A katasztrófáknak megvan az a rossz szokásuk, hogy a semmiből törnek elő. Készületlenül érik hát a közösségeket, és az emberek nemigen értik, hova is tegyenek egy-egy olyan sorscsapást, mint amilyen a Covid-19 nevű.  Az emberéleteket szemlátomást értelmetlenül fenyegető veszély mögött értelmet keresve a teológusok és a filozófusok rendületlenül vállalkoznak az oly nagyon vágyott magyarázatok előállítására. Manapság tudósokhoz, szakértőkhöz folyamodunk segítségért, az ő adataikra és modelljeikre támaszkodva igyekszünk kiigazodni a globális Covid-19 járványon. Csakhogy a katasztrófáknak az emberek végsősoron olyan jelentést szoktak tulajdonítani, amely csak nagyritkán támaszkodik pusztán a tudományra. Sokkal nagyobb szerepet játszanak benne a közös értékek és szokások.

Mint a 2001-es New York-i és washingtoni terrortámadások példájából tudjuk, a nagy katasztrófák és tömegszerencsétlenségek történelmi mérföldkőnek számítanak. Sok nagy katasztrófa nyomán mondták már, hogy „ezután semmi sem lesz úgy, mint eddig”. Frederick Francis Cook, a Chicago jelentős részét elpusztító 1871-es tűzvész krónikása beszámolt róla, hogy „a chicagóiak tudatában az 1871-es nagy tűz választja el a múltat a jelentől”. A nagy katasztrófák az emberi történelem kezdete óta mindig is meghatározó mozzanatként éltek a közösségek emlékezetében. Így értelmezték az emberek Ádám és Éva kiűzetését, akárcsak a vízözönt, Noé történetével – Luther Márton afféle katalizátornak tekintette a bibliai özönvizet, amely felgyorsította a régi világ pusztulását.

Frank Füredi teljes írása a Látószög blogon olvasható.