Ne hallgassunk a kultúrharc-tagadókra. Mindent eldöntő küzdelem zajlik: a társadalom jövője a tét.

A 19. századi Németország kultúrkampf-jával ellentétben, amely a bismarcki porosz királyság és a római katolikus egyház között zajlott, korunk kulturális viaskodásai csekély súlyúnak látszanak, és úgy tűnik, szinte semmi közük a politikához. Gyakran a családi élet természetével kapcsolatos különféle vélemények csaptak össze: hogy kell nevelni a gyermekeket, milyen szavakat használjunk, illetve ne használjunk, amikor másokkal érintkezünk.

Ezt a mai kultúrharcot az is megkülönbözteti történelmi előképétől, hogy főszereplői nem foglalják tetteiket egységes rendszerbe. Nem valamiféle kifejezett filozófiát vagy ideológiát hirdetnek. Ezért aztán nincs is könnyű dolguk, amikor el kell dönteniük, minek is nevezzék ellenfeleiket. Ebben az értelemben korunk kultúrharca egészen másképp fest, mint annak idején a kultúrkampf, illetve a 16., 17. és a korai 18. század protestánsokat és katolikusokat szembeállító európai vallásháborúi. Annak idején minden résztvevő tudta, mi a tét. 2021-ben egészen más kép tárul elénk. Gyakran egyenesen tagadják, hogy értékkonfliktus zajlana világunkban. Kommentátorok hada állítja, hogy a szólásszabadság válsága mese, s hogy az eltörléskultúra puszta mítosz. A kultúrharc – úgymond – nekikeseredett, előjogaikat féltő, a valóságtól elszakadt fehér bőrű reakciósok kitalációja.

Ezt értem kultúrharc-tagadáson. Kiindulópontja így hangzik: a heteronormativitás, a fehérség, a transzkirekesztő radikális feminizmus és a kulturális kisajátítás ellen zajló kampányok célja pusztán a társadalmi igazságosság. Igaz, e kampányok a társadalom számos, régóta érvényes normáját veszik célba, éspedig gyakran igen hevesen, állítólag mindez mégsem kultúrharc. A nyugati kultúra elleni kereszteshadjáratot ennél sokkal szebb szavakba öltöztetik: a befogadás, a sokszínűségjelszavával vívják. Kultúrháborús gyújtogatónak azokat bélyegzik, akik a másik oldalon küzdenek közösségük értékeinek megóvásáért, és akik nem akarják engedni, hogy woke-aktivisták átvegyék az ellenőrzést a nyelv fölött.

A kultúrharc-tagadás célja nem más, minthogy elfogadottá és legitimmé tegye a felvilágosodás történelmi eredményei. és általában a nyugati kultúra ellen vívott kereszteshadjáratot. A kultúrharc-tagadók igyekeznek úgy beállítani a felvilágosult, modern demokráciák szabályainak és szokásainak védelmezőit, mint akik súlyos veszedelmet jelentenek bizonyos egyének és csoportok boldogulására és identitására nézve.

Hogy megértsük, miképp is működik a kultúrharc-tagadás, vegyük szemügyre néhány megjelenési formáját.

Újabban következetes erőfeszítéseknek vagyunk tanúi, amelyek mind a kultúrharc jelentőségét igyekeznek alábecsülni. Számos kommentátor hangoztatja, hogy a kultúrharcról szóló hírek eltúlzottak. Csupán néhány főszereplő érintett, tehát – úgymond – az emberek nagy többségének életét ezek a viaskodások egyáltalán nem befolyásolják. A Guardian egyik cikke már címében is ezt a véleményt hirdette: „a ››kultúrharcot‹‹ elenyésző kisebbség vívja.” A More in Commonkutatóintézet jelentését idézve a Guardian azt állította, hogy „››kultúrharcra‹‹ csak a politikai szélsőségeknek a brit választók többségét egyáltalán nem képviselő kis csoportja érez hajlamot – ezt bizonyítja az Egyesült Királyság politikai polarizációját vizsgáló nagyszabású friss tanulmány.” A kultúrharc szó előtt és után álló jelek azt hivatottak érzékeltetni, mennyire nem valóságos a szóban forgó konfliktus. A Guardian megnyugtatja olvasóit: „a social media oldalakon megjelenő aránytalan mennyiségű politikai vélemény kicsiny, politikailag ösztönzött csoportok műve.”

Frank Füredi teljes írása a Látószög blogon olvasható.