A Bel- és Igazságügyi Tanács múlt heti ülésén többségi szavazással döntve hivatalos felhatalmazást adott a svéd elnökség számára, hogy támogassa a kötelező bevándorlási kvóták bevezetését az Európai Unióban. A kötelező elosztási rendszer mellett az is a megállapodás részét képezi, hogy minden elutasított bevándorló után 20 ezer euró összeg megfizetésére kötelesek a tagállamok. Borsos fejkvótát számol fel tehát Brüsszel azért, hogy a tagállamok nemzeti szuverenitásukat gyakorolva visszautasíthassák a migránsok befogadását, pedig az külön ellentételezés nélkül is a jogukban áll.

Petri Bernadett jogász, a Szabad Európa Munkacsoport tagja, a XXI. Század Intézet kutatója a kötelező bevándorlási kvóta jogállamsértő gyakorlatát vizsgálta, európai uniós és Magyar szemszögből.

Brüsszeli tévút

Az Európai Tanács februárban még elkötelezett volt amellett, hogy minden tagállam egyetértésére törekedve kell kialakítani az új migrációs szabályozást. Az a döntés, amely az egyetértés elvével leszámolva egyes tagállamok akarata ellen olyan kérdésben határoz, amely a tagországok alkotmányos önazonosságát megkérdőjelezi és önrendelkezési jogukat korlátozza, súlyos mértékben ellentétes a jogállamiság elvével.

Az Európai Unió migrációs politikájának látványos kudarca, a dublini reform csődje a legjobb példaként szolgál arra, hogy a teljeskörű egyetértés hiánya ellenére erőltetett uniós intézkedés az európai együttműködés legnagyobb ellensége. Az Európai Unió a bevándorlás kérdésének rendezésével kapcsolatban 2015 óta, tehát immáron nyolc esztendeje nem képes érdemi előrelépést tenni. A von der Leyen-Bizottság migrációs csomagjának három évvel ezelőtti bemutatása óta a tagállamok között nem alakult ki egyetértés a főbb kérdésekben.

Az önkéntes szolidaritás zsákutcája

Az elmúlt esztendők során számos megközelítés merült fel a bevándorlók elosztásával kapcsolatban. A kötelező kvótákra épülő közös menekültügyi rendszert 2015-ben mutatta be az Európai Bizottság. Az akkori javaslat szerint menekültenként 250 ezer eurós szolidaritási hozzájárulást kellett volna fizetniük azokat a tagállamoknak, amelyek nem vállalják a migránsok áthelyezését. A Dublin-rendszer reformja kapcsán kialakult patthelyzetet követően a kötelező kvóták ötlete hivatalos formájában évekre eltűnt a nyilvánosság elől, de lappangó állapotban továbbra is jelen volt, időről időre felmerülve egy-egy bizottsági egyeztetésen vagy európai parlamenti határozatban.

A legutóbbi kezdeményezés, Emmanuel Macron francia elnök tavalyi régi-új ötlete az önkéntes szolidaritási elosztásról, csúfos kudarcba fulladt. A Macron által javasolt program szerint az unió által frontországként elismert tagállamokból (Ciprus, Görögország, Málta, Olaszország, Spanyolország) évente tízezer főt kellett volna maguk között önkéntes alapon szétosztaniuk a résztvevő tagországoknak. Az önkéntes elosztási mechanizmus azt is lehetővé tette, hogy azok a tagállamok, amelyek részt akarnak venni a szolidaritási kezdeményezésben, de nem akarnak migránsokat befogadni, anyagilag támogathatják a többieket. Elméletben tizenhárom uniós ország támogatta Macron ötletét, végül azonban összesen csak hat tagállam vett át bevándorlókat, a belgák és a hollandok pedig pénzt ajánlottak fel. Ennek eredményeként az első hat hónapban 200 körül volt az áttelepítettek száma, a program fennállásának egy éve alatt pedig a vállalt tízezer migráns töredékét, alig ezer főt fogadtak be a résztvevő országok. A kötelező elosztási rendszerben optimista kalkulációk szerinti is harmincszor annyi bevándorlót kellene egy év alatt allokálni a tagállamoknak, mint amennyire az erre vállalkozó európai országok az elmúlt esztendőben önkéntesen képesek voltak.

Macron önkéntes szolidaritási kezdeményezése nyilvánvalóan kirakatmegoldás volt, amely elsősorban a tavaly júniusban zárult francia soros elnökség menekültügyekben is hatékonyságot mutató problémamegoldó képességét volt hivatott demonstrálni. Az eredmények fényében a gyakorlat oldaláról is teljesen irreális a kötelező migrációs elosztási mechanizmus tagállamokra erőltetése. Azoknak a tagállamoknak, akik be akarják fogadni a frontországokból érkező migránsokat, kiváló lehetőségük nyílt erre az önkéntes elosztás keretében, de a legtöbben nem kértek belőle.

Egység nélkül nincs szolidaritás

Elsősorban az európai szintű politikai erőviszonyok átrendeződésétől való félelem állt annak hátterében, hogy 2022 szeptemberében a Parlament és a Tanács öt soros elnöksége – sorrendben: Franciaország, Csehország, Svédország, Spanyolország, Belgium – megállapodott: a több éve húzódó uniós migrációs politikát még a jövő júniusban sorra kerülő európai választások előtt rendezik. Az öt tagállam elköteleződését mérsékelt lelkesedés követte a Tanácsban, részben ez vezetett oda, hogy a 2023 februárjában sorra került EU-csúcstalálkozón az uniós kormányok állam- és kormányfői arról döntöttek, hogy a migrációs paktum kérdéskörében teljes konszenzusra fognak törekedni. Ezen elköteleződésüket pedig úgynevezett tanácsi következtetésekbe foglalták, ami ugyan jogi értelemben nem bír kötőerővel, de az uniós tagállamok vezetőinek egyetértését jelképezi.

A kvótákról szóló múlt heti megállapodást elutasító országok, tehát Magyarország és Lengyelország, illetve a tartózkodó tagállamok (Bulgária, Litvánia, Málta, Szlovákia) miniszterelnökei a júniusi Európai Tanács ülésen joggal kérhetik napirendre vételét annak a kérdésnek, hogy mi vezetett ahhoz, hogy az EU korábbi döntését felülírva nem próbál meg konszenzust kialakítani egy olyen húsbavágó kérdésben, mint az uniós migrációs rendszer reformja? Egység nélkül nincs szolidaritás” – fogalmazott Bartosz Grodeckij lengyel belügyminiszter-helyettes a múlt heti döntés kapcsán. „Annak a menekültügyi rendszernek, amely a migránsok befogadására kényszerít, és elutasítás esetén magas büntetést ír elő, semmi köze a szolidaritáshoz” – tette hozzá. Grodecki azzal is érvelt, hogy az EU most 20 ezer euró megfizetését kéri az országoktól minden egyes áthelyezésért, amelyet elutasítanak, míg az ukrán menekültek esetében személyenként körülbelül 200 eurónak megfelelő összeget biztosított az őket befogadó országoknak, mint amilyen Lengyelország és Magyarország is.

Miközben a határvédelmi költségek uniós finanszírozása szintén tagállamok közötti szolidaritási kérdés, e téren szemmel láthatóan ez alkalommal sem történt előrelépés. Ráadásul, bár Magyarország az európai döntések szerint nem frontország, majdnem egyharmadát kell, hogy biztosítsa a teljes európai uniós határeljárási kapacitásnak. Ha az EU szerint a szolidaritás elvéből levezethető a kvóták szerinti befogadás vagy annak hiányában a pénzügyi szankció, a határvédelem vagy a határeljárások költségeinek megosztása esetében is alkalmaznia kellene ezt az elvet!

Bevándorlás kontra alkotmányos önazonosság

A szuverén nemzetállamok önkéntes és komplex együttműködésének, tehát az Európai Unió működésének egyedülálló és egyetlen módja az egyes érdekek és álláspontok összehangolása. Csak ezáltal biztosítható, hogy a tagállamok magukra érvényesnek tekintsék az EU által meghozott döntéseket. Napjainkban, ha az egyes vélemények egyeztetése nem lehetséges, az unió vezetői egyszerűen megkerülik ezt a folyamatot és ezáltal a tagállamokat.

A bevándorlással kapcsolatos kérdések a tagállamok szuverenitásának legmélyebb szintjét érintik: a nemzeti önrendelkezést és az alkotmányos önazonosságot. A Szerződések (EUSZ 4. §[2]) előírják, hogy az uniónak tiszteletben kell tartania a tagállamok nemzeti identitását és az azzal összefüggő önálló döntési jogát. A bevándorlás márpedig Magyarország nemzeti identitását, alkotmányos önazonosságát lényegében befolyásoló kérdés. A magyar Alkotmánybíróság 2021-es határozatában (32/2021. [XII. 20.] AB határozat) kimondta, hogy Magyarország területi egységére, népességére, államformájára és állami berendezkedésére vonatkozó elidegeníthetetlen rendelkezési jogának védelme az alkotmányos önazonosság részét képezi. „Amennyiben […] közös hatáskörgyakorlása az Európai Unióval olyan következményekre vezet, amelyek felvetik a Magyarország államterületén élő személyek önazonossághoz való jogának sérelmét, a magyar állam – intézményvédelmi kötelezettségének keretében – gondoskodni köteles e jog védelméről” – fogalmaz az Alkotmánybíróság határozata.

A tömeges migrációt az uniós intézmények egyoldalúan, politikai érdekektől vezérelve, az individuális emberi jogok mögé bújva kezelik, miközben a bevándorlás következtében közösségek válnak érintetté. A tagállam nemzeti identitásának meghatározása értelemszerűen az adott állam és az azt alkotó politikai közösség legalapvetőbb, elvitathatatlan joga. A nemzeti identitás végső forrása ugyanis az állampolgár, akinek joga van ahhoz, hogy beleszólhasson a hazáját, közösségének alapvető jellemzőit érintő politikai döntésekbe, ahogyan tette a 2016-os népszavazás során, kivételesen erős felhatalmazást biztosítva a magyar kormány bevándorláspolitikájához.

A kötelező bevándorlási kvóta a Szerződések értelmében jogszerűtlen, mert a tagállamok alkotmányos identitásával szemben áll. A tagállami szuverenitás gyakorlása nem köthető feltételhez vagy olyan pénzügyi ellentételezéshez, mint a bevándorlók befogadásának kiváltására szabott fejkvóta. A kötelező elosztási rendszerre épülő, tagállamokra erőltetett európai uniós migrációs politika rámutat, hogy az EU kész hátat fordítani a jogállamiság elemi elveinek, ha saját érdekeiről van szó. Az uniós intézmények jogállamisági vizsgálatát megfelelő mechanizmusok útján mielőbb érvényesíteni kell. Saját alkotmányos identitása és nemzeti önrendelkezése védelmében is lényeges, hogy Magyarország soros uniós elnöksége alatt kérje számon az EU intézmények működésén a jogállamiság elveit és javasoljon eszközöket ennek hatékony érvényesítésére.