A 21. században várhatóan egyre nő majd Afrika súlya a nemzetközi porondon. Demográfiai növekedésükön és jelentős természeti kincseiken túl gazdaságuk dinamikus fejlődése is efelé mutat, azt azonban korai lenne állítani, hogy felemelkedésük zökkenőmentes lesz. Afrika vezető államainak (Algéria, Dél-Afrika, Egyiptom, Nigéria) a nagy lehetőségeken túl számos kihívással is szembe kell nézniük, amelyek közül a globális hatalmak geopolitikai szembenállása csupán az egyik és talán nem is a legveszélyesebb a kontinensre nézve.

A XXI. Század Intézet legújabb elemzésében Ázsia és Latin-Amerika után Afrika felemelkedőben lévő országairól nyújtunk egy rövid körképet.

Kelet felé húz Algéria

Algéria – Szudán kettészakadása óta – Afrika legnagyobb területű állama, területének 80 százaléka azonban a Szaharában fekszik. Gazdasága alapját a szénhidrogének képezik: a költségvetés bevételének a 60 százaléka, a GDP 30 százaléka, az exportnak pedig több mint 95 százaléka származik ebből a szektorból, nem véletlenül, hiszen a Föld hatodik legnagyobb földgáz és 16. legnagyobb kőolajtartalékával rendelkezik, és a világ hatodik legjelentősebb földgázexportőre (Földrajzi világatlasz, 2022).

Ez a sajátossága azonban az elmúlt egy évben különös jelentőségre tett szert, hiszen az orosz energiahordozókról leválni próbáló európai országok számára éppen Algéria lehet az egyik alternatív forrás. Az olasz Eni gázvállalat már 2022 áprilisában szerződést írt alá az algériai Sonatrach-hal az Olaszország felé irányuló algériai gázszállítások növeléséről, 2022 nyarán pedig a növekvő érdeklődés és persze a növekvő árak miatt az afrikai ország gázvállalata már 50 milliárd dolláros árbevétellel számolt – a 2021-es 34 milliárd után. Sőt, felmerült, hogy a meglévő Transzmediterrán-vezetéken kívül sor kerülhet az Algériát Szardíniával összekötő GALSI vezeték kiépítésére is, igaz, ez egyelőre csupán terv.

Ennek oka az algériai–marokkói konfliktus, és a két ország közötti diplomáciai kapcsolatok megszakadása, amely miatt Algír 2021 végén leállította a gázszállításokat a Marokkón keresztül Spanyolországba tartó Magreb–Európa-gázvezetéken (GME), így az ibériai országba csak a Medgaz vezetéken át érkezik algériai gáz.

Algéria és Marokkó 2021-ben majdnem háborúig is fajuló konfliktusának oka az, hogy Algír elismeri és támogatja a Rabat által marokkói területnek tekintett Nyugat-Szahara (Szaharai Arab Demokratikus Köztársaság) függetlenségét. Az 1970-es évek óta változó intenzitással zajló nyugat-szaharai konfliktus 2020-ban újult ki, és nem sokkal később Algéria és Marokkó viszonya is a diplomáciai kapcsolatok megszakításáig jutott. Ez az ellentét egyébként Algéria és a Nyugat kapcsolatát is alááshatja, hiszen Marokkó elsősorban az Egyesült Államoktól és az európai országoktól vásárol fegyvereket, és egyébként is az USA térségbeli szövetségesének számít. Donald Trump Marokkó részeként ismerte el Nyugat-Szaharát, Marokkó pedig rendezte kapcsolatait Izraellel, nemrég pedig felmerült, hogy amerikai katonai támaszpont is létesülhet az országban, és Spanyolország is Rabat mellé állt a konfliktusban. Az említett Medgaz vezetéken keresztül például a reverz gázszállítás is megindult Marokkó felé.

Algéria a függetlenség elnyerése után rövid idő alatt jó kapcsolatokat épített ki a Szovjetunióval és Kínával is, és bár nem csatlakozott a szocialista táborhoz, az el nem kötelezett országokon belüli viszont a gyarmatosítás elleni küzdelem és a forradalmi mozgalmak egyik élharcosává vált. Az afrikai portugál gyarmatok függetlenségi mozgalmának egyik vezető alakja, Amílcar Cabral egyenesen a „forradalom Mekkájának” nevezte Algériát. Algír szerte a harmadik világban támogatott különféle mozgalmakat, köztük természetesen a palesztin szervezeteket is, így Marokkó és Izrael említett közeledése is sérelmes számukra.

Algéria már a szovjet időkben is Moszkva felé orientálódott, ha fegyvervásárlásról volt szó, és ez 1991 után sem változott: az elmúlt harminc évben a Stockholmi Nemzetközi Békekutató Intézet (SIPRI) adatai szerint India és Kína után Algéria volt az orosz fegyverek harmadik fő felvásárlója. A háború sem változtatott Algír és Moszkva kapcsolatán, tavaly Szergej Lavrov látogatott Algériába, idén májusban pedig várhatóan az afrikai ország elnöke, Abdel-Madzsid Tebbun utazhat Moszkvába. 2022 novemberében pedig Sivatag Pajzsa néven közös hadgyakorlatot is szervezett a két ország a marokkói határ közelében.

De jó kapcsolatokat ápol az észak-afrikai ország Kínával is, amely az egyik legnagyobb kereskedelmi partnere, a kínai befektetések pedig hozzájárulhatnak az ország számára hosszútávon elengedhetetlen gazdasági diverzifikációhoz is. 2018-ban Algéria is csatlakozott a kínai Övezet és Út kezdeményezéshez (Belt and Road Initiative, BRI), a két ország 2014 után ismét ötéves stratégiai együttműködési megállapodást kötött, ezúttal a 2022–2026 közötti időszakra, 2022 végén pedig Rijádban Hszi Csin-ping kínai elnök találkozott Ajmán Benabderrahmán algériai miniszterelnökkel. 2022 novemberében pedig Algírban hivatalosan is bejelentették csatlakozási szándékukat a BRICS-csoporthoz.

Algéria tehát Kína és Oroszország fontos térségbeli partnere, a nyugati országok mozgásterét pedig az ez ellen való fellépésben saját politikájuk korlátozza, hiszen az oroszokkal szembeni szankciók közepette nem mondhatnak le az Algírral való jó kapcsolatokról. Igaz, az egymásra utaltság kölcsönös, hiszen az algériai gazdaság és így az elmúlt években többször is törékenynek bizonyuló társadalmi nyugalom is az európai földgázbevételektől függ.

Dél-Afrika a globális nagyok társaságában

Az 1990-es évek elején a Dél-afrikai Köztársaság volt az afrikai kontinens legnagyobb gazdasága és legfejlettebb országa is, az ezredfordulót követően azonban nem tudta megtartani előnyét és nem sikerült a földrész valódi vezető országává válnia. Ma Egyiptom és Nigéria mögött csupán a harmadik helyen áll a kontinensen GDP-jét tekintve, és miközben tagja a G20 csoportnak, valójában az első harmincba se fér be világviszonylatban.

Mindez persze nem jelenti, hogy Dél-Afrika ne lenne továbbra is Afrika egyik legfontosabb állama. Ha a gazdaság növekedése le is lassult, az ország ettől függetlenül a kontinens technológiailag legfejlettebb és gazdaságát tekintve leginkább diverzifikált állama, és politikai súlya is nagy. Azonban mostanában inkább az ország egyre mélyülő energetikai krízise miatt kerül leginkább a tudósításokba, február elején Cyril Ramaphosa elnök már nemzeti katasztrófahelyzetet is hirdetett a folyamatos áramkimaradások miatt. Az ország energetikai rendszere több mint 80 százalékban a szénre épül, erőművei elavultak, az áramellátásért felelős Eskom nevű vállalatot pedig gyakran vádolják korrupcióval, hanyagsággal és a szakmai hozzáértés hiányával.

Az ország energetikai átalakításában egyaránt aktív szerepet igyekszik vállalni az Egyesült Államok és Kína is, amelyek számos, a megújuló energiatermelés fejlesztésére irányuló projektben vesznek részt az országban a dél-afrikai kormány által hirdetett REIPPPP (Renewable Energy Independent Power Producer Procurement Programme) keretein belül. Bár Dél-Afrika éllovasnak tekinthető a kontinensen a szél- és napenergiatermelésben – 2020-ban a koninentális szélenergiatermelés 41 és a napenergiatermelés 58 százaléka az országból származott – és az ezek fejlesztésére irányuló befektetésekben is, ez inkább a földrész ezen a téren fennálló alacsony mutatóinak köszönhető.

A Dél-afrikai Köztársaság két legnagyobb kereskedelmi partneréről van szó, Kína jelentőségének folyamatos növekedésével. Dél-Afrika 2010-ben ötödik tagállamként csatlakozott az ezáltal BRICS-szé bővülő BRIC-csoporthoz, és később az Út és Övezet kezdeményezéshez is. Washingtont természetesen aggasztja Pretoria és Peking közeledése, és általában Kína afrikai térnyerése. Erre a problémára volt hivatott reagálni Anthony Blinken külügyminiszter 2022 augusztusi afrikai turnéja, amely során Dél-Afrikába is ellátogatott, azzal a céllal, hogy Kína gazdasági – és nem mellesleg Oroszország diplomáciai – térnyerésének gátat szabjon. A dél-afrikai vezetés ugyanis nem volt hajlandó támogatni a Nyugat által kezdeményezett, Oroszországot elítélő határozatokhoz az ENSZ-ben. Blinken találkozása dél-afrikai kollégájával, Naledi Pandorral azonban nem hozta meg a várt eredményeket. Az amerikai külügyminiszter egyrészt kiemelte, hogy az Egyesült Államok nem akarja választásra kényszeríteni az afrikai országokat, ugyanakkor bírálta Kína hitelpolitikáját, valamint az orosz Wagner-csoport afrikai tevékenységét. Pandor viszont azt mondta, egyes európai országok atyáskodni akarnak Afrika felett, választásra akarva kényszeríteni a kontinens országait a Nyugat, valamint Oroszország és Kína közt. Bár azt mondta, az USA nem így járt el, Pandor bírálta a nyugati álláspont következetlenségét (Palesztinát említve példaként, amely Ukrajnánál kevesebb figyelmet kap), valamint azt az amerikai törvényt, amely szerinte büntetné az afrikai országokat az Oroszországgal való együttműködésükért. Pretoria azóta sem változtatott álláspontján, amit jelez Szergej Lavrov év elején történt dél-afrikai látogatása, valamint a napokban lezajlott haditengerészeti gyakorlat, amelyet az afrikai ország az orosz és kínai flotta egységeivel közösen hajtott végre.

Egyiptom lehet Afrika éllovasa

Egyiptom napjainkban vásárlőerő paritáson (PPP) mérve a világ 21. és Afrika legerősebb gazdasága, ám az előrejelzések szerint ország rendelkezik azokkal a gazdasági képességekkel, hogy 2050-re a 15. helyig lépjen előre a rangsorban, ezzel megelőzve többek között Dél-Koreát, Olaszországot és Spanyolországot is. Azonban az ország felemelkedésének lehetősége nagyban függ attól, hogy a kairói kormányzat képes lesz megoldani azt a több évtizedes kihívást, hogy biztosítja az élelmiszer- és vízellátást egyre növekvő lakosságának.

1960 óta megtriplázódott és meghaladta a 100 milliót az ország lakossága. A tizenöt és huszonkilenc év közöttiek számaránya a lakosságon belül 60 (!) százalékot tesz ki, ezért a munkaerő- és lakáspiac rendkívül nehezen képes lekövetni a gyors demográfiai növekedést. Mindez már az arab tavasz eseményei során is jelentős szerepet játszott, ahogy a búza világpiaci árának változása is hatással van az ország stabilitására, hiszen Egyiptom a világ egyik leginkább élelmiszerimport-függő országa.

Az eleve elsivatagosodással, szárazsággal és kevés csapadékkal küzdő Egyiptomot még nehezebb helyzetbe hozhatja, hogy 2011-ben a szomszédos Etiópia kormánya egyoldalúan úgy döntött, hogy megépíti a Reneszánsz-gátat, amely az egyiptomi vízellátást veszélyezteti. Kairó minden létező nemzetközi fórumon ellenezte az építkezés megkezdését, hiszen a Nílus vizének 85 százaléka az Etiópiából eredő Kék-Nílusból származik, ezáltal a Reneszánsz-gát nemcsak súlyos vízhiányt okoz az országban, de egyiptomi gazdák millióit is fenyegeti, ezáltal Egyiptom élelmiszerellátása szempontjából is kockázatokat hordoz. Az arab tavaszt követően hatalomra kerülő Muszlim Testvériség rövidéletű kormányzásának egy katonai puccs során véget vető Sziszi egyiptomi elnök rendszere éppen ezért prioritásként kezeli, hogy egy jogilag kötelező érvényű megállapodás szülessen országa és Etiópia között a vízbiztonság kérdését illetően.

Noha Szíszi katonai rendszere alatt Egyiptom gazdasági és politikai helyzete relatíve stabilizálódott, ami a régió biztonságpolitikai helyzetére nézve pozitív hatással van, ám az ország vízkészletének megoldatlansága kikezdheti a rendszer legitimitását. Ez pedig a hatalomra és stabilitásra veszélyes, radikális iszlamista mozgalmak – főképp a Muszlim Testvériség – megerősödéséhez vezethet, akár a közeljövőben is.

Ennek ellenére geopolitikai szempontból adódik manőverezési képessége Kairónak. Sok szakértő úgy véli, hogy a Közel-Kelet mára a posztamerikai korszakba lépett, és az Egyesült Államok egyre kevesebb befolyást képes gyakorolni a közel-keleti térségre, ennek nyomán pedig az évtizedekig az USA szövetségeseként elkönyvelt Kairó is útkeresésbe kezdett saját érdekei mentén.

A Szíszi-kormány egyik legfőbb célja, hogy az Egypt Vision 2030 keretében a Szuezi-csatornát mind a tengeri, mind a szárazföldi szállítás szempontjából kibővítse és fejlessze, míg Kína örömmel használná ki Egyiptom egyedülálló földrajzi fekvését. Ebből adódóan Egyiptom is elkötelezett híve a BRI-projektnek, hiszen egyféle logisztikai csomópontként képes lenne összekötni Kínát a MENA régióval (vagyis a Közel-Kelettel és Észak-Afrikával), valamint a Földközi-tenger mentén fekvő európai országokkal is.

Az is a Kína felé gravitálás jeleit mutatja, hogy 2022 szeptemberében megrendezett szamarkandi csúcs során Egyiptom a Sanghaji Együttműködési Szervezetének párbeszéd partnerévé vált, amely szervezet egyre nagyobb súlyra tesz szert a nemzetközi politikában. Továbbá az arab ország a BRICS-hez való csatlakozása is küszöbön áll, miután az egyiptomi parlament 2023 februárjában megszavazta, hogy az ország csatlakozzon a BRICS-országok által felállított Új Fejlesztési Bankhoz, amelynek deklarált célja, hogy a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap alternatívájává váljon.

De Egyiptom jó kapcsolatokat ápol Oroszországgal is. Moszkva már a szovjet időszakban is számos jelentős infrastrukturális projektet támogatott Egyiptomban (pl. Asszuáni-gát), most pedig orosz segítséggel épül az ország első atomerőműve. Kairó ráadásul az orosz gabona és nem mellesleg az orosz fegyverek egyik legnagyobb felvásárlója is volt az elmúlt években, igaz, a háború és a Nyugat rosszallása utóbbinak korlátokat szabhat a jövőben.

Pragmatikus nigériai külpolitika

Nigéria talán még Egyiptomnál is nagyobb felemelkedési potenciállal rendelkezik, ám ezzel összhangban a kormányzat előtt álló kihívások is még súlyosabbak és sürgetőbbek. Az előrejelzések szerint a nyugat-afrikai ország a PPP-alapú GDP rangsor jelenlegi 22. helyéről 2050-re a 14. helyig léphetne előre, azonban ehhez elengedhetetlen, hogy diverzifikálja gazdaságát, hatékonyabbá tegye kormányzati működését, fejlessze infrastruktúráját, és képessé váljon gátat szabni a dzsihádista terror terjedésének.

Emellett, ha Egyiptomban jelentős problémának tekinthető a lakosságszám gyors növekedése, Nigériában robbanásszerűnek nevezhető ez a folyamat: amíg 1960-ban 45 milliós lakossággal rendelkezett az ország, ez mára 220 millióra emelkedett, és az előrejelzések szerint 2050-re ennek mértéke meghaladhatja a 400 (!) milliót is. Ezáltal körülbelül harminc év múlva az ország India, Kína és az Egyesült Államok után a világ negyedik legnépesebb államává válna, ezért a kormányzat előtt álló legfőbb próbatétel, hogy ezzel összhangban állampolgárai életszínvonalán is javítani tudjon.

Nigériában emellett jelenleg nélkülözi azt a fajta biztonságpolitikai stabilitást is, amellyel Egyiptom rendelkezik, miután a Boko Haram terrorszervezet által elkövetett terrorcselekmények folyamatos veszélyforrást jelentenek, aminek már több mint 20 ezer ember esett áldozatul 2009 és 2018 között. A dzsihádisták ráadásul Északkelet-Nigériában jelentős területeket is fennhatóságuk alá vontak, és noha a nigériai kormány hadserege 2015 óta sikerrel foglalt vissza területeket a felkelőktől, a terrorveszély továbbra is akut problémát jelent.

Azonban Nigéria helyzetének értékelésénél azzal is számot kell vetnünk, hogy az afrikai ország szerepe hirtelen felértékelődhet a globális szereplők, főképp az Egyesült Államok és Kína számára. Az átalakuló világrendben, amikor az energiahordozókért folytatott küzdelem még magasabb fokozatba kapcsolt, Nigéria komoly szereplőként kapcsolódhat be ezen eseményekbe, miután az ország mind az olaj, mind az LNG-export területén a világ tíz legnagyobb exportőre között foglal helyet. Az afrikai kontinensen az olaj tekintetében a legnagyobb, míg a LNG esetében – Algéria után – a második legnagyobb kiviteli számokat Nigéria produkálja, dacára annak, hogy például az olaj esetében a különböző illegális és korrupciós ügyek miatt havonta 700 millió dollárt (!) – körülbelül 250 milliárd forintot – veszít az ország évek óta.

Nigéria – ahogyan a hidegháború során, úgy napjainkban is – az el nem kötelezett országok tagja, ezáltal pedig külkapcsolataiban kiegyensúlyozott, és lehetőleg baráti kapcsolatra törekszik a világ összes államával. Az afrikai ország legfontosabb kereskedelmi partnerei közé tartozik többek között az Egyesült Államok, India és Hollandia is, ám messze Kína a legfontosabb partner kereskedelmi tekintetben. Nigéria csatlakozott az Övezet és Út (BRI) projekthez is, aminek következtében Peking az elmúlt években dollármilliárdokkal járult hozzá a vasutak fejlesztéséhez (többek között a Kaduna–Kano, Lagos–Kano, és Lagos–Ibadan útvonalakon), de a repülőterek építésében, valamint az információs és kommunikációs technológia területén is vezető szerepre tettek szert kínai vállalatok.

Azonban mind az Egyesült Államok, mind az Európai Unió országai (főképp Hollandia és Franciaország) igyekeznek külföldi tőkebefektetések által javítani pozíciójukon Afrika legnagyobb népességű és gazdaságú országában, ráadásul Washington fontos terrorellenes szövetségese is Lagosnak. Mindez persze nem függetleníthető attól a ténytől, hogy ezek az országok ezáltal hozzáférést akarnak biztosítani maguknak is az afrikai ország ásványkincseihez, valamint olaj-és gázkészleteihez.

Jó példa erre, hogy például a Transz-Szaharai gázvezeték (TSGP) ötlete már az 1970-es évek óta terítéken van, ám a térség országainak politikai és társadalmi instabilitása, valamint a Száhel-övezetben tevékenykedő dzsihádista csoportok jelenléte miatt a projekt gyakorlati kivitelezésére eddig nem adódott valós lehetőség. 2022 júliusában azonban Nigéria Nigerrel és Algériával együttműködve szándéknyilatkozatot írt alá, hogy a 13 milliárd dollár értékű projekt a közeljövőben elkészül, aminek célja, hogy az afrikai országok új piacot találjanak Európában. A történelem pedig úgy hozta, hogy az orosz–ukrán háború következtében a gázhiánnyal küzdő európai országok soha nem látott módon vannak rászorulva a TSGP sikerére, hogy ezáltal nem csak beszerzéseiket diverzifilálják, hanem ellátásbiztonságukat is biztosítani tudják. Okkal merülnek fel azonban kérdőjelek a projekt sikere körül, hiszen a gázvezeték több olyan területen halad át, amelyeket különböző terrorszervezetek tartanak de facto irányításuk alatt.

Biró András–Kosztur András