A baloldalon egy olyan hatalomtechnikai alkukon alapuló ellenzéket akarnak létrehozni, amelynek sem közös ideológiája, sem közös víziója nincsen, így kormányzásképtelen. Ezt mutatják az ellenzéki vezetésű önkormányzatok is, ahol alig fél év után sorra bomlanak fel az együttműködéseik. Míg korábban egységet tudott felmutatni a baloldal, mára ez egyértelműen a jobboldal sajátossága, megszűnt a baloldal váltópárti jellege. Az Orbán Viktor által létrehozott jobboldali szövetség rendkívül sikeres, már a harmadik választást nyerte meg kétharmados parlamenti többséggel, a mostani parlamenti ciklus felénél is a biztos pártválasztók között 50 százalék feletti támogatottsággal bír. Nem ismeretlen a magyar történelemben az a politikai megosztottság, amelytől a mai baloldal már hosszú ideje szenved. A dualizmus idején az egymással össze nem illő politikusokat sorai között tudó „szövetkezett ellenzéket” a kortársak nem éppen dicsérően „habarék pártnak” hívták. A kormányzásképtelen formáció 1906-os hatalomra jutását követően a külső és belső ellentétek hatására csúfos kudarcot vallott, egyetlen célkitűzését sem sikerült elérnie. A térségünkben azonban nem csak magyar sajátosság a habarékellenzék. Szerbiában, Lengyelországban és Szlovéniában is olyan jobboldali kormány van hatalom, amely a belpolitikai viszonyokhoz képest a legstabilabb és legkoncentráltabb politikai táborral rendelkezik, míg megosztott baloldali ellenzékük rendre kormányzásképtelen.
Szétesett a korábban egységes baloldal
A Demokratikus Charta 1991-es elfogadása után nem sokkal, 1994 és 2010 között az MSZP és az SZDSZ képes volt arra, hogy egyben tartsa a balliberális oldalt, amely kétpólusú struktúra egészen a Fidesz-KDNP 2010-es, első kétharmados választási győzelméig fennmaradt. Gyurcsány Ferenc és Bajnai Gordon népszerűtlen kormányzása következtében ugyanakkor az MSZP elvesztette maghatározó státuszát, az SZDSZ pedig megszűnt, így egy olyan légüres tért alakult ki a balliberális oldalon, amelyet számos más formáció igyekezett betölteni.
Kezdetben a már a 2010 előtt létrejött LMP tűnt a legesélyesebbnek, majd az MSZP-ből kiszakadt Demokratikus Koalíció, a Bajnai Gordon által létrehozott Együtt, az LMP-ből kiszakadt Párbeszéd, az SZDSZ egykori politikusa által létrehozott Magyar Liberális Párt, a viccpártnak számító Kétfarkú Kutyapárt, a 2017-ben létrejött Momentum és a mára egyértelműen baloldali pártnak számító Jobbik színesítette tovább a balliberális ellenzéki oldalt és igyekezett a korábbi kétpólusú baloldal táborát megszólítani.
A fragmentált habarékellenzék teljesen elvesztette kormányzóképességét, annyira szétaprózódott pártok alkotják az ellenzéki oldalt, hogy esetleges koalíciókötésük sem volna hosszúéletű.
Ezt mutatják az ellenzéki vezetésű önkormányzatok is, ahol alig fél év után sorra bomlanak fel az együttműködések. Érdekesmódon ugyanez a jelenség figyelhető meg más közép-európai országban is.
Orbán-szövetség a jobboldalon
Míg a kétpólusú, baloldali–liberális kormányzó erő 1990 után sokáig egységes maradt és 2010 után esett darabokra, a rendszerváltoztatás után több pártból álló jobboldal 2002-t követően alakította ki a maga, egyre szilárdabb néppárti, kereszténydemokrata szövetségét.
A széttöredezett habarékellenzékkel szemben jóideje egységes jobboldal van Magyarországon, amelynek fejlődéstörténete tehát éppen ellentétes a baloldaléval, hiszen a mostani baloldalhoz hasonlóan sokáig a jobboldal volt megosztott és többpólusú, a MIÉP-től kezdve az MDF-en át a Kisgazdapártig számos formáció tarkította a nemzeti oldalt. Orbán Viktor 2003-ban a Fidesz elnökségének kétnapos ülésén beszélt először arról, hogy át kell alakítani a Fideszt és annak bázisán meg kell teremteni a magyar kereszténydemokrata uniót, a német CDU mintájára elképzelt gyűjtőpártot.
Orbán Viktor ebbe a gyűjtőpártba kívánta integrálni a jobboldali pártokat, szervezeteket, illetve a polgári körök tagságát is.
Több évtizedes politikai teljesítményének köszönhetően sikerült is ezt a sokszínű jobboldali tábort a Fidesz–KDNP-pártszövetség mögé felsorakoztatni és egy olyan érték, érdek és érzelmi közösséget, vagy másnéven „törzsszövetséget” létrehoznia, amely már több mint egy évtizede irányítja Magyarországot.
Ennek köszönhetően, míg korábban a baloldal tudott egységet és erőt felmutatni, 2010 óta ez egyértelműen a jobboldalra igaz.
Ez a jobboldali szövetség rendkívül sikeres, hiszen 2010 és 2018 között a harmadik választást nyerte kétharmados parlamenti többséggel, ráadásul a mostani parlamenti ciklus felénél is a biztos pártválasztók között 50 százalék feletti támogatottsággal rendelkezik, ennek köszönhetően Magyarország Európa egyik legstabilabb országává vált. Ráadásul, míg 1998 és 2010 között volt egy egyértelmű váltópártja a Fidesznek, mára ez teljesen eltűnt.
Habarék Párt: szivárványkoalíció a dualizmusban
Kísértetiesen hasonló politikai felállásnak lehettünk tanúi a dualizmus idején is Magyarországon. 1878-ban Mikszáth Kálmán a Budapesti Napilapban azt írta: „az ellenzéki árnyalatok így szoktak támadni a kormánypárt ellen, hogy az összes programjuk ez a két szó: Tisza Kálmán! Hogy a fúzió létrejött, az egyesült ellenzék megcsinálta programját ebben a három szóban: Nem Tisza Kálmán! De hát kicsoda? Azzal maguk sincsenek tisztában! Tán éppen azért nevezik őket találóan habarék pártnak.” Közel százötven évvel később, elég csupán Tisza Kálmán nevét Orbán Viktoréval kicserélni és mindenki számára érthetővé válik, hogy mire utalt az eredeti stílusáról elhíresült író.
A „Habarék Párt” egy 19. századi gúnynév volt az Egyesült Ellenzék nevű pártformációra. Az Apponyi Albert által vezetett párt 1867-es alapon állt és egyaránt voltak benne konzervatív és liberális politikusok, így érthető módon a kortársak nem éppen dicsérően „habarék” pártnak nevezték. Miután a külső és belső ellentétektől szabdalt „szövetkezett ellenzéknek” hosszú idő után – 1906-ban – sikerült kormányt alakítania, a kormányzásképtelen ellenzéki koalíció belső ellentétei, programjának kényszerű feladása, valamint sorozatos hibái miatt szinte a kezdetektől fogva teljesen meggyengült, így egyetlen célkitűzését sem sikerült megvalósítania, kudarcot vallott. A Tisza István vezetésével újjászervezett Szabadelvű Párt, akkor már Nemzeti Munkapárt néven az 1910-es választásokra felbomlott egykori „szövetkezett ellenzék” felett – a parlamenti mandátumok több mint 60 százalékát megszerezve – kiütéses győzelmet aratott.
A történelem mintha ismételné önmagát: miközben Orbán Viktor hamarosan már ugyanannyi időt töltött hivatalban, mint Tisza Kálmán, az ellenzék ismét „habarék” jelleget öltött, amely egy olyan hatalomtechnikai alkukon alapuló ellenzéket akar létrehozni, amelynek sem közös ideológiája, sem közös víziója nincsen, így kormányzásképtelen.
Közép-európai habarékellenzék
A térségünkben nem csak magyar sajátosság a kormányzásképtelen habarékellenzék. Szerbiában, Lengyelországban és Szlovéniában is olyan jobboldali kormány van hatalom, amely a belpolitikai viszonyokhoz képest a legstabilabb és legkoncentráltabb politikai táborral rendelkezik, míg ellenzéke erőteljesen megosztott.
Szerbiában – ahol nemrég fölényes győzelmet aratott az Aleksandar Vučić elnök vezette Szerb Haladó Párt (SNS) – szintén széttöredezett, kis pártokból álló ellenzék található, ráadásul a nagy ellenzéki pártok saját kormányzásképtelenségüket beismerve a Szövetség Szerbiáért (SZS) nevű platformba tömörülve bojkottálták a június 21-i voksolást.
Jól mutatja a szerb ellenzék szétesettségét, hogy a győztes kormánypárt és koalíciós partnerein kívül még 18 párt indult a választáson és a közvélemény-kutatások szerint a legerősebb ellenzéki párt is az 5 százalékos támogatottsági szint alatt áll.
Az ellenzék tehetetlenségét és gyengeségét látva nem meglepő, hogy a választásokat követően utcai tiltakozásokkal igyekeztek a politikai stabilitást rombolni bizonyos politikai körök.
Ugyancsak a magyarhoz rendkívül hasonló a politikai helyzet Lengyelországban is. A Jog és Igazságosság (PiS) nevű kormánypárttal és szövetségeseivel szemben összesen 12 párt áll szemben, amelyek összesen négy, egymással is versengő habarék-koalícióba szerveződnek. Ezek körül a legerősebb a Polgári Koalíció elnevezésű, négy különböző formációból álló szövetség a legerősebb, a mostani közvélemény-kutatások szerint a szavazatok 25 százalékára számíthatna egy most vasárnapi választáson, a PiS 40 százalék feletti támogatottságával szemben.
Szlovénia is jó példa, ahol idén márciusban szavazott bizalmat a parlament a Janez Jansa vezette új – négypárti – jobbközép kormánynak, miután a baloldali Marjan Sarec kormányfő január végén koalíciós nézeteltérésekre hivatkozva lemondott tisztségéről. Jól jelzi a megbukott baloldali kormány kormányzásképtelenségét, hogy egy olyan ötpárti koalíciós kormányról volt szó, amelyben a Marjan Šarec Listájának (LMS), a szociáldemokratákkal (SD), a Modern Közép Pártjával (SMC), Alenka Bratušek korábbi miniszterelnök pártjával (SAB) és a nyugdíjaspárttal (DeSUS) csupán 43 mandátummal rendelkezett a 90 fős törvényhozásban. Így ezt a kisebbségi és már eleve megosztott kormányt még kívülről kellett támogatnia a Baloldal (Levica) nevű pártnak is, amely 9 mandátummal rendelkezett. A 2018-as választáson egyébként összesen 19 formáció mérette meg magát Szlovéniában.
