Az EU történetének legnagyobb bővítésére került sor Athénban húsz esztendővel ezelőtt, amikor 2004. május 1-én tíz ország, köztük Magyarország aláírta az Európai Unió csatlakozási szerződését. Romano Prodi, az Európai Bizottság akkori elnöke európai álomként hirdette beszédében a tagállamok közötti egyenlőség, a gazdasági stabilitás és a béke ígéretét a csatlakozó országok népei számára, „akik a kommunizmus legsötétebb napjaiban sem vesztették el a reményt, és a berlini fal leomlása után a közös demokratikus értékek érdekében csendes forradalmat hajtottak végre, most pedig emelt fővel, egyenlő jogokkal és felelősséggel csatlakozhattak az Európai Unió közösségéhez.” Két évtizeddel később azonban az európai álom megvalósulása helyett Európa árulásával kell szembenézünk az uniós intézmények részéről. Európa megmentése érdekében nem „jó európaiakra”, hanem éppen olyan forradalmárokra van szükség, mint akik sikerre vitték az 1988–90 közötti közép- és kelet-európai szabadságküzdelmet.

A XXI. Század Intézet legújabb elemzése Magyarország európai uniós csatlakozásának húsz éves évfordulójáról emlékszik meg, sorra véve azokat a tényezőket, amelyek az európai álomtól Európa árulásáig vezettek.

A bővítési eufóriától a kijózanodásig

Mi, magyarok, ezer éve otthon vagyunk Európában. Hazánk az államalapítás óta, immár több mint egy évezrede kötődik a keresztény szellemiségen nyugvó kultúrához és értékekhez, amelyre az uniót ma alkotó nemzetállamok politikai és jogi rendszere épült. Ez tette képessé Európát a történelemben, hogy saját, egyedi jellemvonásait, saját identitását a más kultúrájú és értékrendszerű keleti birodalmakkal vívott küzdelmei során is mindvégig meg tudja őrizni. Éppen ezért az Unióhoz, a nyugati együttműködés gazdasági, biztonságpolitikai, államközi rendszereihez való csatlakozás a rendszerváltoztatástól kezdődően a magyar politika egyértelmű stratégiai célja volt, hiszen az Európai Unió és annak korábbi közösségi formája annak létrejötte óta meghatározó, kikerülhetetlen tényező Magyarország számára.

Az Európai Unió a keleti bővítéssel földrajzi értelemben korábbi területének több mint harmadával, népessége pedig egyötödével nőtt. A közép- és kelet-európai országok sikere, a Szovjetunió összeomlása váratlanul érte a Nyugatot, a hirtelen megváltozott helyzetre Európának nem volt végiggondolt programja, terve, éppen ezért másfél évtizeden keresztül az újraegyesülés előcsarnokában várakoztatta a korábbi keleti blokk országait: az 1991-ben megkötött társulási megállapodás megkötését, majd a csatlakozási kérelem három évvel későbbi benyújtását követően még egy teljes évtized telt el, míg Magyarország csatlakozott az Európai Unióhoz.

A korai időszakban az Európai Unió hivatalos ideológiája folytonosan igyekezett fenntartani a kölcsönös tisztelet és a tagországok közötti egyenrangúság képét, még ha a valóság mást is mutatott. A béke és az egység, a gazdasági növekedés és stabilitás térségének megteremtését kínálta a csatlakozó országok számára, amely „mintaként szolgálhat a világ kevésbé szerencsés régiói számára” – mint ahogy Romano Prodi 2004-ben fogalmazott. Ennek azonban ára is volt, a régi tagállamok ugyanis saját módszereiket, saját működési rendjüket, alkotmányos intézményeiket igyekeztek elfogadtatni a csatlakozni vágyókkal, a belső piachoz való hozzáférés lehetőségére, a gazdasági stabilitás garanciájára és az európai egység megőrzésére hivatkozva. A jogaink közötti aszimmetria azonban a kezdetektől fennállt és továbbra is fennmaradt. Pedig a valóságban az európai uniós tagság nem alamizsna. Az Európai Unió lényege, hogy nemcsak a belépő országok, hanem minden résztvevő részére egyaránt kölcsönös előnyökkel jár.

A válságok a nemzetállamok cselekvőképességét igazolják

A 2008-as nagy gazdasági krízis kibontakozásával a csatlakozási eufória véget ért. A keleti bővítést követő kohéziós intézkedések korántsem jelentettek olyan bőkezű pénzügyi támogatást, mint a déli bővítés idején, a gazdasági válság azonban még tovább csökkentette az Európai Unió gazdagabb országainak készségét a szegények támogatására és felzárkóztatására, egyúttal pedig megrengette az unióba, a közös európai cselekvőképességbe a Nyugat képességeibe vetett hitet. Alapvető piaci tabuk omlottak össze, és maguk alá temették a gazdasági biztonságot. Megingott a nyugati jóléti állam modellje. Jelentős felismerés volt ez valamennyi új tagország számára a keleti bővítést követő sokéves önáltatást követően, a 2011-es magyar európai uniós elnökség éppen ezért a kijózanodásról, a munka alapú gazdasági modell megteremtésének szükségességéről szólt.

A 2015-ös nagy migrációs krízis még a korábbi gazdasági válságnál is jelentősebb veszéllyel, az általános biztonság, a hagyományos európai életmód összeomlásával fenyegetett. Magyarország az első perctől kezdve nemet mondott az illegális bevándorlók befogadására, ennek következtében pedig még vehemensebbé váltak az európai baloldal támadásai. A civil szervezetek 2010-es állásfoglalásai a magyar médiatörvényről, a szocialista EP frakció munkacsoportja által első ízben szervezett magyar vita, a Rui Tavares portugál zöldpárti EP-képviselő által készített jelentés kezdeti támadásai egy közel tizenöt éve tartó jogállamisági állóháborúvá alakultak, ahol a casus bellit ténylegesen sohasem a szabadságjogok vagy a demokrácia érvényesülése, hanem a magyar kormány és az uniós intézmények eltérő politikai értékválasztása, Magyarország saját szuverenitása, saját állampolgárainak érdekei melletti következetes kiállása adta. Eközben az uniós migrációs politika lassan tíz esztendeje látványos kudarc, a hetekkel ezelőtt kierőltetett migrációs paktum kényszermegoldása pedig csak olaj a tűzre.

Az elmúlt két évtized válságai a szuverenista, cselekvő politika és a nemzetállamok hatékony beavatkozási képességét igazolták. A közös európai cselekvés, válságkezelés szemmel látható eszköztelensége, ötlettelensége, tehetetlensége fokozta a nemzeti kreativitás, a tagállami tervek és gyakorlati megoldások értékét és fontosságát. A Covid járvány során az európai uniós kormányzás maga is a pandémia áldozatává vált, hiszen az Unió fellépését a következmények nélkül maradt korrupció és a bürokratikus válságkezelés hiányosságai jellemezték. Ennek ellenére ma ott tartunk az Európai Unióban, hogy aki a nemzetállamokra épít, az nem lehet „jó európai”.

Az EU mai működése árulás a tagállamokkal szemben

Az Európai Unió elárulta tagállamait és saját állampolgárait. Brüsszel két évtized alatt Európa ígérete, az egyenlő jogok, a gazdasági stabilitás és a béke közössége helyett egy tagállamait ideológiai alapon szankcionáló, külső érdekeket szolgáló, saját hatásköreit pedig a végletekig bővíteni kívánó intézményrendszerré vált, elfeledve a történelem többszáz éves tapasztalatait: a háború egyidős Európával, az Európai Unió életre hívásának oka pedig a háború bármely formájának elutasítása a kontinensen.

A valaha volt megnagyobb uniós bővítés két évtizedes évfordulóján Ursula von der Leyen, a Bizottság jelenlegi elnöke egyetlen mondattal sem emlékezett meg sem Európa húsz éves újraegyesítésének gondolatáról, sem egyetlen európai országról és nem tett említést az ígért növekedésről és békéről sem. Helyette egyetlen üzenetben határozta meg Európa jövőjét: az a háborúra fog épülni.

„Az Egyesült Államok katonai segítsége és az Európai Unió által nyújtott segítség tovább ösztönöz bennünket, hogy még többet tegyünk a háborúban. (…) Ukrajna meghozta a döntését és Európát választotta és Önök tudják, hogy ez mit jelent. Mi is Ukrajnát választottuk! (…) A következő napokban, hetekben és hónapokban meghozandó döntéseink arról szólnak majd, hogy ki nyeri meg Európa jövőjét. Maradjunk erősek Ukrajnával!”

Emmanuel Macron francia elnök von der Leyen beszédével csaknem egyidőben a Sorbonne-on tartott nagy gyűlést. Választási kampánybeszédében Európát globális háborús nagyhatalomként határozta meg, amelynek középpontjában a „háborús gazdaság” áll. A „háborús gazdaság” feladata Ukrajna támogatásának sürgős szükségességét hosszú távú erőfeszítéssé alakítani. A francia elnök néhány héttel korábban jelezte szándékát, hogy csapatokat küldene Ukrajnába és más európai országok tartós ukrajnai katonai jelenlétét is javasolta. Oroszország a megnyilvánulásra többször is reagált: Moszkva jelezte, hogy ha a NATO-alakulatok teszik a lábukat Ukrajna földjére, akkor az a harmadik világháborút jelenti. Eközben az európai versenyképességet és a belső piac egységét egyre növekvő veszély fenyegeti a háború miatt kialakult magas energiaárak, a túlzott bürokrácia és a kereskedelmi akadályok következtében.

„Jó európaiak” helyett szabadságharcosokra van szükség Európában!

Az Európai Unió külpolitikája a világháborúval, migrációs politikája az európai önazonosság elvesztésével, gazdaságpolitikája pedig hosszútávon az összeomlással fenyeget. Brüsszelben mégis az számít „jó európainak”, aki feladja a saját érdekeit, aki minderre igent mond, aki hagyja, hogy helyette döntsenek, vagy az Unió „egységére” hivatkozva megkerüljék. Az a „jó európai”, aki elnézi az uniós intézmények jogsértő működését, korrupcióját, erőltetett hatáskörbővítését, aki elfogadja, hogy az Európai Unió egy birodalmi elitprojekt és a lehető legtávolabb tartja állampolgárait a döntésektől. Aki pedig nem számít „jó európainak”, mert szót emel az Európai Unió iránytévesztésével szemben és elutasítja Brüsszel túlkapásait, attól megvonják a forrásokat, megkérdőjelezik a médiaszabadságát, határvédelmét, igazgatási szerveződéseit, belső döntéshozatalát, külpolitikáját, családvédelmét, kétségbe vonják demokráciáját és alkotmányosságát, elvitatják az érdekeit. Ma Európában az, aki küzd a tömeges migráció ellen, aki nem terjeszti önként az erőltetett gender ideológiát, aki nem hagyja, hogy háborúba sodorják, nem számít „jó európainak”.

A mi hazánk ezer éve Európa szívében van. Uniós csatlakozásunk nem megérkezést, hanem visszatérést jelentett oda, ahova évszázados politikai, gazdasági, kulturális, szellemi kapcsolataink kötnek. Európa a mi számunkra nem pusztán egy földrajzi egység, hanem az a közösség, amelyhez mi magunk is tartozunk. Európa válságban van, de az európai terv menthető. Ehhez azonban a „jó európaiak”, a mindent feladók, a csak megfelelni vágyók, az utasításra várók szolgai engedelmessége helyett merész tettekre, cselekvő politikára, valódi szabadságharcosokra van szükség. A júniusi európai választások tétje, hogy megakadályozzuk a háborút, a tömeges migrációt és megteremtsünk egy új Európát, amely az állampolgárok bizalmára és Európa ígéretére: a békére, a gazdasági stabilitásra és a tagállamok közötti egyenjogúságra épül.