A tálibok hatalomátvétele Afganisztánban újabb szöget ütött a liberális intervencionizmus koporsójába. Az iszlamisták sikerrel foglalták el az országot, és kezdtek hozzá saját államépítésükhöz, aminek a nemzetközi közösség mindössze passzív szemlélőjévé vált.  Az Afganisztáni Iszlám Emirátus a terrorizmus és a migrációs kibocsátás fellegvárává válhat, miután a rezsimváltás következtében többszázezer, ellenőrizhetetlen hátterű ember indult útnak Európa irányába. Az Európai Unió nyugati vezetői szembefordultak a korábbi, emberjogi fundamentalizmustól vezérelt Willkommenskultur ideológiájával és egyre inkább igazodnak a magyar kormány által következetesen képviselt bevándorláspolitikához.

A XXI. Század Intézet legújabb elemzése a Talibán afganisztáni hatalomátvétele nyomán hasonlítja össze a mozgalmat az Iszlám Állam által képviselt világnézettel, valamint ezzel összefüggésben vizsgálja az Európai Unió előtt álló kihívásokat is.

Iszlamista belharcok

A legtöbb szakértő egyetért abban, hogy az iszlamizmus nem véletlenül a bukott vagy bukás közeli állapotban lévő államokban (failed states) képes integráló erőként megjelenni. Ahol a modern, demokratikus államiságnak semmiféle hagyománya nincsen, és a törzsiség adja a társadalom alapszövetét, ott képes az iszlamizmus kihasználni az állam hiányát és a törzsi jellegű torzsalkodásokat. Ennek lehettünk szemtanúi Afganisztánban, Irakban, Líbiában, Pakisztánban, Szíriában, Szomáliában és Szudánban is. Hasonló módon illik a felsorolásba Egyiptomban a Muszlim Testvériség politikai szárnyának hatalomra kerülése, illetve az iráni sáh uralmát megdöntő Ruholláh Homeini teokratitus rendszere is.

Sok esetben az iszlamisták egymással is harcolnak, amire korábban példát láthattunk Szíriában is, ahol az al-Kaidához kötődő Dzsabhat an-Nuszra került fegyveres összetűzésbe az Iszlám Állammal (ISIS).  Hasonló módon, az Iszlám Állam horászáni (közép-ázsiai) ága által augusztus 26-án elkövetett kabuli reptéren történt robbantásban tálib őrök is megsérültek, ami nem meglepő annak tudatában, hogy a tálibok alig egy héttel korábban – közvetlenül Kabul elfoglalása után – kirángatták a börtönből és kivégezték a horászáni ág korábbi vezetőjét, Abu Omar Horászánit.

A tálibok szerint az ISIS-katonák „deviánsok”, nézeteiket az afgán társadalom nem képviseli, valamint „többé-kevésbé (az amerikaiak által támogatott Gáni) kormány oldalán álltak”. Ezzel szemben az ISIS horászáni ága szerint az „új Talibán” az Egyesült Államok bábja, akik csak azért hordják az iszlám álruháját, hogy aláássák az Iszlám Állam befolyását az afganisztáni–pakisztáni régióban, sőt azt is megkérdőjelezték, hogy a tálib-rezsim bevezeti a saría-jogot Afganisztánban. Mindezek alapján kirajzolódik, hogy a dzsihád globalizmusát hirdető, a Kalifátust újjáéleszteni kívánó ISIS, valamint a lokális, törzsi harcok horizontján túl nem látó, Emirátust létrehozó tálibok iszlámolvasata között jelentős különbségek adódnak.

Kalifátus és Emirátus

A Kalifátus maga a pániszlám állam, amelynek élén az umma (muszlimok közössége) által megválasztott vallási és politikai vezető, a kalifa áll. A gyakorlatban az egész ummát egyesítő Kalifátus koncepciója nehezen kivitelezhető, hiszen egyrészt Mohamed próféta halálát követően az utódlás kérdéskörében kibékíthetetlen ellentétek feszülnek a síiták és szunniták között, másrészt 1924-ben a Kemal Atatürk vezetésével megalakult Török Köztársaság eltörölte a kalifátust, és száműzte az oszmán uralkodóház tagjait. Közel egy évszázad telt el, mire az ISIS terrorszervezet nemcsak Kalifátusnak kiáltotta ki magát, hanem egyenesen kizárólagos jogként magának vindikálta az Iszlám Állam újjáélesztésének célját. Mindezek alapján Abu Bakr al-Bagdadi – miután kalifának kiáltotta ki magát a moszuli nagymecsetben – a világon élő összes muszlim legfőbb és egyetlen spirituális és politikai vezetőjének tekintette magát.

Az ISIS világnézete az iszlám földrajzi alapú tipológiáján, vagyis dár al-iszlám–dár al-harb dichotómián nyugszik, amely felfogás szerint előbbi a béke világa, az iszlám vidéke, ahol elvben a muszlimok nem harcolnak egymással, míg utóbbi a háború vidéke, ahol a muszlimok jogszerűen harcolnak. A terrorkalifátus szigorú interpretációja azonban – a zsidókon, keresztényeken zoroasztriánusokon és hindukon stb. túl – azokat a muszlimokat is hitetlennek minősíti, akik nem az általuk megszabott rendkívül archaikus és korlátolt iszlámolvasatban hisznek, amiből adódóan az ellenük való dzsihádot is legitimálják. Az ISIS érvelése szerint minden muszlimnak kötelessége lett volna az általuk uralt területre emigrálnia, hiszen az iszlám alapú kormányzat megvalósult.

Az európai országokban való terroristacselekmények elkövetése nem az Iszlám Állam aszimmetrikus hadviselési újításának tekinthető, mivel a militáns dzsihádizmus paradigmaváltása következtében már korábban elterjedtté vált. A 20. század legnagyobb részében a Szajjid Kutb által kidolgozott közeli ellenség–távoli ellenség (vagyis hitetlen muszlim bábkormányok – és az őket pénzelő Nyugat) dichotómia érvényesült, amely elgondolás értelmében először előbbivel kell leszámolni, aminek hatására a nyugati beavatkozás is megszűnik. Azonban az 1990-es évek elején az al-Kaida vezére, Oszáma bin Láden megfordította a célrendszert, vagyis elsődleges prioritásként a távoli ellenség folyamatos terrorban tartását jelölte meg.

Ez a taktika a 2004-es madridi terrortámadások esetén kifizetődőnek bizonyult, hiszen a korábban hatalmon levő Spanyol Néppárt támogatta az Egyesült Államokat az iraki háborúban, ám a szocialista párt ellenezte azt, akiket a merényletek hatására végül meg is választottak. A merényletet az al-Kaida hálózat vonzáskörzetében álló terroristacsoport követte el és félelmetes precedenst teremtett azáltal, hogy bin Laden logikája a gyakorlatban is érvényesülni tudott, hiszen a választásokat megnyerő szocialista párt kivonta az Irakban állomásozó spanyol katonákat.

Ezzel szemben a tálibok nem érdekeltek az iszlamizmus exportjában, az egyetlen érdekeltségi szférájuk Pakisztánban található, aminek oka, hogy az imperialista britek által 1893-ban meghúzott Durand-vonal kettévágja a pastuk által lakott világot. Nyílt titok, hogy a pakisztáni titkosszolgálat (ISI) évtizedek óta pénzügyileg és logisztikailag is támogatja a tálibokat, azonban az iszlamisták hatalomra kerülése újradefiniálhatja kapcsolatukat. Az is problémákat okozhat, hogy a törzsi gondolkodás horizontja magával vonja egy határokon átívelő konfliktus lehetőséget Pakisztán érintettségével, amely államban szintén erőteljesen jelen van a törzsiség, ráadásul atomfegyverekkel is rendelkezik és húszévente katonai diktatúrába süllyed.

A tálib mozgalom gerincét alkotó pastu etnikum alapvetően a pastunvali becsületkódex iránymutatásai alapján él, amelynek központjában a vérbosszú áll, vagyis a szemet szemért, fogat fogért-elv meghatározó elem. A mozgalom radikalizációjában, és vallási identitással való felruházásában jelentős szerepet játszott az iszlám hanafita jogi iskolájából kinövő, Brit Indiában kialakult radikális deobandi mozgalom, amely antikolonista és nyugatellenes retorikát fogalmazott meg. Mindezzel egészült ki később a Nyugat által pénzelt szovjetellenes mudzsáhid szabadságharcosok befolyása, valamint a Szaúd-Arábiából pénzelt vahhábizmus propagandája, amelyek szintén hozzájárultak a mozgalom radikalizációjához.

Noha az ISIS elvesztette hatalmát az általa uralt területek fölött, a szervezet ideológiáját képtelenség elpusztítani, ahogyan azzal rendszeresen szembesülünk Európában, vagy most a kabuli reptéren történt merénylet esetében is. Az új tálib-rezsim egyelőre az államépítéssel van elfoglalva, illetve a minél pozitívabb nemzetközi vélemény kialakításában az Emirátusról. Kapcsolatuk az ISIS-szel közel sem felhőtlen, világnézetük merőben eltérő, ezért további összecsapásokra lehet számítani a két terrorszervezet között. A Talibán számára is csak az államépítést gátló problémákat okoz a dzsihádizmus globalizmusát hirdető ISIS harcosok jelenléte, ezért szemszögükből abszolút pragmatikus döntésnek bizonyulna, ha útnak eresztenék ezeket a terroristákat.

Népvándorlás és terrorveszély

A menekülő tömegben elvegyülő, Európába beutazni kívánó, majd terrorcselekményt elkövetni tervező dzsihádisták nem jelentenek újkeletű problémát, az unió mégis alábecsülte ezen biztonságpolitikai kockázatot az elmúlt évek folyamán. A 2015-ös migrációs válság során – az ISIS állítása szerint – több mint 4 ezer terroristát csempésztek be a menekültként érkezőkkel Európába, akik több sikeres terrorakciót is végrehajtottak. Ezek a félelmek a tálib hatalomátvétel következtében kialakult, küszöbön lévő migrációs válság során hasonlóképp megalapozottak. Az elsők között Katarba érkező 7000 afgán menekült közül egy személyt előállítottak potenciális ISIS kapcsolatai miatt, míg 100 másik személyt szigorúbb biztonsági ellenőrzés alá vontak, amiért szerepeltek a hírszerző ügynökségek listáján. Míg az orosz Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB) a múlt hét folyamán összesen harmincegy terroristát tartóztatott le, akik a Katibat al-Tavhid val-Dzsihad nevű terrorszervezet tagjai voltak. A főleg üzbég származású harcosokból álló szervezet tagjai korábban a Dzsabhat an-Nuszra szövetségeseként harcoltak Szíriában. Ez alátámasztja, hogy a posztszovjet térségben szintén fokozódik a migrációs nyomás, és az azzal járó terrorfenyegetettség, amely ráadásul azzal a veszéllyel is fenyeget, hogy a balkáni és mediterrán útvonalak mellett egy, a közép-ázsiai országokon átvezető migrációs útvonal is megjelenhet, amelyen keresztül az Európai Unió irányába történő illegális bevándorlás újabb frontvonallal bővülne.

Utóbbi becslést érdemes azon kontextusba helyezni, hogy 2015-ös migrációs válság során a nyíltan propagált „befogadás kultúrája” (Willkommenskultur, Refugees welcome) ellenére Európa képtelen volt megbirkózni azzal, hogy 1,3 millió ember nyújtott be menedékkérelmet.

Szintén aggodalomra adhat okot, hogy a belga Het Nieuwsblad hírlap kiszivárogtatott egy belső rendőrségi levelezést, amelyben a migránsközpontokat felügyelő szolgálatokat szólítják fel arra, hogy jelentsék, amennyiben bárminemű szélsőséges megnyilvánulást, vagy amennyiben toborzást tapasztalnak. A dzsihádisták toborzása a menekültek körében bevett szokása az iszlamistáknak, akik attól sem riadnak vissza, hogy már az Európán kívüli menekülttáborokban megkezdjék a besorozást, adott esetben a gyerekeket is indoktrinálják, hogy csatlakozzanak hozzájuk. A nehéz körülmények között élő gyerekek könnyen verbuválhatók, és a dzsihádisták még pénzt is adnak nekik azért, hogy Európába utazzanak.

Mindemellett Afganisztánban kialakult geopolitikai válsághelyzet nem csak menekülthullámot, hanem gazdasági indíttatású bevándorlást is eredményezhet, hiszen ahogyan 2015-ben is tapasztaltuk, a világ különböző tájairól érkező bevándorlók állították magukról, hogy szírek, ám megfelelő dokumentációval ezt nem tudták bizonyítani. Továbbá már a tálib hatalomátvétel előtt is a világ legnagyobb kibocsátó országai közé tartozott Afganisztán, ami által többmillió illegális afgán migráns vár bebocsátásra Európa kapuinál, különböző tranzitországokban.

A muszlim országokból érkező bevándorlás abból a szempontból is biztonságpolitikai és kulturális kockázatot rejthet magában, hogy az európai államokban történő integrációjuk az elvártnál nagyobb mértékben sikertelen. Erre jó példa, hogy a Willkommenskulturt meghirdető Németországban a lakosság hozzávetőlegesen 1 százalékát teszi ki a menekültek aránya, aminek ellenére az összes élet elleni bűncselekmény (gyilkosság, emberölés, gondatlanságból elkövetett emberölés) több mint 14 százalékáért felelős a csoport. Ehhez hasonló felülreprezentáltsággal találkozunk a szexuális bűncselekmények (12,2 százalék), valamint a testi sértések (közel 10 százalék) tekintetében is – derül ki a német belügyminisztérium által 2017-ben publikált Kriminalitás a migráció kontextusában című beszámolóból. A bűnöző menedékkérők között az afgánok különösen felülreprezentáltak.

Az Európai Unió számára komoly kihívást jelent a küszöbön álló migrációs krízis kezelése, hiszen az elmúlt évtized során a brüsszeli elit olyan ideológiai, morális nagyhatalmi szerepkörbe kényszerítette az uniót, amely az arcvesztés nélküli reálpolitikai mozgásteret jelentősen csökkenti. Kétségtelenül problémás, hogy a tálib-rezsim saríán alapuló államépítésbe kezdett, amelynek ráadásul szigorú értelmezése a nők jogfosztottságát vonja magával, ám ezeknek semmiféleképpen sem kellene felülírnia a reálpolitikai valóságot.

Ennek oka, hogy amennyiben az EU nem ismeri el az új rezsimet, azzal tovább növeli a migrációs hajlandóságot, mivel a segélyezés megnehezítésével a kiszolgáltatottak száma nőni fog, és Afganisztán bruttó nemzeti össztermékének 40 százalékát már így is a nemzetközi segélyek teszik ki. Az EU-nak más eszközök is rendelkezésére állnának a tálib rendszer gazdasági gyengítésére, ami nem más, mint az évtizedek óta legfőbb bevételi forrásnak számító, Európa irányába folyó kábítószerkereskedelem szigorúbb ellenőrzése és felszámolása. Az Afganisztánban termelt ópium látja el a világ illegális piacait, mintegy 90 százalékban.

A kormányelismerés mellett szól az is, hogy amennyiben az EU terrorállamként kezeli a tálib rendszert, akkor a közel 40 milliós lakosságú országnak a háromnegyede (több mint 30 millió fő!) lenne jogosult menekültstátuszra. Hiszen a genfi jog értelmében gyakorlatilag meghívót kapnának az ország lakosságának felét kitevő nők, a lakosságnak szintén több mint felét kitevő, a pastuktól eltérő etnikumhoz tartozó csoportok (hazara, tádzsik, üzbég), valamint a kormányerők korábbi támogatói is.

Eredményes a magyar modell

A magyar kormány a kezdetektől fogva kitartott azon elhatározása mellett, hogy a magyarok dönthetnek arról, kivel akarnak együtt élni és kivel nem. A brüsszeli intézményrendszer elleni harcot a migrációról szóló nemzeti konzultáció is legitimálta, majd a kvótaharcok során Magyarország rendre győzedelmeskedett. Ezt bizonyítja, hogy a magyar kormány által több éve hangoztatott politika egyre inkább irányadóvá válik az unión belül is, amelynek implicit elismerése a nyugati hatalmak által éppen a jelenlegi, küszöbön álló migrációs krízis kommunikálása során fedezhető fel.

Ebben természetesen az is szerepet játszhat, hogy szeptemberben Németországban, jövő januárban Olaszországban, majd májusban Franciaországban is választások lesznek, aminek következtében a működésképtelen multikulturalizmus árát túl régóta megfizető állampolgárok szavazataiért is folyik a politikai küzdelem. Azonban továbbra is adódnak olyan hangok, akik a befogadás mellett kardoskodnak, többek között Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke, Annalena Baerbock, a német Zöldek kancellárjelöltje, aki bevándorlási minisztériumot is létrehozna, vagy Ylva Johansson, aki svéd integrációs miniszterként felfelé bukott, így vált az EU belügyi biztosává.

Annyi viszont bizonyos, hogy az európai nemzetállamok politikusai egyre inkább kénytelenek szembesülni azzal, hogy a magyar kormány által 2015 óta következetesen képviselt bevándorláspolitika az egyetlen járható út.

Mindezzel párhuzamosan Magyarország nemzetközi kötelezettségeit teljesíti, hiszen azoknak az afgán állampolgároknak segítséget nyújt, akik az elmúlt húsz évben tolmácsként, vagy bármilyen más minőségben dolgoztak a magyar NATO-csapatoknak. Ám Magyarország nem hajlandó a magyar emberekkel megfizettetni a katasztrofálisan végrehajtott afganiszáni kivonulásnak a következményeit, és továbbra is ellentmond a tömeges bevándorlás bármilyen formájának.

Vagyis, hogy az EU külső határait kell megerősíteni, és olyan hotspotokat kell létrehozni az EU területén kívül, ahol a menekültügyi eljárást lefolytatják, valamint a válsággócok környékén elhelyezkedő harmadik országokkal kell tárgyalásokba kezdeni a menekültek befogadásáról is. De hasonlóan vélekedik többek között Sebastian Kurz osztrák kancellár, valamint meglepő módon Mark Rutte holland miniszterelnök is, aki 2017-ben még „szégyentelennek” nevezte Orbán Viktor kvótákat elutasító bevándorláspolitikáját, 2021-ben viszont „rendkívül motivált”, hogy megakadályozza az afgán menekültek tömeges beáramlását. Még Mattias Tesfaye, a dán szociáldemokrata kormány etióp származású bevándorlásügyi minisztere is úgy fogalmazott, hogy hiba volt Orbán Viktort bírálni a magyar határzár 2015-ös megépítése miatt, és erősebb határvédelemre tett javaslatot Európa határain kívül is. Ez egybecseng Andrej Babiš cseh miniszterelnök szavaival, aki szerint csak a magyar miniszterelnök védte meg a schengeni határokat 2015-ben.

A magyar migrációs modell sikerét az is jól mutatja, hogy jelenleg Törökország, Lengyelország, Litvánia és Görögország is magyar mintára fal építésével védi határait. Az EU keleti frontján Litvánia és Lengyelország is rendkívüli állapotot hirdetett, miután a Belarusz határ irányából többezer illegális migráns érkezett az EU területére. Az új migrációs útvonal annak következtében nyílt meg, hogy az EU által Belaruszra kiszabott szankciók következtében a Lukasenka-rezsim úgy döntött, hogy nem áll sem módjában, sem szándékában megvédeni nyugati szomszédait. Várhatóan az EU keleti tagállamaira nehezedő migrációs nyomás csak tovább fog súlyosbodni, miután a Belaruszban kialakult migrációs válság tovább fog eszkalálódni a közép-ázsiai migrációs útvonal megjelenésével.

A migrációt nem kezelni, hanem megállítani kell

A magyar kormány bevándorláspolitikája kétségtelenül iránymutatóvá vált az egész unión belül, és az EU vezetői felismerték a migrációban rejlő veszélyeket is. Kétségtelen, hogy Európa demográfiai válsággal küzd, az ellátórendszer egyre inkább akadozik és fiatal munkavállalókra lenne szükség, azonban ezen problémára sem a migráció a megoldás, hanem a születésszámok növelése és a családtámogatási rendszer kiterjesztése, ahogyan Magyarország is teszi.

Különösen annak tükrében, hogy a jelenlegi nyugati intézkedések arról tanúskodnak, hogy elismerték a magyar kormány igazát, valamint azt, hogy bármikor bekövetkezhet a szíriaihoz vagy a mostani afganisztánihoz hasonló migrációs válság.