelem), kapcsolatrendszer hirtelen elavult.
Az értelmiség, és a vele szimbiózisban működő korábbi politikai elit pedig nem volt képes adaptálódni az új körülményekhez és elveszítette súlyát mind külföldön, mind pedig idehaza.
Alapvető változások álltak be a balliberális értelmiség összetételében is: Bence György, Göncz Árpád, Esterházy Péter, Heller Ágnes, Konrád György távoztak az élők sorából. Kis János az elmúlt években keveset publikált, Tamás Gáspár Miklós visszafordult a marxizmushoz, a Holmi folyóirat 2014-ben megszűnt. Ráadásul, és talán ez a fontosabb, a nyugati mintavétel központjai is kiürültek: a „harmadik út” járhatatlannak bizonyult, az angolszász országokban jobboldali/populista fordulat állt be, Németországból sem jön gondolati impulzus. A hazai holdudvar még élő tagjainak elittudata is anakronisztikussá vált, mert a nemzetközi trendeknek megfelelően a politikai döntéshozatal felgyorsult, egyszerűsödött, személyközpontúvá vált, vagyis professzionalizálódott, méghozzá a saját logikájának megfelelően. A politika értelmiségi befolyásolásának hosszú korszaka véget ért, a liberalizmus diszkreditálódott, a baloldal pedig eszmék nélkül maradt.
2010-es történelmi bukása óta, immár egy évtizede, a baloldalon kontraszelekció figyelhető meg. Az ellenzéki pártok nem folytatnak professzionális politikát: eszmeileg kiüresedtek, nem tudnak a valós problémákra érthető válaszokat adni és nem képesek politikai alternatívát sem felmutatni a jobboldallal szemben.
Az elmúlt tíz évben a hagyományos magyarországi baloldal tovább töredezett, vezető pártja két részre esett (MSZP, DK), a szövetségben új elemként azonban megjelent három további alakulat: az LMP, a Momentum és a Jobbik. Emellett néhány balliberális törpepárt is gravitál az eszmeileg nem tisztázott alapon összeálló ellenzéki koalícióhoz (Liberálisok, Párbeszéd).
A Momentum ideológiailag kiforratlan protestpárt, amelynek nincsen önálló politikai arculata: politikusai nemzetközi trendeket másolnak, kimondottan és bevallottan nyugati üzeneteket importálnak. Szellemi holdudvar nem épül körülöttük, de lendületes stílusukkal – és a többi ellenzéki pártra való ráígéréssel – meg tudták szólítani a fiatal generációt, és felszívták az LMP, valamint a Jobbik szavazótáborának túlnyomó részét.
Szellemi innovációt csak abban az esetben lehet a Momentumnak tulajdonítani, ha a neoliberalizmus és az LMBTQ-lobbi házasítása annak számít.
Az LMP előremutató kezdeményezés volt a magyar politikában: rendszerkritikus pártként egyszerre képviselte a hagyományos antikommunizmust és a nyugaton népszerű zöldpolitikát. Nyitott volt a határon túli magyarság problémáira is. Ökopolitikai szellemi műhely formálódott körülötte, ahol színvonalas publikációk jelentek meg politológusok, közgazdászok, filozófusok tollából. Az LMP azonban a médianyilvánosság előtt lejáratta korábbi vezetőségét: először távozott Schiffer András, majd a 2018-as választást követően a párt eltiltotta a vezetéstől saját társelnökeit. Az ökopolitikát képviselő szakértőik és politikai gondolkodóik ezt követően elhagyták a formációt, amely még a zöld pártok 2019-es általános európai előretöréséből sem tudott profitálni.
A Jobbik legkésőbb 2018–19-ben végleg megtagadta korábbi nemzeti radikális identitását és ideológiamentes, centrista néppártként kísérli meg újramárkázni magát. Ennek következtében elveszítette beágyazottságát a radikális jobboldali szubkultúrában: nem működik már egykori műhelyük, az Atilla Király Szellemtudományi és Nemzetstratégiai Akadémia, megszűnt a mozgalmi múltat idéző Barikád hetilap, kapcsolatuk megszakadt a Magyar Hüperión folyóirattal, valamint az emblematikus nemzeti rockegyüttesekkel (Kárpátia, Romantikus Erőszak) is.
Eszmék híján
A magyarországi ellenzék, annak minden (posztkommunista, baloldali, liberális, neoliberális, zöld, volt szélsőjobboldali) árnyalata ma nem rendelkezik koherens, társadalmi támogatottsággal bíró politikai programmal. A balliberális elit szakértelme megkérdőjeleződött, elittudata időszerűtlenné vált, az általuk képviselt progresszív politikát pedig a társadalom többsége elutasítja. A 2022-es választásokra készülő ellenzék egyetlen mondanivalója az összefogás hangsúlyozása, programjukat – ha van – pedig nem alátámasztott filozófiai elvekre, világos társadalomképre és vonzó, koherens jövőképre építik, hanem a fennálló kormányzat egyre radikálisabb elutasítására.
Nagy Ervin – Pogrányi Lovas Miklós
