Miközben a hidegháborút követően szinte egyeduralkodóvá váló liberális doktrína az állam folyamatos visszahúzódásával számolt, addig az elmúlt években egymást követő válságok – pénzügyi krízis, migráció, pandémia, háborúk – formájában megjelenő valóság éppen az államok szerepének fontosságára mutatott rá. Szerencsére nemcsak szükségünk van az államra, de a tudásunk és a hagyományaink is megvannak a szuverén államiság fenntartásához. Fedezzük hát fel őket!

A Kommentár folyóirat legújabb, 2024/1. száma Államrend hívószó alatt jelent meg, s olyan fogalmainkat járja körbe a jelenkori kihívások és a történelmi hagyományaink szempontjából, mint például az állam, a nép, a nemzet vagy a szuverenitás.

Fogalmaink visszavétele

Számos olyan közéleti alapfogalmunk van, amelyeknek értelmét és értékét a globális mainstream diskurzus az elmúlt évtizedekben eltorzította, amelyeket partvonalra szorított vagy éppen meghaladottként jelölt meg. A Kommentár idei első számának szerzői azonban írásaikkal arra buzdítanak, ismerjük meg ezen fogalmaink történelmünkben rejlő gyökereit és merjük visszafoglalni és méltó helyükre visszaállítani őket.

Ezen fogalmak egyike maga az állam, amely sokszor mint elnyomó gépezet vagy legalábbis mint elavult jelenség jelenik meg a globalista doktrínákban. Stumpf István alkotmányjogász, a Széchenyi István Egyetem politológus professzora Az állam visszafoglalása című írásában arra mutat rá, hogy „az elmúlt évtizedekben sokan temették már a nemzetállamot”, az elmúlt évek számos válsága azonban „felértékelte a nemzetállamok és a határok szerepét.” Stumpf szerint a 2010 óta Magyarországon lezajlott változások „az állam újrafelfedezését és a kormányzati hatalom felértékelődését eredményezték”, és ő maga is úgy vélekedik, szükség van „egy aktív, intelligens, erős, de alkotmányosan korlátozott államra”, amelynek legfőbb célja a közjó szolgálata.

Fabó Edit művelődéstörténész, szociológus, a Magyarságkutató Intézet – Történeti Kutatóközpont tudományos munkatársa Államalkotó kultúra címmel arra mutat rá, hogy „ha van „államalkotó nép”, […] akkor az adott nép rendelkezik „államalkotó kultúrával” is.” A művelődéstörténész szerint az államalkotó nép rendelkezik a saját államával kapcsolatos eszmékkel, tudással és hagyományokkal, Magyarország esetében pedig Szent István életművén keresztül saját kultusza is van. „Az államalkotói teljesítmény történeti és jelenbéli tudata, valamint jövőbéli képzete, várakozása ad értelmet a nemzeti (ön)tudatnak, a nemzeti önértékelésnek és valós alapot a méltán kiérdemelt nemzeti büszkeségnek.”

Konzervatív, jobboldali körökben gyakran távolságtartással viseltetnek a nép fogalmát illetően, holott a nemzetközi baloldal ma éppen a néppel szemben próbálja érvényesíteni célkitűzéseit, gyakran jobboldali populizmusnak bélyegezve a népre való hivatkozást. Erre már Tóth Máté jogász, egyetemi oktató hívja fel a figyelmet Nép és államrend című írásában, amelyben határozottan a népiség visszavételére szólítja fel a lap olvasóit. Úgy véli, az államrend célja-forrása maga az istenadta nép, épp ezért az államban ne „csupán rút sybarita vázat lássunk, hanem az élő vitális népi entitást is.”

Szuverén magyar állam

Az említett fogalmakat ráadásul nem újonnan kell tartalommal megtölteni, hiszen azok mélyen gyökereznek a magyar történelmi hagyományokban. Ahogy arra Fabó Edit is rámutat, „Magyarország még korlátozott függetlensége idején is mindvégig megtartotta saját törvényeit, szervezett államformáját – államiságát és annak kultuszát.” Liktor Zoltán Attila jogász, a PPKE JÁK megbízott oktatója is felhívja rá a figyelmet, hogy a magyar államiság ezeréves történetének döntő része „szerves és természetes fejlődést mutat.” Jogállamiság, alkotmányosság, bírói függetlenség a szuverenitás historikus tükrében című tanulmányában ő is kiemeli, hogy a Magyar Királyság végig szuverén ország maradt, szuverenitása 1526 után sem veszett el, még ha nem is tudott maradéktalanul érvényesülni. A jelenlegi jogállamisági viták és európai uniós beavatkozási kísérletek kapcsán Liktor megjegyzi, hogy furcsa, amikor a „szuverenitás, a jogállamiság, a bírói függetlenség kapcsán olyan országok oktatják ki Magyarországot, amelyek létrejötte előtt sok-sok évszázaddal ezekről a dolgokról nemcsak hogy gondolkodtak a magyar elitek, de a tárgyban törvények tucatjai születtek Magyarországon.”

Tóth Máté már említett írásában az ezeréves magyar államiság forrásvidékét vizsgálva a nép államalkotó szerepét méltatja: úgy véli, a honfoglalást követő időszakban a nép nem egy meglévő államba integrálódott, hanem „saját intézményesülése maga a primordiális állam.” A kereszténység felvételét követően azonban a jogász szerint nép és államrend viszonyát már egy kétpólusú dinamizmus jellemezte, mígnem 1848–49 eredményein keresztül el nem érünk a népszuverenitásig.

Gulyás László történész, a Virtuális Intézet Közép-Európa Kutatására igazgatója Magyar nemzetépítés a 18. század végétől napjainkig című tanulmánya azt a korszakot választja kiindulópontjául, amikor „a középkori rendi, nemesi nemzetből (natio) egy szélesebb nemzetfogalom nőtt ki, amelyben már nemcsak a nemesek a nemzet tagjai, hanem mindenki, aki a nyelvi közösséghez tartozik…” Gulyás a magyar nemzeti identitás aranykorának a dualizmus korát tekinti, amikor a magyarok múltjukra büszkék, a jövőjükkel kapcsolatban bizakodók lehettek, míg Trianon megtörte a nemzeti identitást, majd 1944 és 1948 között a magyar nemzetre annak legsötétebb évei köszöntöttek. Az anyaország és a határon túli nemzetrészek viszonyában a „szovjet ólombúra” évei, majd az 1990 és 2010 közötti időszak sikerekkel és kudarcokkal is tarkított időszaka után a 2010 utáni kormányok vállalták határozottan a nemzetépítést. „A magyar nemzet érdekeit a magyar állam által folytatott szuverén külpolitika szolgálja.”

A Kommentár 2024/1. lapszámának tartalomjegyzéke elérhető a folyóirat honlapján. A lapszámbemutatót 2024. március 19-én (kedd) 18:00 órakor rendezik a Magyar Nemzeti Múzeumban.