Az elmúlt hetekben Madridtól Párizsig és Brüsszeltől Budapesten át egészen Bukarestig több százezer gazda vonult az utcára, hogy az Európai Unió döntései ellen tiltakozzon. A gazdatüntetések a tavaszhoz közeledve nemcsak az agrártermelésben okoznak egyre több fennakadást, de az európai politikában is. A kialakult helyzet a jelenlegi európai elit csődje, egyúttal pedig rámutat az Európai Unió működésének egyik legnagyobb gyengeségére: az állampolgároktól való eltávolodásra. Az EU vezetőinek néhány hónappal az európai választások előtt kellett szembesülniük a ténnyel: tetteiknek következménye van. A helyzet megoldása érdekében szükséges lenne, hogy az EU annak a célnak megfelelően járjon el, amire létrehozták: külső viszonylatban érvényesítse, belső viszonylatban pedig tartsa tiszteletben saját tagállamai és polgárai érdekeit. Az Unió jelenlegi vezetőinek hatalomgyakorlása azonban éppen ennek az ellenkezőjére harmadik országok érdekeire, globális elköteleződésre és öncélú hatalmi törekvéseik megvalósítására épül.

A XXI. Század Intézet legújabb elemzésében az Európa-szerte tapasztalt gazdatüntetések hátterét járja körbe az európai uniós döntéshozatal oldaláról. 

Az európai gazdák nem bízhatnak az Európai Unióban

A politikatudományban jól ismert felfogás szerint a demokrácia alapjául szolgáló társadalmi tőkének négy aspektusa ismert: a bizalom, a hálózatok, a társadalmi normák és a társadalmi aktivitás. E megközelítésben a bizalom a stabil hatalomgyakorlás és egyben a demokrácia elengedhetetlen feltétele, azonban az állampolgárok csak abban az esetben bízhatnak a hatalom gyakorlójában, ha okunk van azt feltételezni, hogy az az ő érdekükben cselekszik.

A klímaváltozással kapcsolatos erőltetett és ésszerűtlen kezdeményezések, az ukrán termékekre vonatkozó importszabályok féktelen feloldása eredményeként az elmúlt években az európai gazdálkodók jövedelme a töredékére csökkent, az így kialakult helyzet pedig számos mezőgazdasági vállalkozást az összeomlás szélére juttatott. A tüntető gazdák azonban szemmel láthatóan hiába érvelnek azzal, hogy versenyképességüket éppen maga az Európai Unió ássa alá, hiszen az Ukrajnából érkező import élelmiszerek termelését és elkészítését nem terhelik azoknak az uniós szabályoknak a betartása, amelyeket a zöld célok érdekében vezettek be az Európai Unióban, miközben egy átlagos ukrán gazdaság 1000 hektár, szemben az EU-s társaik 41 hektárjával. Az Európai Parlament az ukrán gazdákkal való szolidaritásra hivatkozva e heti ülésén ismét jóváhagyta, hogy Ukrajna még egy esztendőn keresztül vámok és mennyiségi korlátozások nélkül hozhassa be termékeit az Európai Unióba, ezzel kiszolgáltatva az európai gazdákat egy eltorzított piaci működés teljesíthetetlen elvárásainak.

A közös agrárpolitika nem tölti be célját

A közös mezőgazdasági politikának már a születése is nehéz körülmények között történt. Az 1960-as években az Európai Gazdasági Közösségen belül Franciaország rendelkezett a legerősebb mezőgazdasági ágazattal, amely azonban egyúttal a legjelentősebb mértékben szorult állami támogatásra. Az ország lakosságának 20%-át foglalkoztatta az agrárágazat, amely így nem csupán gazdasági, de politikai kérdést is jelentett az ország számára. Párizs támogatást kért agrártermékei számára cserébe azért, hogy piacát megnyitja a jóval fejlettebb nyugatnémet ipar termékei előtt. A francia–német ellentét végül is létrehozott egy bonyolult agrármechanizmust az EGK-n belül, amelynek eredményeként 1968. július 1-jén – a tervezettnél másfél évvel korábban – életbe lépett a mezőgazdasági vámunió. Az alapvetően a piacok egyesítésére koncentráló Római Szerződés fektette le a közös szakpolitika alapjait, amely szerint a közös mezőgazdasági politika alapvetően kezdettől fogva két célt kell, hogy szem előtt tartson: a mezőgazdasági termelékenység növelése, azaz a versenyképesség; illetve a piacok stabilizálása, a fogyasztók számára elfogadható árak és a hozzáférhetőség biztosítása, azaz a jólét. Az általános elvek meghatározásán túl a Szerződés a tagállamokra bízza a szakpolitika részletes szabályainak fokozatos kialakítását. A közös agrárpolitika működése során a Német Szövetségi Köztársaság és a Benelux tagállamok alapvetően a mezőgazdasági szektor versenyképességére koncentráltak, míg Franciaország és Olaszország legalább ennyire fontosnak tartotta a jóléti aspektus figyelembevételét is.

Von der Leyen elhatárolódik az európai zöldügyektől

A 400 millió választásra jogosult európai polgár közül a mezőgazdasági ágazat szereplői talán a leginkább kiterjedt és homogén, gazdasági erőt képviselő választói csoportnak tekinthetők. Mezőgazdaság terén jelenleg is Franciaország dominanciája érvényesül, 2023-ban a legnagyobb értékesítő volt 97,1 milliárd euróval. A rangsorban Németország követte 76,2 milliárd euro forgalommal, majd Olaszország (71,5 milliárd euró), Spanyolország (63 milliárd euró) és Lengyelország (39,5 milliárd euró) következett. Becslések szerint jelenleg csaknem 9 millió ember dolgozik a mezőgazdasági ágazatban, ami az EU teljes foglalkoztatásának 4,2 %-át teszi ki. A gazdálkodók felháborodását egykor a politikai baloldal uralta, gondoljunk csak a francia José Bové-ra, aki annak idején a szabadkereskedelmi megállapodásokat és a multinacionális cégeket célozta meg kampányában. A most előállt helyzetben a felmérések szerint a gazdák elégedetlenségéből a jobboldali pártok profitálnak jelentős mértékben, míg a zöldpártok és a centristának tekinthető Európai Néppárt jelentős térvesztést szenvedtek el.

A visszavágás érdekében von der Leyen, akit saját kollégái is azzal vádolnak, hogy „csak válsághelyzetben konzultál bárkivel, amikor kést szorítanak a torkához”, februártól rendszeres egyeztetéseket kezdeményezett a mezőgazdaság, az ipar és a fogyasztói szervezetek képviselőivel annak érdekében, hogy „több párbeszédet és kevesebb megosztottságot” érjenek el az agrárpolitika terén. Február elején meglehetősen teátrális módon visszavonta a növényvédőszerek korlátozásáról szóló korábbi bizottsági javaslatot, pár héttel később pedig azt sem kommentálta, amikor Wopke Hoekstra az EU klímaügyi biztosa február elején bejelentette, hogy az Európai Uniónak új éghajlatpolitikai célszáma van: 2040-ig 90 százalékkal kell csökkentenie az üvegházhatású gázok kibocsátását. Ezen felül pedig von der Leyen önkényesen felfüggesztett és félretett minden olyan jogalkotási kezdeményezést, ami megosztó lehet a választások szempontjából az agrár- és élelmiszeripar képviselői számára, a címkézésről szóló szabályoktól a fenntartható élelmiszerláncokon át a termékfeldolgozásról szóló javaslatokig. Nem csoda, hogy Bizottság jelenlegi elnöke szemmel láthatóan saját biztosai előtt is elveszítette minden hitelességét, Thierry Breton belső piacért felelős francia biztos például X üzenetben osztotta meg álláspontját, miszerint von der Leyenben még saját pártja sem hisz, hiszen annak ellenére, hogy egyetlen jelölt volt a bukaresti néppárti kongresszuson, a 800 küldöttből csak 400 támogatta, a többi delegált inkább nem szavazott, tartózkodott, vagy kifejezetten a Bizottság jelenlegi elnökének újrajelölése ellen foglalt állást.

Az ukrán gazdákkal vállalt szolidaritás ára az európai önfeladás

Az ukrán mezőgazdaság támogatásának ügyében azonban von der Leyen és az Európai Parlament többsége kérlelhetetlenül tör előre, még akkor is, ha az ukrán gazdákkal való szolidaritás álságos hivatkozása európai önfeladással jár együtt. „Megérdemeljük az uniós piacra jutást. Minden kormány és politikus feladata, hogy egységet alkosson és ne megosztottságot szítson!” – fogalmazott Tarasz Kachka, Kijev legfőbb kereskedelmi tárgyalója, aki a márciusi Nemzetközi Kereskedelmi Bizottság szavazás során Brüsszelben tartózkodott. A szavazás során a szakbizottság teljes mértékben támogatta az Európai Bizottság azon javaslatát, amely szerint 2025 júniusáig továbbra is be kell fagyasztani az ukrán importra kivetett vámokat. A mezőgazdasági termelők legjelentősebb érdekképviseleti szerve, a COPA-COGECA, vagyis a Mezőgazdasági Szakmai Szervezetek Bizottsága és a Mezőgazdasági Szövetkezés Állandó Bizottsága közleményében felháborodásának adott hangot, amiért azok az európai politikusok, akik a gazdatüntetések kapcsán a mezőgazdaságban dolgozók teljesítményét dicsérték és támogatásukról biztosították őket, a szavazás során semmibe vették álláspontjukat és érdekeiket. A kijevi főtárgyaló ezzel nem értett egyet, mondván, hogy bár egyes ukrán termékek EU-ba irányuló importja jelentősen megnőtt az elmúlt két évben, ez pusztán csak a piaci igényeket tükrözi. “A világ fejlődik, és az EU gazdálkodóinak alkalmazkodniuk kell Ukrajnával vagy anélkül” – mondta. „A klímapolitika nem szűnik meg, még akkor sem, ha a Zöld Megállapodás szabályait némileg enyhítik. A nemzetközi kereskedelemben mindig vannak fejlemények, így ez a mostani helyzet sem fog elmúlni.” – tette hozzá a főtárgyaló. Az uniós döntéshozók nem kommentálták a gazdaszervezetek kifogásait, a márciusi plenáris szavazáson pedig kisebb változtatások mellett megerősítették a Parlament korábbi pozícióját.

Sem az európai integráció alapító atyái, sem a jelenlegi vezetői nem rejtették soha véka alá, hogy Európa építését mindig az elit ügyének tekintették. Az unió vezetői hol büszkeséggel, hol pedig értékmentes tényállításként szokták kijelenteni, hogy az Európai Unió egy elitprojekt. Miközben az Unió vezetői éppen a „populista” előretöréstől rettegnek, a harmadik országok érdekeinek kiszolgálásával pedig az európai politizálás terepe egyre kisebbre zsugorodik, érdekes párhuzam kínálkozik az európai gazdatüntetések és „a politikai populizmus” szerepvállalásának körét első ízben kialakító 19. századi észak-amerikai agrárpopulizmus között. A gazdasági küzdelmek legitimációs játékterén belül a farmermozgalmak kulcsszerepet játszottak az új, polgárosodás ideáljára épülő amerikai állam építésében, amelynek az elitista és partikuláris érdekektől mentes közvetlen hatalomgyakorlás jelentette az alapját. Nem véletlen, hogy a legjobb forgatókönyv, ami 2024-ben Európával történhet, éppen a “populista” előretörés. A „populistáknak” ugyanis azt szokás felróni, hogy megkövetelik, hogy a fontos döntéseket közvetlenül az emberek hozzák meg, hiszen valamennyi demokráciában – legyen az közvetlen vagy közvetett – a főszabály a népakarat érvényesülése.

Jólét idején a politika könnyen tart távolságot az állampolgároktól. Manapság azonban az Európai Unióról szóló viták minden tagállamban a nyilvánosság meghatározó részét képezik, akkor is, ha az EU vezetői ezt nem akarják. A választópolgárok kezében van a döntés, hogy elszámolás elé állítsák a hatalom jelenlegi birtokosait és megköveteljék, hogy az Európai Unió jövőjét az európai érdekek, a bizalom és a biztonság fundamentumai határozzák meg.