Az orosz emigránsok már sokszor csalódtak a Nyugatban, most pedig az ukránokon lehet a sor. A Nyugat iránti rajongás és az azzal szembeni ellenségesség váltakozása visszatérő jelenség a keleti szláv népek történelmében, és nem kerülte el azok nyugati emigráns csoportjait sem. Számukra az általuk csodált országok hétköznapjainak valósága gyakran éppúgy kiábrándítónak bizonyult, mint az a közöny vagy éppen hideg számítás, amellyel a nyugatiak az emigránsok hazájának problémáihoz viszonyultak.

Kosztur András, a XXI. Század Intézet vezető kutatója az oroszok és ukránok nyugati csalódásainak történetét vizsgálta meg a korai emigránsoktól napjainkig.

Nyugatosok, talajosok

A „Többiek”, azaz a Nyugaton kívüli világ számára a nyugatiakkal való találkozás az újkorban mindig ugyanazt a dilemmát vetette fel: vagy átveszik annak vívmányait – legyen szó olykor technikai, máskor társadalmi újításokról –, vagy megpróbálják a lehető legjobban elzárkózva megőrizni saját kultúrájukat és életstílusukat. Előbbi kockázata a túlzott önfeladás volt, utóbbié pedig az, hogy az elszigeteltségre törekvő kultúra olyan mértékben lemarad a Nyugattal szemben, hogy végül alávetettségbe kerül, és így is kénytelen lesz átvenni az idegen értékeket, amelynek alternatívája ekkor már a rezervátum-lét lehet.

A Nyugat tőszomszédságában élő moszkvai Oroszország elsők között találkozott ezzel a – tulajdonképpen modernizációs – dilemmával, és a nyugati gyarmatosító törekvésekkel való megismerkedését követően reakciója hasonló volt a messzi Kelet államainak reakciójához. Az első Romanovok megpróbálták elzárni országukat a nyugati hatásoktól, ez azonban részben a gazdasági szükségszerűség, részben a kozák vezetésű Ukrajnával való egyesülés miatt – a 19. század közepéig kitartó Japánnal ellentétben – egyre kevésbé volt lehetséges. Persze elképzelhető, hogy a függetlenségét a 17. század elején még sikerrel megóvó moszkvai állam az Oszmán Birodalomhoz vagy a mandzsu Csing-dinasztia által vezetett Kínához hasonlóan még évszázadokig őrlődött volna az óvatos reformerek és vaskalapos tradicionalisták vitájában, ha nem lép színre egy olyan kiemelkedő személyiség, mint Nagy Péter. Az Orosz Birodalom alapítója tulajdonképpen zsarnoki módon, az orosz társadalom alsóbb és felsőbb rétegeinek véleményét egyformán figyelmen kívül hagyva reformálta meg országát nyugati mintára, intézkedései pedig a szakállviselés betiltásától a híres rangtáblázat létrehozásán át egy új, Európára ablakot nyitó főváros létrehozásáig terjedtek.

Ezzel azonban Péter egy újabb dilemmát szült, a nyugatosodás ugyanis csak a társadalmi elitet érintette, a szélesebb néprétegeket pedig jórészt érintetlenül hagyta, a meglévő gazdasági-társadalmi különbségek mellett ezáltal egy kulturális szakadékot is teremtve az orosz társadalomban. A franciául beszélő, nyugati divat szerint öltözködő, privilegizált nemesség és a pravoszláv, hagyományaikat őrző muzsikok között feszülő ellentét és az ország nyugatosodásának felszínessége szülte meg az orosz gondolkodás egyik legalapvetőbb, máig ható vitáját, amely az 1830–40-es években a nyugatosok (zapadnyikok) és szlavofilek között zajlott.

Ennek nyitányát a Napóleon elleni háborúban Párizsig is eljutó Pjotr Csaadajev 1836-os Filozófiai levele jelentette, amely Alekszandr Herzen szerint puskalövéssel ért fel a sötét éjszakában, és amelynek a levél tartalma miatt őrültté nyilvánított szerzője azt állította, Oroszország teljesen kívül áll az emberiség, és főképp a civilizált Európa történelmén, ahhoz semmit sem tudott hozzátenni, amit pedig átvett, azt is csak látszatként, hamisan tette. Csaadajev állításaival polemizálva alakult ki a szlavofil iskola, amelynek képviselői nemcsak a Filozófiai levéllel, de minden, a nyugati minták követését alternatíva nélkülinek tekintő nézettel szemben kiálltak az orosz történelem önértéke mellett, és a saját hagyományaikban keresték volna a megoldást koruk problémáira – amelyek gyökereinek egy részét éppen a felszínes nyugatosításban találták meg. A szlavofilek a maguk módján az első kiábrándult nyugatosok voltak: Ivan Kirejevszkij első lapjának címe még Jevropejec, azaz Európai [ember] volt, Alekszej Homjakov még szlavofilként is szimpátiával tekintett az angolokra, és természetesen mindannyian kiválóan ismerték koruk Európáját és annak legújabb kulturális eredményeit. A vita, amelyet a nyugatosok, és időről időre új alapra helyezkedő ellenfeleik (szlavofilek, eurázsiaiak stb.) folytattak – akikre talán leginkább a talajos (pocsvennyik) gyűjtőnevet alkalmazhatjuk –, és amelynek tétje az orosz történelem és ebből fakadóan az orosz jövő értelmezése, tulajdonképpen azóta sem dőlt el.

Herzen, Limonov és a többiek

A paradox módon az Orosz Birodalom történetének egyik legszigorúbb időszakában, I. Miklós uralkodása alatt kibontakozott eszmetörténeti vitában a nyugatosok táborát erősítette Alekszandr Herzen, az egyik első orosz szocialista gondolkodó is. Herzen 1847-ben végleg elhagyta Oroszországot, hátralévő élete nagy részét pedig Franciaországban, Angliában és Svájcban töltötte. Bár Herzen nem bánta meg, hogy az emigrációt és az 1848-as forradalmakban való részvételt választotta a cári rendszerhez való alkalmazkodás helyett, az európai forradalmak bukása után kiábrándult Európából, annak földhözragadt, felszínesen anyagias, burzsoá világából és Oroszországban, annak Nyugattól még jórészt érintetlen faluközösségeiben kezdte látni a forradalom és a szocializmus jövőjét, ezzel sok szempontból közel kerülve korábbi ellenfeleihez, a szlavofilekhez.

Nem Herzen volt az egyetlen, aki politikai okokból elhagyta Oroszországot, azonban Nyugaton sem azt találta, amit keresett. Az első világháborút követő polgárháború az orosz emigráció legnagyobb, többmillió embert érintő hullámát okozta, a bolsevik győzelem következtében pedig az orosz kultúra legkiválóbb alakjainak sokasága is kénytelen volt maga mögött hagyni hazáját. Egyesek közülük gyakorlati okokból lehettek csalódottak: az 1910-es évek végén és 1920-as évek elején az oroszországi emigránsok felé irányuló figyelem idővel egyre inkább csökkent, és reményeik arra, hogy a Nyugat támogatásával hazatérhetnek majd az időközben megszilárduló szovjet rendszer megdöntésére, szertefoszlani látszottak a nyugati országok és a Szovjetunió kapcsolatának rendeződésével. De sokan, így például az eurázsiai iskola hívei, éppen a Nyugatban és a nyugatosító törekvésekben látták Oroszország tragédiájának okát. Úgy vélték, a péteri reform által teremtett, fentebb említett szakadék vezetett ahhoz, hogy az orosz állam csúfosan megbukott a nem kis részben szintén nyugati eredetű forradalmi eszmék csapásai alatt. Voltak olyanok is, akik csalódottságukban a hazatérést választották, számukra azonban gyakran tragikus következményekkel járt, hogy reményeik ismét hazájuk és főképp annak politikai rendszere felé fordultak. Így Nyikolaj Usztrjalov, a szovjet rendszer nemzeti fordulatát hirdető szmenovehista irányzat képviselője és a nemzetibolsevizmus egyik első orosz alakja az 1930-as években hazatért a Szovjetunióba, ahol aztán 1937-ben a sztálini repressziók áldozata lett.

A brezsnyevi pangás éveinek disszidens-mozgalma szintén jelentősen gyarapította az orosz emigránsok már addig sem rövid sorát, a szocializmus szürke valósága után azonban a nyugati világ sekélyes, kapitalista fogaskerekével való szembesülés még mindig csalódást okozott sokak számára. 1975 végén az Új Orosz Szó (Novoje Russzkoje Szlovo) című new yorki orosz emigráns lapban jelent meg a fiatal, harkovi születésű orosz költő és író, Eduard Limonov Kiábrándulás (Razocsarovanyije) című írása, amelyben lesújtó képet festett az orosz emigráció 1960­–70-es évekbeli hullámáról. Limonov szerint az új emigránsoknak csak egy szűk rétege volt az, aki a politikai szabadságot kereste, többségük anyagi helyzete javulását vagy valamiféle önmegvalósítást várt az emigrációtól, és éppen ebben kellett leginkább csalódniuk. Nagyon kevesen kaptak szakmájuknak és érdeklődésüknek megfelelő állást, az emigránsok többsége kénytelen volt kétkezi munkát vállalni a napi betevő előteremtése érdekében, s míg a Szovjetunióban még az üldözöttek is számíthattak valamiféle figyelemre, az emigrációban – néhány neves disszidenst leszámítva – többségükre a teljes eljelentéktelenedés várt, a befogadó társadalmak számára közömbösen, idegenként tengették napjaikat. Limonov ezen cikke olyan jól sikerült, hogy még a szovjet Izvesztyija heti melléklete, a Negyelja is foglalkozott fele 1976 februárjában, Ez a keserű szó – „Kiábrándulás”. Fogyasztói paradicsom: mítosz és valóság címmel. Limonov ugyanis azt írta, az emigránsok rájöttek arra, hogy a Szovjetunió korántsem olyan rossz ország, a Nyugat pedig nem olyan jó hely, mint amilyennek a Szovjetunióból tűntek, és úgy vélte, azok, akiknek nem kellett üldöztetéssel, munkatáborokkal vagy elmegyógyintézeti kényszerkezeléssel szembenézniük, sok esetben tragikus hibát követtek el az emigrációval. Limonov az olyan neves disszidenseket is felelősnek tartotta ezért a tragédiáért, mint Andrej Szaharov vagy Alekszandr Szolzsenyicin, a saját keserű tapasztalatait pedig Ez vagyok én, Edicska című, botrányos elemekkel tűzdelt regényében örökítette meg. A Szovjetunió végnapjaiban Limonov hazatért és az átalakuló Oroszországban a Nemzetibolsevik Párt egyik alapítója lett. Azt a csalódást, amelyet a nyugati világhoz és a nyugati életstílushoz kapcsolódóan a Limonovhoz hasonló emigránsok átéltek, ekkoriban az egész orosz társadalom volt kénytelen elszenvedni. A nyugati eszmék ekkor kendőzetlenül tudtak érvényesülni, néhány újdonsült oligarchán kívül azonban a fogyasztói paradicsomból ezúttal is kimaradt a többség, az eljelentéktelenedés pedig már nem csupán egyes egyének, de az egész ország osztályrészévé vált.

A maga módján ő is csalódott nyugatos: a liberális reformer pétervári polgármester, Anatolij Szobcsak bizalmasaként emelkedett fel, elnöksége elején még országa NATO-csatlakozását is felvetette amerikai kollégáinak, de még a 2010-es évek elején is az EU és az Eurázsiai Gazdasági Unió által alkotott Nagy-Európáról álmodott, miközben az elmúlt években a nyugati vezetésű világrend elleni nyílt küzdelem vezetőjének szerepét próbálta magára ölteni.

Ukrajna csalódása

Miközben az oroszok – még ha a nyugati divatcikkek és kulturális trendek, az európai ingatlanok és utazások legalábbis az ukrajnai háború kitöréséig az orosz elitek státusszimbólumainak számítottak – relatíve hamar ismét a bajok forrásaként kezdtek tekinteni a Nyugatra, addig a Szovjetuniótól függetlenedő köztársaságok egy részében máig kitartott az a képzet, hogy pusztán az oroszok messzire elnyúló árnyéka az, amely országuk igazi nyugatosodását s ezáltal minden problémájuk megoldását akadályozza.

A legmesszebb a Nyugattal szembeni megfelelési kényszer útján Ukrajna ment el, amely az euroatlanti integráció álmáért keveredett egy, az országot pusztulással fenyegető háborúba egy olyan időszakban, amikor ez az integráció már azok résztvevői, sőt alapítói számára is egyre kevésbé tűnik vonzónak. Az ukrán emigrációt természetesen nem a háború hívta életre, hiszen milliónyi ukrán állampolgár vállalt már munkát ideiglenesen vagy hosszútávon az Európai Unió országaiban – vagy olykor messzebb – pusztán anyagi okokból is (és arról se feledkezzünk meg, hogy az orosz emigrációs hullámok általában ukrán emigrációs hullámmal is jártak a 20. század folyamán). Ugyanakkor a háború további milliókkal gyarapította a számukat, és a háború elhúzódásával egyre nőhet azok száma is, akik már sosem térnek vissza hazájukba.

A csalódás az ő esetükben először hétköznapi volt: sokak számára meglepetésként hatott, hogy Nyugaton sincs kolbászból a kerítés, a szolgáltatások színvonala a magas árak ellenére gyakran jóval alacsonyabb az ukrajnai városokban tapasztalhatónál, az ügyintézés gyakran lassabb és bürokratizáltabb és még a boltok is hamarabb zárnak be. Persze már az első időszakban is felmerülhetett a nyugati irányba menekülőkben a politikai kétely: miközben az európai országok lakói ekkoriban még többségében őszintén együttéreztek a háború elől menekülőkkel, jóval kevesebben voltak azok, akik magukévá tették Kijev állítását, miszerint ez az egész nyugati világ háborúja lenne, ami éppen ezért kötelességeket is ró az euroatlanti térség lakóira. Persze nyugati politikai vezetők úgy tettek, mintha ők is így gondolnák, és ma már egyértelmű, hogy valóban ők sugallták Kijevnek az isztambuli tárgyalások idején, hogy a háború folytatása a végső győzelemig jó ötlet lehet. Ehhez azonban nemcsak nem adták meg a szükséges eszközöket – már ha ez egyáltalán lehetséges volt –, de valójában meg sem próbálták.

Az ukránok egy része pedig árulásként éli meg az Egyesült Államok új politikáját (is?), amely szerintük előnytelen és igazságtalan békét kényszerítene rájuk, ahelyett, hogy az egyre távolabb kerülő végső győzelemig segítené őket. Vannak persze olyan ukránok, köztük emigránsok is – mint például Anatolij Sarij újságíró vagy Olekszij Aresztovics, az Elnöki Iroda egykori tanácsadója –, akik örülnek a Donald Trump által kezdeményezett fordulatnak, és a mielőbbi békében az ország túlélésének zálogát látják. Az Egyesült Államok mint önzetlen jótevő képe azonban mindenki előtt leomolhatott már, az egyre kíméletlenebb feltételeket diktáló nyersanyagmegállapodás-tervezetek a Biden-adminisztráció moralizáló képmutatása helyett a nyílt gazdasági és politikai érdekek mezejére terelték Washington és Kijev kapcsolatát. Bár az európai országok egy része kitart Ukrajna támogatása mellett, az érveik nem győzik meg az ukránokat a jószándékaik felől. Többször is felmerült ugyanis európai vezetők részéről, hogy az ukrajnai háború folytatása előnyös Európa számára, hiszen időt nyer számukra, lekötve az oroszokat. Arról nem is beszélve, hogy az európaiak ideges túlbuzgóságának egyik fő oka az elmúlt időszakban éppen az, hogy úgy érzik, az amerikaiak a kijevi vezetést megtörve és az oroszokkal megállapodva kihagyhatják őket Ukrajna gazdasági felosztásából. Nem véletlen, hogy a hírek szerint a francia és brit „békefenntartók” is a frontvonalak helyett inkább a jelentős gazdasági és geostratégiai potenciállal bíró fekete-tengeri kikötők környékén óvnák a békét. Persze, könnyen lehet, hogy a „hajlandók” koalíciójának hajlandósága nem jut tovább a retorikai fordulatoknál és ígérgetéseknél; mindenkinek jobb lenne, ha így lenne.

Az ukránok utolsó szalmaszála azonban így is az Európai Unió és annak tagsága lehet – erre valamiért az európai vezetők is nyitottnak tűnnek. Csakhogy Ukrajna – bár papíron számos európai jogszabályt adaptált az elmúlt tíz évben – objektíve messzebb van ma az Európai Unióhoz való csatlakozás feltételeitől, mint volt az ennek érdekében megvívott Majdan előtt. Persze sokmillió ukrán fizikai értelemben nagyon is közel került az unióhoz, és ma a Nyugatra menekült ukránok némileg paradox módon tüntetéseken követelik az európai országoktól és az Egyesült Államok vezetésétől, hogy folytassák Ukrajna háborús erőfeszítéseinek támogatását – a helyzetet az teszi ellentmondásossá, hogy a tüntetők jelentős része első ránézésre katonaköteles korú, egészséges férfi. Vélhetően abban bíznak, hogy az európai országok nem az ő hazaküldésük révén próbálják majd kisegíteni Ukrajnát.

Eközben Oroszország, miután lassan és fájdalmasan a Nyugatról leválással próbálta megoldani az írás elején felvetett modernizációs dilemmát, most újra elcsábulni látszik a Nyugat, pontosabban az Egyesült Államok felé. Persze, a közeledés ma még óvatos, azonban, vannak, akik egy nagy északi civilizációról beszélnek már, és vannak olyanok is, akik Gorbacsov szellemének feltámadásától és Oroszország újbóli felosztásától tartanak. Hogy Moszkva és Washington összebékülése bekövetkezik-e, és ha igen, mennyire lesz mély és tartós, az ma még nagyon kérdéses, az azonban mindenképp érdekes fordulat, hogy mind Oroszországban, mind Ukrajnában megjelentek azok az általában egymással teljesen ellentétes oldalakon álló személyektől származó hangok, amelyek egy orosz–amerikai szövetség veszélyeire figyelmeztetnek.

Három emigráció

Az elmúlt évek az ukránokon kívül a másik két keleti szláv nemzet európai diaszpóráját is felduzzasztották. A belaruszok a 2020-as zavargások bukását követően költöztek nagyobb számban az európai országokba, amikor is az önjelölt elnök Szvjatlana Cihanovszkaját (Szvetlana Tyihanovszkaja) támogatásukról biztosították az európai vezetők. A háború következtében jórészt feledésbe merült belarusz emigráció mellett az oroszok száma is gyarapodott, egyesek kényelmi/biztonsági, mások politikai okokból hagyták el az országot a Navalnij-féle hálózatok szétverése, a háború utáni szigorítások és a 2022. őszi részleges mozgósítás után.

A háborúban a rendszerellenes belarusz és orosz ellenzék is – utóbbi magában foglalja a különböző oroszországi nemzetiségek, pl. a csecsenek rendszerellenes csoportjait is – Ukrajna győzelmére tett, és abban bízott, hogy a vereség okán politikai válságba kerülő orosz és az általa magával rántott belarusz vezetéssel szemben nemcsak hazájában, de a nyugati támogatók szemében is alternatívaként léphet fel. Így az ukrán győzelmi perspektívák elhalványodása az ő politikai jövőjüket is megpecsételheti, és könnyen lehet, hogy a korábbi emigrációs hullámok „száműzetésben lévő kormányainak” és egymással viaskodó politikai mozgalmainak sorsa vár rájuk, azaz az eljelentéktelenedés, amelyet csak néha szakít meg egy-egy nemzetközi politikai esemény hatására a hirtelen és rövid időre rájuk vetülő figyelem. Ez a folyamat már meg is kezdődött, hiszen az orosz ellenzékiek egyre inkább egymás torkának esnek, olyannyira, hogy tavaly ősszel az elhunyt Alekszej Navalnijhoz kötödő Korrupcióellenes Alapítvány (FBK) azzal vádolta meg az orosz ellenzék egy másik ismert alakját, Mihail Hodorkovszkij egykori közeli munkatársát, Leonyid Nyevzlint, hogy ő rendelte meg az FBK egyik vezetője, Leonyid Volkov ellen 2024 tavaszán Vilniusban elkövetett támadást. Nemrég pedig egy orosz író és publicista, Oleg Kasin vélte úgy, hogy egy könyvbemutatójának lemondása mögött nem a szervezők által megnevezett ukrán panaszáradat, hanem orosz emigráns ellenzéki sorstársai közül való „jóakarói” állnak. Az emigráns csoportok szembenállását egy szintén emigrációban élő orosz történész, Mihail Zigarj azzal az 1922-es esettel állította párhuzamba, amikor egy orosz monarchista merénylő Berlinben merényletet követett el az orosz liberálisok vezetője, Pavel Miljukov ellen, amelyet az ismert történész és politikus ugyan túlélt, egy politikustársa azonban életét vesztette. Igaz, arra Zigarj is rámutatott, hogy míg az 1920-as évek orosz emigránsait politikai nézetkülönbségek osztották meg olykor vérre menő módon, addig a mai emigránsok inkább ismeretségi és érdekcsoportokba, ahogy fogalmazott, klánokba tömörültek, miközben politikai céljaik elvileg azonosak – demokratikus és liberális Oroszországot szeretnének.

Ami az ukrán emigrációt illeti, annak sorsa nagyban függhet a háború kimenetelétől. Egy teljes ukrán vereség – aminek a háború elhúzódásával az esélye növekszik – újabb, radikális és nem mellesleg harcedzett elemekben bővelkedő emigránshullámot teremthet. S míg az első világháborút követően a bolsevikoktól vereséget szenvedő különböző csoportok és szervezetek, amelyek gyakran az emigrációban is sokáig megtartották katonai-hierarchikus szervezettségüket, olyan társadalmakba kerültek, amelyek maguk is bővelkedtek háborút látott emberekben, ma a volt ukrán katonák és más nemzetiségű segítőik olyan országokban telepednének le, amelyeknek lakói jórészt csak a tévében és számítógépes játékokban találkoztak háborúval. Hogy ez pontosan mihez vezetne, azt csak találgathatjuk, de annak jelei már látszanak, hogy az orosz–ukrán konfliktus és a két országon belüli politikai harcok ilyen-olyan formában – hétköznapi nézeteltérésektől a merényletekig – az európai utcákon is megjelenhetnek. A háború más kimenetele, így a jelenlegi ukrán politikai irányvonal megmaradása esetén Kijev, egy oroszbarát fordulat esetén pedig Moszkva próbálkozhat majd azzal, hogy az ukrán emigrációt, pontosabban annak egy részét megszervezze, utóbbi esetben akár a radikális ukrán irányvonal elleni küzdelem érdekében. Moszkvának ebben egyébként van történelmi tapasztalata: az 1930-as években Tröszt néven egy teljes, „szovjetellenes” hálózatot hoztak létre az orosz emigráció soraiban, hogy fenntartsák és persze kontrollálják annak harci kedvét. Az ukránok pedig – a KGB-iskola tapasztalatait a CIA ismereteivel kiegészítve – az elmúlt években gyakorolhatták be a titkosszolgálati akciók különféle változatait.

Akárhogy is, Ukrajna is, Oroszország is velünk, köztünk marad azután is, hogy a háború véget ér, attól függetlenül, mikor és hogyan ér majd véget. Mindez persze nem újdonság.

Irodalomjegyzék:

A megváltó Oroszország. Válogatás a szlavofil gondolkodók írásaiból 1839–1861. szerk. Kiss Ilona, Századvég, Bp. 1992

Pjotr Jakovlevics Csaadajev: Filozófiai levelek egy hölgyhöz. Egy őrült magamentsége. ford Fränkel Anna. Magyar Helikon, Bp. 1981

A[lekszandr] I[vanovics] Herzen: Emlékezések és elmélkedések [1868] ford. Honti Rezső, Művelt Nép Könyvkiadó, Bp. 1953

Kovács Endre: Herzen. Gondolat, Bp. 1978

Eduard Limonov. Ez vagyok én, Edicska [1979] ford. M. Nagy Miklós, Európa, Bp. 2011

Szvák Gyula: Moszkóvia és a Nyugat. Magvető, Bp. 1988

Nyikolaj Szergejevics Trubeckoj: Dzsingisz kán hagyatéka. ford. Pálfalvi Lajos és mások, Attraktor, Bp. 2011.

Анатолий Иванович Уткин. Россия и Запад: история цивилизаций. Гардарики, Москва, 2000

Маргарита Георгиевна Вандалковская: Историческая наука российской эмиграции: «евразийский соблазн». Памятники исторической мысли, Москва, 1997.