Második évfordulóján is túl van az ukrajnai háború, és továbbra is nehéz lenne megmondani, mikor érhetnek véget a harcok. A háború eseményei heves vitákat gerjesztettek, egymásnak ellentmondó állítások és értelmezések szegeződtek egymásnak, vagy olykor váltották egymást a nemzetközi médiában, két év alatt azonban sok minden világossá válhatott nem csupán a háború alakulását, de a nemzetközi folyamatok irányát tekintve is.

A XXI. Század Intézet elemzése a harcok második évfordulójának apropóján összegyűjtött néhány, az orosz–ukrán háborúval kapcsolatos közismert, ámde megdőlt tézist, valamint bemutatja azokat a tendenciákat, amelyeket az elmúlt két év világossá tett.

Megdőlt tézisek

A háború első napjaiban, sőt hónapjaiban, de gyakran még azután is a nemzetközi sajtó számos hangzatos állítást tett az orosz–ukrán háborúról, amelyeket azonban a valós események mára már cáfolni látszanak. Az egyik ilyen, a magyar sajtóban is címként megjelenő állítás arra vonatkozott, hogy az orosz hadsereg „lepukkant”, a haditechnikája elavult, katonái rosszul szervezettek és gyengén képzettek, motiváltságuk pedig alacsony. Az elvitathatatlan ugyan, hogy az orosz hadsereg – főleg a háború elején, valamint 2022 őszén – valóban nehezen magyarázható hibákat követett el, az orosz hadigépezetről alkotott lesajnáló kép azonban vágyvezéreltnek bizonyult, a felfokozott várakozások pedig az ukrán ellentámadás tavalyi kudarcába torkolltak.

Ma már senki nem kérdőjelezi meg az oroszok légi és tüzérségi fölényét, a részleges mozgósítás kisebb fennakadások ellenére is sikeres végrehajtása és a folyamatos toborzás a létszámfölényt is biztosítja számukra, és még az eredetileg ukrán részről széles körben alkalmazni kezdett FPV-drónok, valamint az ellenük való védekezés terén is sikerült előnyösebb helyzetbe kerülniük. Arra, hogy az Ukrajna déli részén kialakított orosz védelmi vonalak milyen súlyos akadályt jelenthetnek az ukrán csapatok számára, a brit szolgálatok komolyabban vehető része már tavaly tavasszal figyelmeztetett, nyáron pedig mindenki számára világossá válhatott. Még azok az állítások is viszonylagossá váltak, amelyek a nyugati haditechnika fölényére vonatkoztak az orosszal szemben, hiszen – bár precizitásuk gyakran valóban meghaladja orosz riválisaikét – sok esetben kiderült, hogy a terepviszonyokat és a folyamatos terhelést kevésbé bírják a „primitívebb” orosz megfelelőiknél; arról nem is beszélve, hogy a sérült vagy hibás elemek pótlása is jóval drágább és nehezebben megoldható.

A háború első időszakának azon állítása is megdőlni látszik, miszerint az ukrán társadalom egysége teljes az oroszokkal szemben. A kudarcok felszínre hozták a belső ellentéteket: az ország politikai és katonai vezetése közötti konfliktus a már az elnöknél is népszerűbb főparancsnok leváltásához vezetett, miközben a társadalomra egyre nagyobb teherként nehezedik az így is gyakran erőszakos, a jövőben pedig még tovább szigorítani tervezett általános mozgósítás. Mindeközben nő azoknak a száma is, akik hajlandóak lennének akár egy kompromisszumos megoldásra is a béke érdekében, miközben a kormányzat továbbra is ragaszkodik az 1991-es határok visszaállításának egyre távolabbinak tűnő céljához. Bár a kompromisszumos békére hajlandók száma még mindig jóval kisebb azokénál, akik a teljes győzelemig folytatnák a háborút – legalábbis a nyilvánosság elé kerülő közvéleménykutatási adatok szerint –, a számuk nagyobb ukrán harctéri sikerek nélkül a jövőben vélhetően növekedni fog.

A nemzetközi helyzetkép ábrázolása szintén felemás. Miközben a háború kezdetén a valóban soha nem látott mennyiségű szankciótól sokan az orosz gazdaság gyors bedőlését várták, végül nem csak az összeomlást kerülte el Oroszország – ezen a téren is –, de gazdasága a G7-államok mindegyikénél gyorsabban növekedett tavaly. Az IMF előrejelzései szerint ez az idei évben is így lesz, az importhelyettesítés fejlődése, valamint a szankciók elkerülését lehetővé tevő útvonalak kialakítása pedig a szankciók által a korai időszakban okozott károkat is semlegesíti idővel. Az eddigi szankciók tehát nem működnek effektíven, újabb eszközök pedig nincsenek már a nyugati országok kezében. Erre utal az is, hogy az Európai Unió legutóbbi, 13. szankciós csomagja is jórészt az eddigi szankciók legalább valamelyest szigorúbb betartásának biztosítására irányult – olyan ágazatok, amiket a nyugati országok a saját maguk számára történő súlyos károkozás nélkül tudnának büntetőintézkedések alá vonni, nem maradtak.

De Oroszország gazdasági tönkretételén túl annak nemzetközi diplomáciai elszigetelése sem sikerült. Az Oroszország elszigetelésére irányuló politika kudarcának szimbólumaként Vlagyimir Putyin emírségekbeli látogatása juthat az eszünkbe, amikor Abu Dhabi egét az orosz trikolór színeire festették az orosz államfő tiszteletére felszálló vadászgépek. A gyakorlati eredmények azonban talán még ennél is látványosabbak. Oroszország gazdaságilag, politikailag, egyes esetekben – Irán, Koreai NDK – pedig katonailag is bővíteni tudta kapcsolatait a Kelet, illetve a globális Dél országaival. Jellemző erre a BRICS-csoport vagy a Sanghaji Együttműködés Szervezetének bővítése az elmúlt években, a kétoldalú kereskedelmi forgalom jelentős növekedése Oroszország és olyan, kulcsfontosságú államok között, mint India, Kína vagy Törökország, ahogyan az is, hogy a globális Dél országaitól származó legtöbb javaslat a háború lezárására figyelembe venné Moszkva érdekeit is. Jelenleg semmi nem utal arra, hogy ebben változás állna be a közeljövőben, sőt az Izrael gázai hadműveletei körüli nemzetközi viták a Nyugat és a globális Dél ukrajnai háborúval kapcsolatos álláspontjának lassan meginduló közelítését is elgáncsolták.

Hogyan tovább?

Bár sokan várták azt, hogy a szankciók okozta gazdasági nehézségek és a harcok orosz várakozásoknak nem megfelelő alakulása a Putyin-rendszer destabilizációjához vezet, mivel végül éppen a szankciókkal és az oroszok katonai gyengeségeivel kapcsolatos várakozások cáfolták meg magukat, az orosz belpolitika is a stabilizáció felé mozdult el inkább. Az ukrán ellentámadás kudarca helyreállította az orosz hadsereg reputációját (egyébként a nemzetközi médiában is annak veszélyeit, és nem gyengeségeit emelik már ki) és lélektani fordulatot hozott a háborúban. A lángoló Leopardok és a Prigozsin-féle zendülés kísérlet gyors kifulladása az orosz katonai vezetéssel szemben kritikus radikális „háborúpárt” alól is kihúzta a talajt, ez a csoport ráadásul Jevgenyij Prigozsin halálával és Igor Sztrelkov börtönbe zárásával leghangosabb vezetőit is elvesztette. Szociológusok 10–15 százalékra teszik ennek a „háborúpártnak” a támogatottságát az orosz társadalomban – ők azok, akik a végső győzelemig folytatnák a háborút és az ország minden erőforrását a célok elérésére összpontosítanák. Nagyjából pont ilyen mértékben nőtt Putyin támogatottsága az egyébként külföldi ügynökként nyilvántartott Levada Központ felmérései szerint a háború kirobbanását követően és jelenleg is 80-85 százalék körüli szinten mozog. Az egyik – vélhetően a hosszabb távon veszélyesebb – rendszerkritikus csoport, a hazafias-nacionalista tábor jelentős része tehát a kormányzat támogatójává vált.

Hasonló folyamat volt megfigyelhető a 2014-es eseményeket követően is, amely az orosz társadalom jelenlegi elnök mögötti, „krími konszenzus” néven elhíresült szélesebbkörű konszolidációjához vezetett. Az ukrajnai kérdés megoldatlansága, a továbbra is fennálló szociális és gazdasági problémák, majd a koronavírus-járvány idején hozott intézkedésekkel szembeni ellenérzések miatt azonban az elnök támogatottsága a 60 és 70 százalék közötti tartományba zuhant vissza, erről a relatív „mélypontról” lendítette vissza Putyin népszerűségét a háború, ezt pedig még az orosz kudarcok és a részleges mozgósítás is csak rövid időre és kisebb mértékben tudta visszavetni 2022 őszén. A rendszeren kívüli ellenzék másik csoportja, a liberálisok szintén elvesztették vezetőiket (Alekszej Navalnij meghalt a börtönben, többen pedig emigrációba vonultak), sokan pedig nyíltan Ukrajna pártjára álltak a háborúban, ami – hacsak nem szenved Oroszország súlyos vereséget – hosszabb távon is lehetetlenné teszi azt, hogy nagyobb támogatottságot szerezzenek hazájukban.

A választásokon várható jelentős győzelem pedig Vlagyimir Putyin számára a háborúval kapcsolatos döntéseket illetően is legitimációs alapként szolgálhat, akár a béketárgyalások, akár a fokozott háborús erőfeszítések irányába mozdítanák el annak menetét. Kijelenthető tehát, hogy az orosz politikai rendszer a háború hatására nemhogy nem omlott össze, de egyenesen meg is erősödött.

Ez már korántsem mondható el Ukrajnáról, ahol a háború elején tapasztalt összezárás Volodimir Zelenszkij elnök körül már felbomlani látszik. Az ellentámadás kudarca szertefoszlatta a gyors győzelembe vetett reményeket, miközben a háború egyre többeket érint közvetlenül is. A mozgósítás ráadásul nemcsak általános elégedetlenséget okozott, de aláássa a gazdaságot is, amelyből a mozgósítások és a menekültek magas száma miatt már így is milliók hiányoznak. Ehhez járul a nyugati támogatások bizonytalansága és a nyugati sajtó egyre szkeptikusabb hangneme is, az általános rossz közérzetet pedig a háború elején háttérbe vonuló ellenzék is megpróbálja a maga javára kihasználni és a nyugati bekötöttségű médiával együtt egyre nyíltabban bírálja az ország vezetését. Bár a hivatalos felmérések szerint az elnök támogatottsága még mindig magas és jócskán meghaladja Zelenszkij népszerűségének háború előtti szintjét, a lakosság 43 százaléka már úgy véli, a jelenlegi államfőnek be kell érnie egy ciklussal és nem kellene indulnia a következő választáson. Több, a sajtóba kiszivárgott felmérés szerint pedig Valerij Zaluzsnij nemrég leváltott főparancsnok már könnyen a jelenlegi elnök kihívója lehetne, még nem is létező pártja pedig maga mögé utasítaná az elnök nevével fémjelzett politikai erőt. Igaz, ezek a kérdések még nem aktuálisak, hiszen hadiállapot idején nem tarthatnak választásokat Ukrajnában, így az idén márciusra tervezett elnökválasztás is elmarad. Ez azonban egy újabb problémát vet fel, hiszen az alkotmány nem rendelkezik arról, hogy hadiállapot esetén az elnök mandátuma is meghosszabbodik – ellenben a Legfelsőbb Tanácséval, amelynek hadiállapot idején történő további működéséről egyértelműen szól az ukrán alkotmány. Ez a választások elmaradásával együtt megkérdőjelezi az elnöki hatalom legitimitását 2024. május 20-a, Zelenszkij beiktatásának ötödik évfordulója után, s nem véletlen, hogy egyre több ellenzéki csoport igyekszik is tematizálni ezt az alkotmányjogi problémát. Habár egy friss felmérés szerint az ukránok 69 százaléka szerint a hadiállapot idejére Zelenszkijnek a helyén kellene maradnia, ez a probléma újabb támadási felületet jelent majd az elnökkel szemben.

Amerikai (kölcsön)hatások

A háború lezárásával kapcsolatban azonban talán nem az orosz vagy az ukrán, hanem az amerikai elnökválasztás lehet a legfontosabb. Könnyen lehet, hogy a jövendő elnök személyétől függetlenül a béketárgyalások sürgetése felé mozdul majd el az amerikai politika az elnökválasztás után. Donald Trump, aki vélhetően a jelenlegi elnök Republikánus párti kihívója lesz, nyíltan beszél béketeremtő céljairól, s bár Joe Biden hivatalosan még nem hátrált ki azon állításából, miszerint addig támogatják Ukrajnát, ameddig szükséges, az eredetileg kitűzött cél egyre távolabb kerülése politikai irányvonaluk korrekciójára kényszerítheti a Demokratákat is.

A Politico már nyíltan ír arról, hogy a terv az ukrajnai háborúban jelenleg már csak maga az ukrán hadsereg megóvása az összeomlástól, korábban pedig a The New York Times-ban jelent meg, hogy miközben az ukrán vezetők továbbra is támadnának és ehhez kérnének támogatást, addig az amerikaiak konzervatívabb elképzelésekkel álltak elő és védekezésre rendezkednének be, amelynek célja, hogy a frontvonalak tartásával párhuzamosan kreatív csapásmérésekkel (pl. hátországi célzott akciókkal) gyengítsék az oroszok támadó képességeit, ezzel rákényszerítve őket arra, hogy 2024 végén vagy 2025 elején méltányos békét kössenek. Az új ukrán főparancsnok, Olekszandr Szirszkij a német ZDF-nek adott interjújában tulajdonképpen meg is erősítette ennek a tervnek az elfogadását ukrán részről, hiszen elismerte: Ukrajna védekezésbe ment át és a védelmi vonalak kiépítésével, drónokkal és technikai fölény kialakításával akar minél nagyobb kárt okozni Oroszországnak.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy a háború mindenképpen az amerikai elnökválasztás után fog véget érni. Számos olyan tényező van, amely befolyásolhatja a háború lezárásának dátumát: ilyen lehet egy esetleges orosz mozgósítás, az ukrán belpolitika és társadalmi hangulat negatív tendenciáinak fokozódása, esetleg az ukrán frontvonal összeomlása az amerikai támogatások tartós fennakadása esetén.

Utóbbiak ugyanis hónapok óta be vannak ragadva a kongresszusi viták miatt, s míg az európai országok az ukrán költségvetésnek nyújtott pénzügyi támogatások terén ideiglenesen képesek is lehetnek átvenni az Amerikai Egyesült Államok szerepét, a fegyvereket illetően ugyanez már nem feltétlenül igaz. A háború rávilágított az európai hadseregek és hadiipar gyengeségeire, s bár ez részben az Egyesült Államokra is áll, a világ legnagyobb védelmi költségvetésével rendelkező Washington lehetőségei ezen a téren mégis összemérhetetlenül nagyobbak a békeévekbe belekényelmesedett Európánál.

2016-ban Paul Manafortot, Donald Trump akkori kampányfőnökét buktatták meg azzal, hogy „kiderült”, dollármilliókat fogadhatott el Viktor Janukovicstól, a bukott ukrán elnöktől. 2020-ban Donald Trump Joe Biden fiának, Hunter Bidennek az ukrajnai ügyleteit próbálta felhasználni kampánya során, a Demokraták pedig éppen emiatt – Trumpnak a frissen beiktatott Volodimir Zelenszkijjel szembeni „nyomásgyakorlási kísérletére” hivatkozva – indítottak impeachment eljárást az elnökkel szemben. Utóbbi fő érdekessége persze az, hogy Joe Biden pár évvel korábban maga ismerte el, hogy az ő nyomására váltották le az ukrán főügyészt, aki „véletlenül” pont akkor a fiát az igazgatótanácsában tudó Burisma nevű gázvállalat ellen nyomozott. Idén pedig az ukrajnai háború jelenti – a migráció, Izrael és kisebb részben Tajvan mellett – a kongresszusi viták egyik sarokkövét, és vélhetően Hunter Biden zűrös ügyei is előkerülnek majd az előttünk álló kampányban.

Zajlik a világrendszerváltás

Végezetül röviden ki kell térni azokra a folyamatokra is, amelyek a globális porondon játszódnak le a szemünk előtt. Ma már egyértelmű, hogy az Egyesült Államok nemzetközi súlya egyre csökken, és ezzel együtt a dollár hegemóniája is visszaszorulóban van, nem kis részben éppen a szankciók miatt. Igaz, a nemzetközi dollártalanítás hátulütőivel is szembesülhettünk az elmúlt időszakban, a jóval kevésbé konvertibilis és egymással is konkuráló más valuták ugyanis nem tudják egyik pillanatról a másikra átvenni a dollár jól megszokott helyét a nemzetközi kereskedelemben. Ennek ellenére is egyértelmű azonban a regionális középhatalmak és általában a globális Dél felemelkedése.

Ezen országok politikáját az jellemzi, hogy a hidegháborús, blokkosodásra és szuperhatalmak közötti választásra épülő politika helyett elsősorban a saját érdekeiket szem előtt tartó, a világ vezető államaival kiegyensúlyozott kapcsolatra törekvő külpolitikát folytatnak.