Eurázsia egy nehezen körülhatárolható fogalom, ezáltal nem meglepő, hogy földrajzi, kulturális-civilizációs, geopolitikai, sőt akár fenomenológiai értelmezést is adhatunk jelentésének. Egyesek számára sakktáblát, összekötő hidat, kulcsterületet, hálózati csomópontot, vagy önálló játékteret, míg mások számára adott esetben kultúrréteget, etnopluralizmust, összekapcsoltságot vagy innovációs jövőtengelyt jelent. Egy azonban biztos: Eurázsia mozgásba lendült, ami az egész világra kihatással van.

A Kommentár folyóirat idei utolsó, 2024/4. számának szerzői sokféle értelmezési keretbe engedtek betekintést tanulmányaikon keresztül. Olyan elméletekkel és kulcsfogalmakkal ismertetik meg az olvasókat amelyek elengedhetetlenek az átalakuló világrend mozgatórugóinak megértéséhez.

Nyugat alkonya, Kelet keletje?

Az egypólusú világnak vége, az Amerikai Egyesült Államok hegemóniája repedezik, a Kínai Népköztársaság szuperhatalommá vált, regionális nagy- és középhatalmak emelkednek fel, a globális Dél országai pedig egyre nagyobb beleszólást követelnek a nemzetközi politikai folyamatokba. Egyre szaporodnak azon infrastrukturális, gazdasági, kereskedelmi és katonai együttműködések, amelyek új alternatívát mutatnak fel a jelenlegi világrenddel szemben. A nemzetközi trend változása egyre kézzelfoghatóbb alakot ölt azáltal, hogy a Nyugat hegemóniáját megkérdőjelező, Kína által dominált gazdasági projektek (BRI, Eurázsiai Gazdasági Unió), valamint a politikai jellegű, érdekegyesítő szerveződések (BRICS, Sanghaji Együttműködési Szervezet) felé nemcsak egyre több ország mutat aktív érdeklődést, de csatlakozik is hozzá.

A Nyugat mostanra elveszítette azon technológiai versenyelőnyét, amelynek köszönhetően a világ többi része fölé tudott magasodni, sőt évszázadokon keresztül gyarmatosítani és ezáltal kizsákmányolni is képes volt azt. Ezen, a nemzetközi politikával foglalkozó szakértők többsége által is vallott helyzetértékelésből kiindulva rugaszkodnak el a folyóirat tematikus blokkösszeállításában szereplő tanulmányok is.

A globális Dél és Eurázsia felemelkedése kapcsán – noha kevés szó esik róla – ám annál fontosabb megértenünk, hogy az ázsiai országok öntudatra ébredése és világgazdaságban betöltött központi szerepük visszaszerzése nem légüres térben történik, hanem olyan gyakorlatokra támaszkodnak, amelyeken keresztül a nemzetközi rendszer tevőleges átalakításában már korábban is részt vállaltak. Szakáli Máté nemzetközi kapcsolatok elemző, az Neumann János Egyetem Eurázsia Központjának kutatója El nem kötelezett hagyományteremtés című tanulmányában kifejti, hogy az 1955-ös Bandungi Konferencia az el nem köteleződést új külpolitikai stratégiává emelte, amely rendszerszintű reformokat vitt véghez az ázsiai országok összefogása által; ennek hatására 1955 és 1962 között 78 ország nyerte el függetlenségét a gyarmati uralom alól. Bandung antirasszista és antikolonialista olvasatból egyszerre értékelhető rendkihívó, a fennálló világrend alappilléreit legitimáló szempontból renderősítő, valamint a nyugati hegemóniát megelőző, egyenlőbb civilizációközi kereskedelmi rend szempontjából rendépítő kezdeményezésnek is. Bandung emellett hozzájárult az el nem kötelezett országok mozgalmának szellemi és intézményi alapjainak lefektetéséhez, illetve a délkelet-ázsiai regionalizmust képviselő ASEAN-nak való térteremtéshez is, sőt globálissá szervezték a vesztfáliai államrendszert, amelyben a korábbi gyarmatosítókkal egyenlő jogi státuszba kerültek.

Bár a nemzetközi rendszer valóban a multipolaritás jegyeit mutatja, Eurázsia felemelkedése aligha lenne ily látványos, amennyiben a szuperhatalommá vált Kína nem adna karakteres arcélt a folyamatnak – ahogyan arra Horváth Levente mutat rá Eurázsia korszaka című tanulmányában. A Kína- és Ázsia-kutató, az Eurázsia Központ igazgatója és az Eurázsia főszerkesztője amellett érvel, hogy az atlanti korszak végével Eurázsia korszaka következik, köszönhetően az ipari forradalom 4.0 (digitális gazdaság, zöld technológia, mesterséges intelligencia) terén elért éllovas pozíció megszerzésének az ázsiai országok, de különösen Kína részéről. Érvelése szerint a globalizáció és a konnektivitás gyökerei egészen az ókori Selyemútig nyúlnak vissza, amely mindig is a civilizációk közötti cserekapcsolatot szolgálta, s ennek megújítására napjainkban az eurázsiai projektek vállalkoznak. Az Övezet és Út kezdeményezés (BRI) átfogó gazdasági komplexumával Huang Zsen-vej a Fudan Egyetem Övezet és Út Globális Kormányzás Intézetének ügyvezető dékánhelyettese mélyrehatóan foglalkozik Stratégiai újítás című írásában, főképp arra koncentrálva, hogy a projekt milyen sikereket ért el a különböző blokkok összekapcsolása terén az utóbbi tíz évben, valamint hogy a következő arany évtized milyen lehetőségeket rejt magában. Mindezek közül kiemelkedik a globális Dél infrastrukturális pozícióinak megerősítése, és ezáltal egy méltányosabb nemzetközi rend kiépítésének lehetősége, amely tiszteletben tartja a civilizációk sokszínűségét, erősíti a közöttük lévő párbeszédet, miközben a kulturális jólét és az innováció előmozdítását szolgáló hajtóerejévé is válik.

De miképpen is vált képessé Kína arra, hogy regionális szereplőből globális hatalommá nője ki magát és egyre nyíltabb kihívást intézzen az Amerikai Egyesült Államok vezette világrenddel szemben? Zoltai Alexandra, az Eurázsia Központ Kína-kutatója Kína új szerepe és Sárvári Balázs közgazdász, a Budapesti Corvinus Egyetem adjunktusa Klasszikus kínai hagyomány című írása egyaránt olyan endogén okokra és összefüggésekre hívják fel a figyelmet, amelyeket Kína olyan legfőbb versenyelőnyének tartanak, amiket az ország a globális gazdasági, politikai, katonai és diplomáciai területeken is hasznosítani képes. Zoltai Alexandra arra mutat rá, hogy Kína bonyolult és sajátos modellje, amely a piacgazdaság bizonyos elemeit ötvözi az erős állami irányítással és központi tervezéssel több száz millió embert volt képes kiemelni a szegénységből a Teng Hsziao-ping nevével fémjelzett „reform és nyitás” politika kezdete óta. A kínai hibrid rendszer működőképességét a 2008–2009-es világgazdasági válság, valamint a 2020-as koronavírus-járvány során tanúsított ellenállóképesség is jelezte, hiszen a kínai kormány mindkét esetben a nemzetközi gazdasági rendszer megroppanása ellenére is képes volt a gazdasági növekedést fenntartani. A Kína-kutató szerint az immár globális vezető szereppel rendelkező ország olyan projekteken keresztül, mint a BRI, a BRICS, a Sanghaji Együttműködési Szervezet (SCO) vagy az Ázsiai Infrastrukturális Befektetési Bank újradefiniálja Ázsia kapcsolatrendszerét.

Sárvári Balázs a magaskultúra örökségének ápolásában, vagyis a konfucianuzmus, taoizmus és legizmus hármasában látja Kína stabilitásának alapját, amelyeknek dinamikus egyensúlya a mai napig formálja a kínai gazdaság-és geopolitikát. Miközben a nemzetközi repedezése következtében egyre terjed az instabilitás, a válsággócok szaporodnak, valamint a lokális és globális jelentőségű konfliktusok is egyre gyakrabban konvergálnak egymással, Sárvári okkal mutat rá arra, hogy a világ legrégebbi államiságával rendelkező közössége kínálhat-e olyan hasznosítható tapasztalatot az emberiségnek egy olyan korban, amelyben a legfontosabb kihívásaink épp az instabilitásból fakadnak. Kína történeti öröksége, fejlődéstörténete és társadalmi dinamikája természetesen eltér az európaitól, ám ahogyan a kínaiak képesek a Tianxia(égalatti), vagyis a világ egységességének víziója alapján levezetni a globális együttműködés és a harmonikus világrend vízióját, úgy a 21. századi globális kormányzás kérdéseivel kapcsolatban (klímaváltozás, technológiai fejlődés vagy a túlnépesedés terén) is rendelkezhet Kína a nyugati világot is érintő válaszokkal.

Hatalmi centrumok és kaputérségek

Mindezek ismeretében tehát felmerül a kérdés, hogy Európa hajlandó-e kilépni kulturális kontextusából – amelyet egyébként az utóbbi félszáz évben az amerikanizáció és de facto megszállás jellemzett – és alkalmazkodni a változó világrend körülményeihez. Az utóbbi évek eseményei arra világítottak rá, hogy miközben Európa magába fordul, a világ többi részén kapcsolatok hálózata jön létre. Európa tágabb kontinentális integrációtól való távolmaradása által pedig Nagy Eurázsiáról sem formálisan, sem a gyakorlatban nem beszélhetünk – teszi egyértelművé Kosztur András történész. A XXI. Század Intézet vezető kutatója Eurázsia a többpólusú világban című írásában – Halford J. Mackinder geopolitikai alapvetéseivel összhangban – rávilágít, hogy az USA elsődleges félelme kontinentális hegemónia létrejötte, amely a kontinentális erőforrások megszerzését flottaépítésre használná fel, ami világbirodalmi ambíciókkal ruházná fel. A Szovjetunió 1945 után akár közel is kerülhetett volna ehhez, ám az amerikai stratégia Kína és Irán segítségével képes volt elvágni a meleg tengeri kijáratoktól a szuperhatalmat. Azonban az Egyesült Államok globális hegemóniájának fenntartásában mára sem Peking, sem Teherán nem érdekelt, ahogyan Moszkva és Újdelhi sem, amely országok vezetése szintén önálló hatalmi centrumként tekint saját magukra. Az eurázsiai kontinentális viszonyok bonyolultságát a közel-keleti hatalmak (Irán, Szaúd-Arábia, Törökország, valamint az Egyesült Arab Emírségek, Izrael és Egyiptom) rivalizálásának és együttműködési hálóinak dinamikája tovább fokozza, ahogyan a globális Dél államai is, amelyek közül többen is pályáznak vezető szerepre.

A Közel-Kelet nemcsak az eurázsiai szuperkontinens egyik kulcsrégiója, amelynek stabilitása és fejlődése Európa biztonságát és jólétét is befolyásolja, de egyben a globális hatalmi egyensúlyra is hatást gyakorló események legfőbb színhelye – fogalmazza meg Tárik Meszár arabista, Közel-Kelet kutató, az Eurázsia Központ és az MCC Migrációkutató Intézet vezető kutatója. A Közel-Kelet helye és szerepe az új világrendben címet viselő tanulmányában a térség előnyös geostratégiai fekvésének jelentőségét emeli ki Európa, Ázsia és Afrika határán, amely előnyei (nyersanyagkészletek, kereskedelmi útvonalak) mellett legalább akkora nehézségei is adódnak (vízhiány, túlnépesedés, terrorizmus, migrációs áramlások). Az arabista szerint azáltal, hogy Kína befolyása egyre nő a térségben, új lehetőségek nyíltak meg a stabilitás megteremtésére is: gondoljunk csak a Peking közbenjárásával létrejött szaúdi–iráni normalizációban, vagy arra, hogy Egyiptom, Irán, Jordánia, Kuvait, Szaúd-Arábia, valamint az Egyesült Arab Emírségek is a szuperhatalom legnagyobb kereskedelmi partnerévé lépett elő.

Peking térnyerése nemcsak a Közel-Keleten, hanem szerte a Selyemutak mentén rávilágít arra az egyre erősebbé váló trendre is, amely az amerikai–kínai versengést jellemzi, vagyis a két szuperhatalom geopolitikai érdekeinek ellentétes irányára. Kína célja – többek között a BRI-n keresztül –, hogy a világgazdaság tengelyét az óceánokról ismét a szárazföldre helyezze át, míg az Amerikai Egyesült Államok ennek megakadályozásában érdekelt – erre már Csizmadia Norbert geográfus, a Neumann János Egyetemért Alapítvány kuratóriumi elnöke mutat rá Geopolitikai kontinensvándorlás című tanulmányában. A BRI olyan különböző hálózatok összekapcsolását célozza meg, amelyek korábban peremvidék szerepével bírtak, ám jó eséllyel kaputérséggé, vagy akár centrummá is válhatnak. A geográfus arra hívja fel a figyelmet, hogy az új eurázsiai korszakban a geopolitikai folyamatokat a geoökonómiai folyamatok váltják, amelyben a legfőbb versenyképességgel a hálózati csomóponttá váló és a geofúzió jelentőségét felismerő államok fognak válni. A Kárpát-medence földrajzi adottságánál fogva képes lehet egy ilyen karakterjegyekkel bíró kaputérséggé válni, ahogyan egyébként már a múltban is az ősi Selyemút egyik pólusát adta.

Eurázsia fenomenológiája

Eurázsia tehát kétségtelenül egy összefüggő természetföldrajzi egység, aminek ezen értelemben Magyarország is része, ám a magyar nép mélyrétegében rendelkezik-e eurázsiai vonásokkal? Kodolányi János Kelet és Nyugat határán – a Sorsunk 1941. évi 3. számában megjelent, most a Kommentár folyóirat által rövidítve és szerkesztve újraközölt – címet viselő szövege e kérdést feszegeti a magyarság helyzete, hivatása, arculata kontextusában. A népi író szerint téves azon hivatalos korabeli felfogás, amely szerint a magyarság kereszténnyé válása miatt megszűnt eurázsiai nép és lélek lenni, szerinte „az eurázsiai lélek kereszténnyé és nyugativá lett ugyan, de a maga módján, eurázsiai módon lett azzá.” Erre az eurázsiai lélekre telepedett rá lassan-lassan az európai kultúrréteg, amit a Nyugat a saját céljai érdekében használt fel: a maga érdekében olyan hivatást tűzött ki ránk, amely a nyugati keresztény kultúra védelmét szolgálta, és noha erőnkön felül védelmeztük azt, a tatár és török hódítással szemben, a védelmezettektől segítségre nem számíthattunk.

Az Európában uralkodó keresztény-germán kultúra megfellebbezhetetlen tekintélyét maga az Eurázsia-eszme is elutasítja, sőt az eurázsianizmus világnézete szerint az orosz civilizáció egy olyan önálló fenomén, amely Európa és Ázsia szintéziséből jött létre – erre már Martin Lichtmesz újságíró, szerkesztő, fordító hívja fel a figyelmet. Eurázsianizmuscímű írásában bemutatja, hogy már a klasszikus eurázsianisták (Vaszilij Tatyiscsev, Nyikolaj Szergejevics Trubeckoj, Konstantyin Leontyev) is elutasították a Nyugat kozmopolitizmusát és univerzalista igényeit, ám ők még egy orosz vezetésű eurázsiai birodalomban gondolkodtak. Ezzel szemben a Lev Gumiljov nevével fémjelzett neoeurázsianuzmus már elutasította ezt és egy olyan soknemzetiségű birodalomban hitt, amelyben a belsőleg rokon és baráti népek úgy élnek összhangban, hogy endogámia által megőrzik nemzeti egyediségüket, vagyis az „Éljetek békében, de egymástól elkülönülve” elv mentén. Lichtmesz lényegében azt az etnopluralista univerzalizmuskritikát mutatja be az eszme képviselőin keresztül, amelynek egyébként antieurocentrikus és antikolonialista aspektusa olyan nyugati szerzőkre is hatott, mint Alain de Benoist vagy Henning Eichberg.

A Kommentár 2024/4. lapszámának tartalomjegyzéke elérhető a folyóirat honlapján. A lapszámbemutatót 2025. január 21-én (kedd) 18:00 órakor rendezik a Hagyományok Házában.