Éppen száz évvel gróf Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszternek való beiktatása után, az egymás utáni negyedik, kétharmados felhatalmazással végződő országgyűlési választást követően és az ötödik Orbán-kormány beiktatása közepette jelent meg a Kommentár folyóirat 2022. évi második száma. A lapszám blokkösszeállításának témája igen aktuális: a „kulturális hegemónia”, mégpedig a hosszútávú kormányzás kulturális feltételei felől szemlélve. Az összeállításban írta meg Szabó László azóta elhíresült 13 pontját a magyar kultúrpolitika céljáról, vagyis annak bizonyításáról, hogy „a világ legjobb dolga magyarnak lenni”; Lánczi András az egyetemekről, L. Simon László a múzeumokról, Balázs Géza pedig a magyar nyelv szuverenitásáról fejtette ki nézeteit. Emellett a lapszámban a Bethlen-korszak kultúrpolitikájáról (Adorján Dávid Attila, Békés Márton), a metapolitika mibenlétéről (Bódi Ábel, Czopf Áron), a kortárs kultúrharcokról (Benedikt Kaiser, Marcello Veneziani) és a „kulturális hatalom” magyarnyelvű szakirodalmáról is lehet olvasni.

A Kommentár folyóirat 2022/2. számából a XXI. Század Intézet igazgatója, Békés Márton történész–politológus Szuverén kultúra című tanulmányának bevezető részét és zárófejezetét közöljük, kiegészítve és szerkesztve.

Kulturális stratégia

Egységes, hosszú távú kulturális stratégia nélkül nem lehet biztosítani egy állam történelmi távlatú fennmaradását. A kulturális stratégiának szükséges, hogy kidolgozott középtávú megvalósítási terve és rövid távon érvényes forgatókönyve legyen, kiterjedt intézményrendszerrel, megszabott finanszírozási renddel és hozzárendelt anyagi eszközökkel rendelkezzen, hogy az állam ezáltal gondoskodhassék saját immunrendszerének működéséről.

Ezzel természetesen a kultúra szerves folyamatáról, amely a közösség önkéntes „termelésén” múlik, még semmit sem mondtunk, az államilag szervezett kultúra rendjéről viszont annál inkább. Utóbbi, vagyis a kultúra hivatalos szervezetrendszere az állam irányítása alá tartozik, és a közélettel áll összefüggésben, vagyis politikai természetű (società politica), előbbi viszont annak a polgári társadalomnak a része, amely magánkezdeményezések révén a civil társadalmi aktivitás területe (società civile), ilyenképpen önkéntes hozzájárulás és társas diskurzusok jellemzik – amint ezt Antonio Gramsci is megírta (Az új fejedelem. ford. Betlen János, 1977).

Évszázados horizontú történelmi hivatással, évtizedekre szóló tartalmi feladatvállalással és világos politikai napirenddel bíró állami működés nélkül egy mégoly kreatív-innovatív „kulturális termék” is szubkulturális szinten reked meg, az egyéni kánonok közül pedig nem tud kiemelkedni olyan nemzeti konszenzus, amely egyetemes közösségi érvényre jutva beépül az állam szimbolikus talapzatába. Márpedig az állam szélesen elnyúló és mélyen fekvő kulturális házalapja az, amelyen a társadalom roppant épülete nyugszik, így a reális szférák (adminisztratív működés, az újraelosztás csatornái, kritikus infrastruktúra, gazdasági teljesítmény, külpolitika–külkereskedelem, honvédelem) egymásra épülő szintjeit is tartja.

A távlatos (történet- és politika)filozófiai célok felmérése után ideológiai keretezés szükséges hozzá, hogy a közösség középtávú igényeit szolgálhassa, végezetül ennél is aktuálisabb politikai feladatainak meghatározására van szükség.

Az időhorizontot híven jelzi, hogy a magyarság 19. század második felében tudatosodó nagy problémájára ellenszerül kínált századelős gondolat (kultúrfölény) egy másik történelmi helyzetben, mégpedig Trianon után találta meg helyét és szerepét, némileg módosult formában, s lett a két világháború közötti kultúrstratégia magja, amely szervesen felépülve nyugodott filozófiai alapokon (kultúrállam-koncepció), alakult ki ideológiája (neonacionalizmus) és valósult meg két részletben, előbb gróf Klebelsberg Kunó (1922–31), majd Hóman Bálint (1932–38, 1939–42) vallás- és közoktatásügyi minisztersége idején mint kultúrpolitikai gyakorlat.

Ezen belül is az I. világháborút közvetlenül megelőző évektől a gazdasági világválság végéig tartó időszak alkot kerek egészet, amelyhez olyanok munkája járult hozzá (Réz Mihály, Dékány István, Kornis Gyula), akik az államszervezeten kívül, a polgári társadalom területén alkottak. Ezzel az összefüggéssel az is nyilvánvalóvá válik, hogy a klasszikus tudós-értelmiségi típus elméletalkotása és a nem kevésbé nemes állami szolgálatot ellátó miniszteriális szereplő közötti kapcsolat nem térben alá-fölérendelt, hanem időben mellérendelt.

Kulturális lábnyom

Éppen száz évvel az 1922-ben induló Klebelsberg-reform megkezdése után érdemes vizsgálni és összegezni a sikeres politikai felépítményt előfeltételező szellemi alapokat. Annál is inkább, mert a 2010 és 2022 közötti Orbán-kormányok alatti kulturális beruházások minősége és mennyisége már most felrajzolja egy korszakszámba menő hosszú távú hatás vektorját.

Politikai értelemben biztosan beszélhetünk korszakról, hiszen az ezredfordulós polgári kormányzás négy évét (1998–2002) bátran hozzászámíthatjuk a Nemzeti Együttműködés Rendszerének egybefüggő tizenkét évéhez (2010–2022), amelyet legutóbb egy újabb ciklussal – méghozzá az egymást követő negyedik kétharmados parlamenti felhatalmazás révén – meg is hosszabbítottak a választók. Hogy kulturális értelemben is korszak lesz-e a rendszerből, az az állami kultúrstratégia sikeressége mellett a polgári társadalom áthatásának érvényességén is múlik.

Egy politikai rendszer maradandóságát belpolitikai stabilitása, működtetőinek állandósága és időtartamának hossza adja, viszont az általa hagyott kulturális lábnyom teszi felismerhetővé és emlékezetessé. A kulturális beruházások volumene, a művelődési infrastruktúra fejlesztése és a növekvő költségvetési források biztosítása mellett ebben az építészeti formák felismerhetősége, az előállított kulturális termékek együttes tartalmi vonása és közös esztétikai jellegzetessége, valamint a hétköznapi nyelvre tett hatás azonosíthatósága és a szellemi-intellektuális klíma megkülönböztethetősége is szerepet játszik.

Dékány István a kultúrpolitika két útját úgy határozta meg, hogy „az egyiken a kultúra hatalom által akar előbbre jutni, a másikon a hatalom akar kultúra által előbbre jutni” (Társadalomtudomány, 1931/5–6). A kettő közötti összefüggés szoros, mozgásuk párhuzamos.

Kedden, azaz június 14-én, 18:00 órai kezdettel kerül sor a Magyar Nemzeti Múzeum kertjében a Kommentár folyóirat 2022/2. számának bemutatójára, „A nemzeti konszenzus kultúrája” címmel.