Az Egyesült Államok 20. századi szuperhatalommá válásáig Európa meghatározó politikai és gazdasági szerepe a világban megkérdőjelezhetetlen volt, mára azonban a nyugati kultúra egykori bölcsője csupán árnyéka önmagának. Mi vezetett ide, milyen állapotban van ma a kontinensünk és mik Európa kilátásai? Ezekre a kérdésekre keressük a választ. A Kommentár folyóirat legújabb, 2025/1. száma Reformkor 200 alcímmel jelent meg, tisztelegve Széchenyi István 1825-ös birtokkamat-felajánlásai és az ezzel útjára indított magyarországi modernizáció előtt, valamint számot adva Európa jelenéről és az „öreg kontinens” lehetőségeiről a formálódó világrendben.

Hogyan szűnt meg Európa tényezőnek lenni?

Zbigniew Brzezinski A nagy sakktábla (1997) című művében kontinensünk geopolitikai helyzetét úgy jellemezte, hogy az „amerikai védnökség alatt áll, a szövetségesek az ókori vazallusok és hűbéresek helyzetét idézik.” A 20. század második felében Kelet- és Nyugat-Európa is meggyengült: a keleti blokk országainak gazdaságát tönkretette a kommunizmus, alkotmányos kontinuitásuk megszakadt, Nyugaton viszont az emberek belekényelmesedtek a könnyű és gondtalan helyzetükbe, amit jórészt az USA garantált. Schmidt Mária Széchenyi-díjas történészprofesszor, egyetemi tanár, a Terror Háza Múzeum főigazgatója Földindulás előtt című írásában rámutat, hogy „Európa nyugati fele velünk ellentétben nem szolgaságban és az ezzel járó szabadsághiányos állapotban töltötte a múlt század második felét. Következésképpen a szabadságot adottságnak tekinti, és ezért nem vigyáz rá.”

És mivel nem becsülték és védték meg a szabadságukat, a Nyugat polgárait mára – Schmidt Máriát idézve – „egy politikailag korrekt, sőt megwoke-ult kalodába” kényszerítették. Schmidt Mária szerint a hidegháború éveiben a nyugat-európaiak „elkényelmesedtek és elpuhultak, mi [kelet-európaiak – a Szerk.] ellenállóbbakká váltunk”, és így eltérő tapasztalatokkal léptünk át a 21. századba. Folytatva a gondolatmenet idézését, míg „a kommunista tömb széthullása térségünk számára igazolás és siker és mindenekelőtt nemzeti újjászületés volt”, addig a nyugatiak – akik addigra teljesen feláldozták a nemzeti öntudatukat a progresszivitás oltárán – „a berlini fal nélkül ellenség és feladat nélkül maradtak” s ezért fordultak a klímaváltozás, a zöldpolitika és a gender témája felé. A „társadalmi nem” mint fogalom, illetve annak felvetése, hogy kettőnél több nem létezik, abszurd és destruktív, ahogy Lánczi András Széchenyi-díjas filozófus A szexuális vágy című írásában fogalmaz, mondván, „Isten egyértelműen kétneműnek teremtette az embert, mégpedig férfinak és nőnek.”

Bernek Ágnes geográfus, geopolitikai szakértő, egyetemi oktató az Európa a 21. század geopolitikai stratégiáibancímű írásában kijelenti, hogy az EU vezetői „nem ismerték fel eléggé a földrajzi alapokra épülő klasszikus geopolitikai gondolkodásmódot”, az Oroszország elleni szankciókkal létrehozott gazdasági vasfüggönnyel pedig elzárták az eurázsiai kapcsolatainkat, amelynek következtében „az orosz–ukrán háború árát az USA az európai országokkal fizetteti meg”. Szerinte, „jelenleg Európa az USA eurázsiai hídfője, az amerikai geopolitikai érdekek alárendelt szereplője”. Schmidt Mária úgy véli, Nyugat-Európa meg fog élni egy nagy összeomlást, méghozzá az Európai Unióét, „aminek immunrendszerét végzetesen legyengítette a saját ideológiája, mert leépítette vele védelmi képességét, felszámoltatta vele védelmi iparát, és ezzel védtelenné tette”, valamint olyan politikusok vezetik, akik „még az európai érdek felismeréséig és beazonosításáig sem jutottak el”.

Miként válhat Európa újra tényezővé?

Bernek Ágnes tanulmányában azt vizsgálja, és egyben napjaink egyik legaktuálisabb kérdésének tartja, hogy „hogyan válhatna az európai kontinens (és az EU) a formálódó többpólusú világrend szuverén gazdasági és politikai pólusává?” Ennek egyik első lépése lehet az a felismerés, amihez Bernek szerint az EU vezetőinek már el kellett volna jutniuk, hogy az unió déli határait védő „nyugat-balkáni országok tagfelvétele legalább annyira az EU érdeke, mint ezeké az országoké”. Schmidt Mária szerint a Nyugat jövőjének egyik záloga, „hogy visszatér a kereszténységhez, aminek üzenete univerzális és időtlen”. Lánczi András Szent Ágoston gondolatait elemezve fogalmaz úgy, amennyiben az ember „Istennek nem tud engedelmeskedni, akkor miért tudna önmagának?”

Bernek Ágnes írásában rámutat, hogy a „formálódó többpólusú világgazdaság az európai nemzetállamok részéről új típusú geopolitikai gondolkozásmód szükségességét veti fel”, amit a szerző tanulmányában öt pontban vázol. Ezek közül az első egy pragmatikusabb, gazdasági versenyképesség növelésére vonatkozó stratégia kidolgozása lenne. Bernek arra is felhívja a figyelmet, hogy az EU által alkotott olyan geopolitikai stratégia, amely Európát egyértelműen a globális Nyugat részeként definiálja, „alapjaiban sem felel meg az európai kontinens földrajzi adottságainak”, hiszen földrajzát tekintve Európa a globális Dél két kontinensével van összeköttetésben. Bár az EU elutasítja Eurázsia fogalmát, az amerikai és orosz geostratégiákban létező fogalom. Bernek Ágnes szerint, ha Európa „az ázsiai és afrikai országokkal szorosabb […] kapcsolatrendszert alakítana ki”, a kontinens az Eurázsia és Afrika együttesét jelentő „világsziget központi térsége lehetne”. Európa ismételten tényezővé válását nehezíti, a baloldali-liberális hegemónián túl, a bátorság jelentős hiánya, amelyet Schmidt Mária az alábbi példával illusztrál: „Nyugat-Európa ahhoz is gyáva, hogy kimondja: Ukrajna és vele Európa ezt a 2022 óta húzódó háborút elvesztette. Még mindig tagadja […], hogy az orosz–ukrán háborúban az ukránok és az európaiak egyaránt az amerikaiak proxyjai.”

A populista jobboldal jövője Európában

Schmidt Mária értékelése szerint a baloldal mára „politikailag és intellektuálisan is egybeforrt a múlttal, a lejárt lemezzel”, hiszen lényegében ugyanazt a társadalommérnökösködést folytatták a zöld- és genderpolitikával, amit korábban a kommunisták a tervutasításos gazdasággal és a teljes egyenlőség hamis ígéretével. Az utolsó tőrdöfést a határok eltörlésével és a migráció erőltetésével adta magának a baloldal, amivel „végképp csődöt mondott”. Schmidt Mária szerint nem sikerült elnemzetietlenített társadalmakat csinálniuk, épp ellenkezőleg, „maguk ellen hergelték a választókat, felerősítették a nemzeti, kulturális és a hagyományos értékek melletti kiállásukat”. Erről szólt Donald Trump tavalyi elnökválasztáson aratott elsöprő győzelme, ami a populista jobboldal iránti igénynek lehet egy erős indikátora.

Benedikt Kaiser politológus, a Jungeuropa könyvkiadó munkatársa A jobboldali populizmus új szakasza Nyugat-Európában című írásában kifejezetten Európában – elsősorban Németországban és Ausztriában – vizsgálja a jobboldali populizmus helyzetét, s úgy látja, hogy annak „korszaka Nyugat-Európában a választási eredmények csúcsán a végéhez közeledik”, ugyanis a jobboldali populista pártok számára „a 20 százalék fölötti arány elérése volt a cél […], azonban nem ért véget a harc, sőt most kezdődik”. Kaiser szerint a vezető jobboldali populista pártoknak meg kell haladniuk az érzelmi politizálást, nagyobb hangsúlyt fektetve a tudásátadásra és az ideológiaalapú, világnézeti politikára, valamint a kulturális hegemóniára való törekvésre. Kritikaként fogalmazza meg, hogy „a jobboldal által kínált ideológiai választék túl gyakran tűnik pusztán zöld- és woke-ellenesnek, mégpedig anélkül, hogy saját eszméit pozitívan összekapcsolná”.

Benedikt Kaiser tíz tézist fogalmaz meg a jobboldali populizmus megújításáról, mégpedig „a tudásátadás és a világnézeti politika alapjaira építve”. Ezekben felhívja a figyelmet az értelmiség szerepére, amelynek a politikai közelharcban is részt kell vennie, a választók hangulatérzékelésének fontosságára, a pozitív eszmék kidolgozására, a döntéshozók minden szintű – körzeti, tartományi, szövetségi – befolyásolása és a jobboldali vezetők magabiztos fellépése.

A Kommentár 2025/1. lapszámának tartalomjegyzéke elérhető a folyóirat honlapján. A lapszámbemutatót 2025. március 19-én (szerda) 18:00 órakor rendezik a Hagyományok Házában.