Továbbra sem csillapodnak a kedélyek Ukrajna körül. A mainstream nyugati média továbbra is a közelgő orosz invázióról ír, miközben Oroszország – sőt, olykor Ukrajna is – cáfolja a támadási előkészületekről szóló híreket. A kölcsönös vádaskodások és fenyegetések közepette azonban a tárgyalások is egyre intenzívebbé váltak, a háborús hisztéria így remélhetőleg alaptalannak bizonyul.

A XXI. Század Intézet elemzése a jelenlegi felfokozott hangulat okait és lehetséges következményeit vizsgálja meg.

Sajtóinvázió

Bár Oroszország, annak ellenére, hogy az ukrán vezetők, valamint az ukrán és a nemzetközi média 2014 óta már többtucatszor megvádolta azzal, hogy nagyszabású támadásra készül Ukrajna ellen, továbbra sem szállta meg délnyugati szomszédját. Éppen egy más jellegű inváziónak lehettünk szemtanúi az elmúlt hónapokban. A mainstream nyugati médiát ugyanis valósággal megszállták az közelgő orosz támadásról szóló hírek, amelyek minden korábbinál gyakoribbak, „pontosabbak” és fenyegetőbbek lettek, annak ellenére, hogy az azokban taglalt információkat már nem csak az orosz, de az ukrán fél is cáfolta.

Bár a háborús készülődés híre már áprilisban bejárta a világsajtót, az akkori feszültségnövekedést követően néhány nyugodtabb hónap következett, hogy az ősz végéhez közeledve ismét az ukrán–orosz háború veszélye kerüljön a figyelem középpontjába. A sort ekkor a The Washington Post nyitotta meg, amely az orosz csapatok ukrán határ közelében történő összevonására figyelmeztetett. Bár november elején az ukrán Elnöki Iroda azt állította, ők nem tapasztaltak a szokottnál nagyobb aktivitást a határ orosz oldalán, a nemzetközi médiát ez nem állította meg s meg nem nevezett forrásokra és szakértőkre hivatkozva tovább szőtték a történetet. December elején a német Bild már a jövendő támadás fázisait és térképét is közölte.

A Daily Star például decemberben arról számolt be, hogy az orosz csapatok december 24-én indulhatnak meg Ukrajna ellen, később azonban 2022 januárjára tolódott a hadműveletek kezdetének időpontja. Ahogy azonban közeledett az év első hónapjának a vége, „kiderült”, hogy az invázióra csak a tavasz közeledtére kerülhet majd sor, vagy az enyhe tél miatt, vagy azért, mert Hszi Csin-ping kínai elnök arra kérte meg Vlagyimir Putyint, hogy ne támadja meg Ukrajnát az olimpia alatt. A nemzetközi médiában olyannyira alapvetéssé vált, hogy Oroszország háborút készül indítani, hogy még egyes magyar sajtótermékek is arról írtak, hogy „bármelyik pillanatban kitörhet a háború”, bár Olekszij Danyilov, az ukrán Nemzetbiztonsági és Védelmi Tanács titkára a testület tavalyi utolsó és idei első ülésén is cáfolta, hogy bármi is utalna arra, hogy Oroszország nagyszabású offenzívára készül.

A támadásról szóló hírverésbe a sajtón kívül több politikus is becsatlakozott, az amerikai vezetők állandó jelleggel szankciókkal kezdték fenyegetni Oroszországot arra az esetre, ha az ukrajnai helyzet eszkalálódna. Az utóbbi napokban már több ország részéről a NATO keleti szárnyának megerősítéséről, esetleges menekültek befogadásáról, valamint a diplomaták evakuálásáról is szó esett, sőt utóbbit a britek, amerikaiak és ausztrálok meg is kezdték. Ezzel párhuzamosan azonban a kapcsolatok is jóval intenzívebbek lettek az oroszok és amerikaiak között, és a háborús hangulatot meglepő módon az egyre gyakoribb egyeztetések kísérték. Október végén Victoria Nuland amerikai külügyminiszter-helyettes, november elején pedig William J. Burns CIA-igazgató járt Moszkvában. Decemberben Joe Biden és Vlagyimir Putyin között zajlott le két beszélgetés is (egy videó és egy telefonhívás), és megállapodtak a felek abban is, hogy januárban magas szintű személyes találkozókan vitatják meg a problémás kérdéseket.

A január 10-i héten így amerikai–orosz, NATO–Oroszország és EBESZ-csúcsra is sor került, amelyeken az orosz javaslatok annak ellenére megvitatásra kerültek, hogy azokat elvileg a nyugatiak nem tekintik elfogadhatónak. Ezzel párhuzamosan ráadásul a kelet-ukrajnai konfliktussal kapcsolatos béketárgyalások körül is mozgolódás támadt, bár még csak külügyi tanácsadói szinten, de hosszú idő után először január 26-án ismét összeült az ún. normandiai formátumú, azaz a Franciaország, Németország, Oroszország és Ukrajna részvételével zajló tárgyalási platform, ezt a megbeszélést pedig egy sor különböző szintű, a négy ország képviselői közt lezajló két- és háromoldalú egyeztetés előzte meg.

A felek álláspontja

Az „orosz támadás” körül lezajlott médiakampány mesterségesnek tűnő jellege ellenére is hiba lenne persze azt állítani, hogy az érintett felek között ne lenne valós feszültség, és a háború kockázata teljesen kizárható lenne. Egyrészt a le nem zárt kelet-ukrajnai konfliktus miatt állandó az eszkaláció veszélye. Ahogyan azt 2020 végén a karabahi háború is megmutatta, a többé-kevésbé befagyott konfliktusok is rövid időn belül szabályos háborúvá nőhetik ki magukat. A kelet-ukrajnai békefolyamat, amely a szakadár területek Ukrajnával való reintegrációját hivatott véghezvinni, már régóta megtorpant a felek alapvető nézetkülönbségei okán. Moszkva, amely nem tekinti magát a konfliktus résztvevőjének, mindenképp el akarja érni, hogy Kijev közvetlenül a szeparatisták vezetőivel tárgyaljon, miközben az ukrán vezetés azokra mint a Kreml bábjaira, illetve terroristákra tekint. Arról nem is beszélve, hogy a kijevi kormányzat számára belpolitikailag is kockázatos lehet a szeparatistákkal való közvetlen tárgyalás, hiszen a nacionalisták és veteránok szemében az árulásnak számítana.

Ezt a meglévő konfliktust, amelyet gyakran az ukrán és orosz vezetők egymásnak szánt kijelentései is éleznek, meglovagolta az Egyesült Államok. Ennek több oka is lehet, amelyek egymást sem zárják ki. Egyrészt az Egyesült Államok Oroszország és Kína egyre szorosabb szövetségével szembesülve az ukrajnai konfliktus élezésével próbálhatja tárgyalóasztalhoz ültetni Oroszországot, hogy ezáltal megpróbáljon éket verni Peking és Moszkva közé. Másrészt Joe Bidennek a tavalyi afganisztáni katasztrófa után és népszerűségvesztését látva, szüksége van valamilyen külpolitikai sikerre, egy nagyszabású békemegállapodás vagy az ukrajnai konfliktus rendezése pedig pont megfelelne erre a célra. De azt is figyelembe kell venni, hogy a Biden-adminisztráció meglehetősen szorult helyzetbe került Oroszországot illetően: ahogy a demokraták oroszbarátsággal vádolták Donald Trumpot, úgy most a republikánusok is a Putyinnal szembeni túlzott engedékenység gyanúját szegezik Bidennek. Ráadásul a nyugati világ egységének „helyreállításával” kampányoló Biden a németeknek tett engedményként gyakorlatilag lemondott az Északi Áramlat 2 gázvezetékkel szembeni szankciókról, amelyeket a republikánus kormányzat folyamatosan fenntartott, ezzel pedig alapot szolgáltatott az őt ért vádaknak.

Oroszország a maga részéről szintén igyekszik kihasználni a kialakult helyzetet, és tovább növelte a tárgyalások tétjét. A december 17-én nyilvánosságra hozott szerződéstervezetek szerint, amelyek a januári tárgyalások alapját is jelentették, a NATO erőit vissza kellene vonni azok 1997-es pozícióira, emellett az Egyesült Államoknak és a NATO-nak is garanciát kellene vállalnia arra, hogy újabb posztszovjet országokat nem vesznek fel az Észak-atlanti Szerződés Szervezetébe, és azok területén nem folytatnak semmilyen katonai jellegű tevékenységet. Ezutóbbi kitétel elsősorban Ukrajnára és Grúziára vonatkozik, amelyek hivatalosan is deklarálták szándékaikat a szövetséghez való csatlakozásra. Természetesen mind az USA, mind a NATO elutasította az orosz követeléseket, az azokról zajló tárgyalásokon azonban részt vettek. Oroszország vélhetően az ukrajnai helyzet maga számára kedvező rendezését kívánja elsősorban elérni a jelenlegi tárgyalásokon, különös tekintettel az amerikai–ukrán, illetve általában a nyugati–ukrán katonai együttműködés kizárására.

Ukrajna, amely az elmúlt években előszeretettel számolt be az orosz támadás lehetőségéről, az elmúlt hónapok sajtókampányában nem vett részt, sőt azzal mára szembe is helyezkedett, és pánikkeltéssel vádolta meg az eddig legfőbb szövetségeseiként beállított angolszászokat. Az ukrán vezetés visszafogottságához több tényező is hozzájárulhatott. Egyrészt a NATO többször is egyértelműen közölte, hogy Ukrajnára nem vonatkozik a tagállamokat érintő védelmi garancia egy orosz támadás esetén. Másrészt az ország energetikai válság szélén táncol, az oroszokkal való további konfrontálódás pedig ezen tovább ronthatna. Harmadrészt a háborúval kapcsolatos sajtóhírek az ukrán gazdaságnak is ártottak, rontották a hrivnya értékét, és a befektetői környezetnek sem kedveznek. Emellett az ukrán vezetés számára az is kedvezőtlen lehet, ha az Egyesült Államok és Oroszország Kijev nélkül egyeznek meg az országot érintő kérdésekről. Ennek megfelelően javasolta Volodimir Zelenszkij elnök egy háromoldalú tanácskozási formátum létrehozását is, ez azonban jelenleg nincs napirenden.

Se betörés, se áttörés nem történt

Január 26-a fontos, de nem sorsdöntő napnak tűnik jelenleg a nyugati–orosz és a kelet-ukrajnai tárgyalási folyamatban. Párizsban közel nyolc órán keresztül üléseztek a „normandiai négyek” képviselői, a felek pedig, bár konkrét döntések nem születtek, pozitívan értékelték a megbeszéléseket. Sikerült megállapodniuk abban, hogy két hét múlva Berlinben folytatják a tárgyalásokat, és azt is újfent deklarálták, hogy továbbra is tartják magukat a 2015-ben kötött minszki megállapodásokhoz. Ezek a hírek azért fontosak, mert a tárgyalások holtpontról történő kimozdulására utalnak, így akár az is megtörténhet, hogy hosszú évek után valamilyen előrelépés történik a kelet-ukrajnai rendezés kérdésében.

Az optimizmus persze még korai lenne, Kijev továbbra is gyanakvással tekint Oroszországra, és nem tűnik nyitottnak arra, hogy a szakadárokkal közvetlenül tárgyaljon, míg Moszkva, valamint a szakadárok is azzal vádolják Kijevet, hogy háborús előkészületeket folytat. A helyzetet fokozza, hogy az orosz Állami Dumába nemrég benyújtottak egy törvényjavaslatot, miszerint Oroszország ismerje el az ún. Donyecki (Donecki) és Luganszki (Luhanszki) Népköztársaságok függetlenségét, a minap pedig több orosz politikus is arról beszélt, hogy amennyiben a nyugati államok tovább folytatják Ukrajna felfegyverzését, és Kijev nem teljesíti a minszki megállapodásokat, úgy Oroszország – hivatalosan is – fegyvereket szállíthat a szakadároknak.

Oroszország tehát jelezte, mire számíthatnak a felek a minszki békefolyamat kudarcba fulladása esetén, és utóbbi intézkedések az amerikai–orosz tárgyalások zsákutcába jutására is válaszként szolgálhatnak. Az oroszok ugyanis ebben is „gyors és konkrét” eredményeket várnak, ellenkező esetben „katonai-technikai válaszlépéseket” ígérve. Bár a sajtóban ezt sokféleképpen interpretálták, Szergej Lavrov orosz külügyminiszter szerint ez egyszerűen a haditechnika felvonultatását, mozgatását jelenti. Ezek a kijelentések szülték azokat a találgatásokat is, amelyek orosz rakéták Venezuelában, Kubában vagy Nicaraguában történő elhelyezésére vonatkoztak, ami az ukrajnai amerikai jelenléthez hasonló helyzetet teremtene, csak immár Oroszország helyett az Egyesült Államok vonatkozásában.

Az Egyesült Államok persze válaszként továbbra is fenntartja a „minden eddiginél súlyosabb” szankciók bevezetésének lehetőségét, bár ezzel kapcsolatban is csak találgatásokra hagyatkozhatunk: szóba került az Északi Áramlat 2 újbóli szankcionálása, valamint Oroszország lekapcsolása a SWIFT-rendszerről, vagy egyenesen a dollárral folytatott kereskedelemből történő kizárása, de még a Vlagyimir Putyin elleni személyes szankciók is. Nem lehet azonban nem számolni azzal, hogy – a Putyin elleni szankciókon kívül, amelyek viszont a diplomáciai kapcsolatok megszakításával érnének fel – ezen lépések gazdasági következményei az Európai Uniót és az Egyesült Államokat is súlyosan érinthetnék, anélkül, hogy az eredményességük garantálható lenne.

Hogy ezek közül a lehetőségek közül mi a blöff és mi valósulhat meg, jelenleg kérdéses, ahogy a tárgyalások sorsa is. Január 26-án az amerikai és a NATO-választ is átadták Oroszországnak a decemberi szerződéstervezetekkel kapcsolatban, azzal a kéréssel, hogy azokat ne hozzák nyilvánosságra. Sajtóhírek szerint azonban a nyugati válaszban egy, a nukleáris fegyvereket érintő megállapodásról, valamint a hadgyakorlatokkal kapcsolatos szorosabb kommunikációs együttműködésről lehet szó. Akárhogy is, az orosz külügyminiszter szerint a nyugati válasz, bár „komoly megbeszélések alapját képezheti”, csak másodlagos kérdésekre vonatkozik, miközben Oroszország fő felvetéseire nem érkezett pozitív válasz.

A tárgyalások azonban folytatódnak, amely már önmagában is hozzájárulhat egy esetleges háború elodázásához. A jövőre nézve azonban a konfliktus körüli jelenlegi felfokozott hangulat és a felek egymással szembeni fenyegetőzése komoly kockázatokat rejthet magában, hiszen amennyiben a tárgyalások zsákutcába kerülnek, és visszaáll a korábbi status quo, akkor egy újabb konfrontáció esetén a feleknek kevés komolyan vehető érve maradna egymással szemben a katonai jellegűeken kívül.