A néppárti–szociáldemokrata–zöld–liberális tengely által felállított politikai kordon Ausztriában, Hollandiában, Olaszországban és Svédországban átszakadt, Franciaországban és Németországban pedig törésközeli állapotba került. Azonban a bevándorlásellenes pártok hiába nyerték meg a 2015-ös válság keretezési diskurzusát, mégis választásról választásra lépéshátrányba kerülnek Európa demográfiai átalakulása miatt. Mindebből hiába következhetne akár az is, hogy az idő és a kontinens demográfiai transzformációja, valamint az Európára nehezedő permanens migrációs nyomás a bevándorláspárti formációkat segíti hosszútávon, a jelen és a jövő politikai küzdelmei számukra egyaránt bővelkednek megoldhatatlannak tűnő csapdahelyzetekben.

Biró András, a XXI. Század Intézet kutatójának legújabb elemzése az európai politikai tér átalakulását boncolgatja a nemzeti szuverenista pártok megkerülhetetlenné válása, a progresszió zsákutcájába futó pártok kifulladása, valamint a dinamikusan növekvő európai muszlim kisebbség politikai öntudatra ébredésének kontextusában.

Kényszerű pálfordulás

Noha az ezredfordulót követően több politikai és gazdasági válság is jelentős hatással volt az európai politika erőviszonyainak átalakulására, mindezek közül kiemelkedik a 2015-ös migrációs krízis. Az Angela Merkel német kancellár által meghirdetett Willkommenskultur és annak utórezgései máig tartó törésvonalakat eredményeztek Európa-szerte, a tömeges migráció negatív szociogazdasági hatásairól szóló diskurzus pedig a pártpolitikai csatározások legfőbb, és ezáltal választásokat eldöntő témájává vált. A korábban „szélsőjobboldali összeesküvés-elméletnek” titulált párhuzamos társadalmak és no-go zónák dermesztő valósággá váltak, ahogyan azt már Angela Merkel, Emmanuel Macron vagy Magdalena Andersson is kénytelen volt elismerni.

A muszlim bevándorlók felülreprezentáltsága a szexuális és egyéb súlyos bűncselekmények elkövetésében, a nagyvárosokban történő rendszeres robbantások és bandaháborúk, az egyre súlyosabb antiszemitizmus, illetve az állami erőszakmonopólium megkérdőjelezése mára sok európai nagyvárosban kritikus szintet ért el. Mindennek fényében nem meglepő, hogy az utóbbi tíz év választásai Európa-szerte rávilágítottak arra, hogy a választók egyre inkább a nemzeti szuverenista pártok álláspontjával azonosulnak, amelyek a nemzeti határok védelmét, valamint a szociális és kulturális biztonság megteremtését tűzik ki célul.

Így eshetett meg az, hogy a progresszió zsákutcájába a migráció kérdésében is belefutó szociáldemokraták és liberálisok kénytelenek voltak felülbírálni korábbi álláspontjukat a politikai túlélés – vagy legalább annak reménye – érdekében, hiszen a bevándorlás témája a választások kimenetelét eldöntő kardinális kérdéssé vált. Sokatmondó, hogy Franciaországban Emmanuel Macron liberálisai, Németországban Olaf Scholz, Spanyolországban pedig Pedro Sánchez szociáldemokratái dominó-szerűen hajtottak végre teljes pálfordulást a migrációs politika terén az elmúlt fél év során. Vélhetően nem meggyőződésből, vagy a tömeges migráció negatív következményeinek felismerésétől vezérelve tették mindezt, hanem a negatív rekordokat döntő népszerűségük helyreállítása és a nemzeti szuverenista pártok térnyerésének megakadályozása miatt.

Miközben Macron az előrehozott parlamenti választások során hajlandó volt összefogni a szocialistákkal és a kommunistákkal is annak érdekében, hogy legyőzze a Marine Le Pen vezette Nemzeti Tömörülést (RN), az országban uralkodó politikai turbulencia és az RN előretörése miatt mégis rákényszerült arra, hogy aláírja a minden korábbinál szigorúbb bevándorlási törvényt.

Spanyolországban a szociáldemokraták sokáig a leginkább migrációpárti erőnek számítottak, amelynek szükségességet az elöregedő spanyol társadalommal és a gazdaság felpörgetésével magyarázták. Az utóbbi hónapokban azonban változást következett be a Sánchez-kormány migrációs politikájában, legalábbis a tekintetben, hogy Spanyolország Mauritániával és Gambiával is egyezmény kötött az illegális migráció megállítása érdekében. Noha a spanyol álláspontot úgy is lehet értékelni, hogy nem magával a migrációval, pusztán annak illegális vetületével adódik a szociáldemokraták problémája, az embercsempészekkel szemben való hatékonyabb fellépés, illetve a deportálások számának növelése egy jó kiindulópontnak tekinthető.

A német szociáldemokraták pedig a 2021-es pártprogramjukban még büszkén hirdették, hogy a migráció gazdagabbá teszi a német társadalmat és előre viszi az országot, de Frank-Walter Steinmeier német szövetségi elnök is következetesen az utóbbi években azt hangoztatta, hogy „Németország egy migrációs hátterű országgá vált.” 2024. január 19-én a szociáldemokrata–zöld–liberális kormány még azzal kalkulálva szavazta meg a Bundestagban az állampolgársági törvény reformját, hogy az állampolgárság leértékelésével további többmillió bevándorló szavazatára számíthatnak. Ennek oka, hogy a németországi muszlim közösség döntő többségét alkotó török gyökerű bevándorlók körében a három párt átlagosan a szavazatok kétharmadát szerezte meg. (Ennek kontextusában amellett sem lehet szó nélkül elmenni, hogy a német–török állampolgárságú szavazók a törökországi választások során ugyanekkora mértékben támogatják Recep Tayyip Erdoğan iszlamista-nacionalista politikáját.)

Noha már évekkel ezelőtt nyilvánvalóvá vált, hogy a bevándorlókkal együtt a problémáikat is importálta Németország vezetésével az európai kontinens, az önreflexiónak eddig nyomát sem láthattuk a német vezetés esetében. Mind a többed-generációs, mind a legálisan és illegálisan érkező bevándorlók olyan súlyos problémákat kezdtek el okozni a mindennapi életben is, hogy elkerülhetetlenné vált a krízis kezelése. A robbanásközeli állapot tehát rákényszerítette a kormányt arra, hogy felgyorsítsa és megkönnyítse az illegális migránsok kitoloncolását, szigorítsa az embercsempészek büntetését, a menedékkérők ellátásának korlátozását, valamint az ország schengeni határainak lezárására is sor került.

Kétségtelen, hogy az Olaf Scholz kancellár vezette Ampel-koalíció végül nem a bevándorláspolitikája, hanem az adósságfékszabály és azzal összefüggésben a német költségvetés körül kialakult válság miatt bukott meg.

Migrációs csapdahelyzet

Természetesen a fentiekben részletezett szigorítások üdvözlendők, de ne legyen kétségünk afelől, hogy nem egy racionális alapokon nyugvó paradigmaváltás, hanem pillanatnyi politikai számítás áll mögöttük. Amennyiben közép- és hosszútávra tekintünk, akaratlanul is abba a problémába ütközünk, hogy mindez milyen üzenetet közvetít a már a befogadó ország állampolgárságával, és ezáltal szavazati joggal is rendelkező muszlim szavazóknak, akiknek lakosságon belüli létszáma dinamikusan növekszik az európai lakosságnál jóval magasabb természetes szaporulati ráta, a bevándorlás, valamint az iszlám hitre áttérők következtében.

A bevándorlásellenes pártok természetüknél fogva nem számíthatnak ezen választói csoportok támogatására, míg a korábban migrációpárti formációk egyre inkább csapdahelyzetbe kormányozzák magukat. Egyrészről a progresszívek képtelenek az általuk elnyomottnak titulált társadalmi csoportok (például a muszlimok és az LMBTQ-kisebbségek) együttes képviseletére, ahogyan arra korábban az Egyesült Királyság, Franciaország, Hollandia, most pedig már Németország esete is rávilágít. Másrészről a jelenlegi bevándorlásellenes korszellemhez való kénytelen idomulás következtében politikai árvává teszik muszlim választóikat, akik így elérkezettnek látják az időt arra, hogy önmaguk képviseletére saját pártot alapítsanak – persze az esetek többségében valamely közel-keleti ország iránymutatásával és finanszírozásával.

Önmagában már az is komoly fegyvertény, hogy a mainstream pártokból való kiábrándulás következtében olyan politikai vákuumok jönnek létre Európa-szerte, amelyeknek a betöltésére etnikai/vallási alapon szerveződő alternatív mozgalmak válnak képessé. Ám még ezen a dimenzión is túlmutat az, hogy az Európán kívüli államok gyakorlatilag demokratikus keretek között képesek szatellit-pártokat létrehozni, amelyek egyrészről proxyként az anyaország, másrészről pedig a befogadó országban élő etnikai/vallási kisebbségek érdekeit képviselik.

Hollandiában a 2015-ben alapított DENK már sikeres precedenst teremtett azzal, hogy 2017 óta megszakítás nélkül bent van a parlamentben. Ez legfőképp annak köszönhető, hogy egyrészt Hollandiában szinte nincs bejutási küszöb, másrészt pedig annak, hogy a párt Amszterdam, Hága és Rotterdam több választókerületében – tehát a kettős állampolgárságú török és marokkói közösségek által kialakított párhuzamos társadalmakban – a szavazatok 30–50 százalékát, országos szinten pedig a szavazatok 3 százalékát szerezte meg. 2015 előtt – az európai trendeknek megfelelően – az olyan baloldali pártok, mint a Munkáspárt, a GroenLinks, vagy a Szocialista Párt a választáson részt vevő muszlimok kétharmadának szavazatára számíthattak. Ennek kontextusában érdemes azt is értékelni, hogy a 2017-es általános holland választáson a török gyökerű, ám már holland állampolgárságú bevándorlóknak 47 százaléka, a marokkóiaknak pedig 37 százaléka már a DENK-re szavazott. A 2023-as választáson pedig a résztvevő muszlimok 60 százaléka, közel 250 ezer ember voksolt az elviekben kisebbségi ügyekért küzdő, ám valójában iszlám radikális pártra.

Noha Németországban a 2024 januárjában alapított DAVA egyelőre még ilyen sikereket nem képes felmutatni, hiszen mandátumot nem szerzett a júniusi EP-választáson, ám így is 150 ezren szavaztak az akkor alig fél éve alakult mozgalomra. Ami viszont ennél érdekesebb, hogy a DAVA-ra és BSW-re szavazott a muszlimok 17-17 százaléka, a CDU-ra 15, az SPD-re 13, a Linkére 8, a zöldekre pedig 7 százalékuk. A 2019-es európai parlamenti választáshoz viszonyítva mindez azt jelenti, hogy az SPD 19, a zöldek 14, a Linke pedig 5 százalékot veszített muszlim választók körében.

Ennek ellenére jelenleg távoli célnak tűnik, hogy a DAVA meg tudja ugrani az 5 százalékos bejutási küszöböt a szövetségi választásokon, azonban a helyhatósági választások esetében a bevándorlók által sűrűn lakott területeken a mozgalomnak van oka az optimizmusra. Teyfik Özcan, a párt elnöke egyébként utalt arra, hogy Frankfurtban hiába teszik ki a bevándorlók a lakosság felét (!), a helyhatósági választásokon a részvételi arány mindössze 30–40 százalék szokott lenni, pártja ezért alternatívát kíván nyújtani.

Emellett azt is el kell ismerni, hogy az utóbbi két évtizedben több magát etnikai/vallási alapon meghatározó párt is alakult Európában, ám ezek a kezdeményezések rendre kudarcba fulladtak.

Muszlim versenyelőny

Az európai muszlim kisebbségek növekvő létszáma, és ezáltal politikai súlya elsősorban demográfiai természetű, hiszen a kisebbség létszáma még akkor is növekedne, ha Európa egységesen zéró-migrációs politikát folytatna, miután a muszlimok természetes szaporodási rátája jóval meghaladja az európai átlagot.

E geopolitikai aspektus lényegében katalizálja a kontinens demográfiai transzformációját. A Pew Research Center 2017-ben publikált egy 2050-re vonatkozó átfogó előrejelzést arról, hogy milyen forgatókönyvek állnak Európa előtt a migrációs és népesedési folyamatok tekintetében: még a „zéró migrációs szcenárió” esetén is a jelenleg 4,9 százalékos muszlim népesség aránya 7,4 százalékra nőhet, „közepes migrációs szcenárió” esetén 11,2 százalékra, míg „magas migrációs szcenárió” esetén 14 százalékra.

Egyrészről Európába a bevándorláspolitika szigorítása ellenére is özönlenek a legális és illegális migránsok, valamint a menekültek, másrészről pedig egy újabb migrációs válság permanensen fenyegeti a kontinenst. A Gazdaság- és Béke Intézete (Institute for Economics and Peace, IEP) szerint 2050-re az 1,2 milliárdot (!) is elérheti azon személyek száma, akik az erőforrások hiánya és a környezeti szűkösség miatt migrációra kényszerülnek Afrikából és a Közel-Keletről. Az ENSZ előrejelzései szerint az afrikai kontinens medián életkora 2050-re 26,1 év, a Közel-Keleté 32,6 év, míg Európáé 46,5 év lesz. Mindez azt jelenti, hogy 2050-ben Afrika 2,5 milliárd, valamint a Közel-Kelet 724 millió lakosából a lakosság fele a megadott értéknél fiatalabb, másik fele pedig idősebb lesz. Ezen két térség népességrobbanása – Samuel P. Huntington elméletének megfelelően – nagyszámú munkanélküli és elégedetlen fiatalt fog generálni, akik nemcsak könnyebben lesznek megnyerhetőek az iszlám ügyének szolgálatára, de ezáltal az államok közötti fegyveres konfliktusok és a polgárháborúk száma is esélyes, hogy növekedni fog.

Az európai kontinens tehát akkor sem lélegezhetne fel teljesen, ha drasztikus paradigmaváltást hajtana végre a migrációs politikát illetően, és teljes határzárat hirdetne vízen és szárazföldön egyaránt. Az is kissé kétségbeejtő perspektívának tűnik, hogy miután Oroszország, India és Kína a saját muszlim kisebbségeikkel is problémás kapcsolatot ápol, az Európán kívüli alternatív migrációs útvonalak gyakorlatilag nem léteznek az útrakelők számára.

Mindennek fényében érdemes átgondolni, hogy a Pew Research Center 2050-re vonatkozó migrációs előrejelzései közül van-e bármi más opciónak reális esélye, mint a „magas migrációs szcenáriónak”? Ezen forgatókönyv esetén Belgium, Dánia, Franciaország, Finnország és Hollandia lakosságának 15–19, Ausztria és Németország 20, Svédország lakosságának pedig több mint 30 (!) százaléka lenne muszlim gyökerű bevándorló. Habár ezek a számok még messze vannak attól az apokaliptikus víziótól, amely „Eurábia” eljövetelét jósolja, az utóbbi évek pszichológiai kutatásai már rávilágítottak arra, hogy a társadalmi normák fordulópontot érnek el, amennyiben egy, a korábbi kohéziót megbontó kisebbség létszáma eléri a lakosság 25 százalékát. Egy éppen a fordulópont alatt lévő 22–23 százalékos, ám elkötelezett csoport gyakorlatilag a siker küszöbén áll és egészen váratlanul lehet képes gyors és drámai hatással bírni az egész társadalom kultúrájára.

Mindebből két következtetést vonhatunk le. Egyrészről fennáll a veszélye annak, hogy az őshonos állampolgárok és a többségi lakosságtól nemcsak kultúrájában, de értékrendszerében és világnézetében is eltérő életmódot folytató, párhuzamos társadalmakba tömörülő tömegek közötti törésvonalak polgárháborús helyzetté eszkalálódnak. Másrészről könnyen elképzelhető, hogy kvázi demokratikus eszközökkel is politikai hatalomhoz juthatnak az etnikai/vallási alapon szerveződő pártok.

Ahogyan arról korábban már szó esett, a nyugat-európai pártrendszerek gyökeres átalakulása a szemünk előtt zajlik éppen, a politikai palettán keletkezett reprezentációs szakadékokat pedig alternatív mozgalmak töltik be. Egy török gyökerű német vagy egy marokkói gyökerű holland állampolgár miért szavazna a jövőben olyan progresszív pártra, amely az iszlám hittel összeegyeztethetetlen módon feminista vagy LMBTQ-jogokért küzd, és már a bevándorlást sem támogatja? Ám még ennél is áthidalhatatlanabb csapdahelyzetet teremt a progresszív pártok számára az izraeli–palesztin kérdés megoldatlansága a Közel-Keleten. Miközben a történelmi tapasztalatok miatt korábban egyfajta konszenzus uralkodott Nyugat-Európában Izrael önvédelemhez való jogának elismerése és az antiszemitizmussal szemben való fellépés terén, mostanra ez az álláspont a nagylétszámú muszlim kisebbségek miatt fenntarthatatlanná vált.

Láthattuk, hogy az izraeli–palesztin harcok következtében Nyugat-Európa utcái forrongani kezdtek, több nagyvárosban (többek között Párizsban, Londonban, Berlinben, Rómában, Madridban) is palesztinbarát tüntetéseket tartottak, amelyek sok esetben Hamász-párti megmozdulássá is transzformálódtak. Ennek a kényszerhelyzetnek tudható be, hogy mostanra többek között Franciaország, Németország és Spanyolország progresszív kormánya is kétállami megoldást javasol, ami nagy valószínűséggel nem elégíti ki azon muszlim szavazókat, akik túlnyomórészt még a zsidó állam puszta létezését is tagadják. Miután a közel-keleti válság jó eséllyel egy ideig megoldatlan marad, a palesztinok ügye mellett teljes mellszélességgel kiálló formációk – mint például a DENK és a DAVA – ebben a tekintetben is versenyelőnybe kerülnek az európai muszlimok körében.

Pandóra szelencéje tehát kinyílt, bezárni pedig egyre kevésbé lehet, ami várhatóan azt fogja eredményezni, hogy Európa-szerte meg fognak jelenni a hasonló karakterű politikai erők, mindez pedig a politikai arénában is alapjaiban új helyzetet fog teremteni.

Európa válaszúton

Alapvetően tehát három forgatókönyv áll a rendelkezésünkre Európa jövőjét illetően: 1) A jelenlegi trendek folytatódása mellett a nemzeti szuverenista pártok megszerzik a választók abszolút többségének támogatását, ezáltal nem szorulnak rá a koalíciókényszerre más fősodorbeli pártokkal. Ennek azonban ellentmondanak a demográfiai és migrációs tendenciák, amelyek versenyhátrányba hozzák ezeket a formációkat. 2) Európa szociáldemokrata, liberális, zöld és bizony néppárti pártjai ráébrednek arra, hogy nemzetük megmaradásának záloga abban rejlik, ha koalícióra lépnek a nemzeti szuverenista pártokkal, amelyeknek markánsan bevándorlásellenes álláspontjukat is normává teszik. A fentiekben ismertetett okok miatt jelenleg szintén valószínűtlenebbnek tűnik egy ilyen helyzet kialakulása, ám a közelmúltban már Ausztria esete rávilágított erre. 3) A legvalószínűbb egy olyan szcenárió megvalósulása, amely kvázi a Michel Houellebecq Behódolás című könyvében leírtaknak feleltethető meg, vagyis, hogy a progresszívek hajlandóak egységfrontot alkotni a muszlimokkal a „szélsőjobboldali” Nemzeti Front hatalomra jutásának megakadályozása érdekében. Houellebecq regénye – bármennyire is megosztó sokak számára – elgondolkodtató abból a szempontból, hogy például Németország esetében mire láthatnánk nagyobb esélyt: a CDU, az SPD és a zöldek az AfD-vel vagy a DAVA-val osztanák meg inkább a kormányzás terheit stabil többség létrehozása érdekében?

Tehát már az elkövetkező tíz évben is könnyen eljöhet az a pillanat, amikor a progresszió erői csak abban az esetben képesek megakadályozni a nemzeti szuverenista pártok hatalomra kerülését, amennyiben összefognak az iszlám politikai reprezentációját képviselő pártokkal. Miután Európa legtöbb országában a bejutási küszöb mindössze 5 százalék – vagy annál is alacsonyabb – nem nehéz elképzelni egy olyan jövőt, amelyben a muszlimok jelentik a mérleg nyelvét.

A fősodor pártjai nyilvánvalóan abban reménykednek, hogy mindössze egy átmeneti trend eredményeképp erősödnek választásról választásra a nemzeti szuverenista formációk és középtávon számukra kedvező visszarendeződés fog bekövetkezni. Az idő azonban ellenük (is) dolgozik, aminek késői felismerése könnyen oda vezethet, hogy olyan pártokkal kell koalícióra lépniük, amelyek a társadalom átalakítását, valamint az iszlám további előretörését célzó követelések teljesítéséért cserébe lennének hajlandóak erre. Például az integráció, mint fogalom eltörlése, az államhatárok megnyitása, önkényes rasszizmus-nyilvántartás létrehozása, vagy imámok kinevezése árán a közszféra minden területén.

Amennyiben mindez bekövetkezne, Európa megszűnne Európának lenni. Ezt elkerülendő, mondhatni a negyedik forgatókönyv szerint a nemzeti szuverenistáknak olyan megkerülhetetlen centripetális erőközponttá kell válniuk középtávon, amely már szecessziót vált ki az identitásvesztett néppárti formációkon belül. Az így leváló, elkötelezetten szuverenista pártokkal kiegészülve máris könnyebb lenne stabil, nemzeti alapokon álló kormánytöbbséget alakítani, ezáltal pedig megőrizni az európai nemzetek kultúráját.

Biró András