A jövő évi választások idején már elmondhatjuk, hogy a rendszerváltoztatás óta eltelt időszak fele Orbán Viktor kormányzásával telt. A miniszterelnök a magyar politikatörténet nagy csúcstartói, azaz Bethlen István és Tisza Kálmán kormányon töltött idejét már ma meghaladja, akár ha egybefüggő három ciklusa vagy pedig az ehhez minden joggal hozzászámított első kormányzása felől nézzük. Ezt a rekordot ráadásul demokratikus viszonyok között érte el, sőt éppenséggel a népszuverenitás hatókörének kibővítése révén. A hazai, jobboldali történelmi blokk szilárdságát az fogja bizonyítani, amikor az idehaza köré szőtt hegemónia kulturális természetűvé válik.

Békés Márton, a XXI. Század Intézet igazgatójának írása a jobboldali politikai rendszer és a konzervatív kulturális korszak szoros összefüggéséről szól.

Konfliktus és konszenzus

A puszta hatalom, még inkább a pőre erő(szak) és egy fennálló uralom elfogadottsága között éles különbséget kell tennünk. A hatalom szociológiájáról szólva mindez Max Weber klasszikus megfogalmazásában így hangzik: „hatalomról akkor beszélünk, ha egy társadalmi kapcsolaton belül van rá esély, hogy valaki saját akaratát az ellenszegülés ellenére is keresztülvigye”. Viszont „uralomról beszélünk, ha van rá esély, hogy egy meghatározott tartalmú parancsnak megadható személyek engedelmeskedni fognak” – írja. Ahol a (beletörődő, passzív, öntudatlan) engedelmeskedés aktív támogatottsággá válik, sőt önkéntes lesz: ott kezdődik a konszenzus! Ennek megszerzése és/vagy kifejlesztése, hovatovább előállítása és bővítése a széles körű legitimáció alapja, egyúttal pedig a politikai hatalmat uralommá szilárdító talapzat cementje.

A politika, különösen a demokratikus közélet legjellemzőbb egyenlete a konfliktus és a konszenzus arányaihoz kapcsolódik. Mindez politikai filozófusokkal megszemélyesítve így hangzik: Carl Schmitt és Antonio Gramsci. A kettő persze összefügg egymással. „A konszenzus működteti a hatalmat, ez igaz, de a hatalom is működteti a konszenzust” – mondja előbbi, mintegy beavatva minket a „hatalom belső dialektikájába” vagy inkább dinamikájába.

Előbbi a külső fenyegetés és a belső megosztottág, vagyis a „barát–ellenség megkülönböztetés” (Carl Schmitt) horizontját jelenti, utóbb pedig „a kormányzottak egyetértésével való kormányzás” (Antonio Gramsci) igényét és képességét. A két idézett gondolkodó megállapításából egyszerre indult ki Chantal Mouffe, amikor a következőket írta: „A politikai alatt az antagonizmus dimenzióját értem […] A politikával viszont azokat a gyakorlatokat és intézményeket fedem le, amelyeken keresztül a rend létrejön”.

Az előbbiekből is látszik, hogy a legszilárdabb kormányzás akkor folytatható, ha a konfliktus határa egybeesik a külső erőkével (például brüsszeli bürokrácia, IMF, migráció, Soros-hálózat), a konszenzus pedig a lehető legszélesebb belső társadalmi alapokon nyugszik, és folyamatosan meg is erősíttetik. Akár az elnevezés (Nemzeti Együttműködés Rendszere), a demokratikus intézmények (békemenet, nemzeti konzultáció, népszavazás, választás) és a kormányzati cselekvés (családtámogatás, gyermekvédelem, munkahelyteremtés, rezsicsökkentés) révén. Politikán kívüli (?) példával legjobban a nemzeti válogatott szereplésével lehetne demonstrálni mindezt: a magyar csapatnak szurkolni olyan társadalomegyesítő érzelem és cselekvés, amely a konfliktus horizontját a közösségen kívülre helyezi. Bár saját, az Orbán-korszak első tíz évéről írott könyvének szerkezetét magyarázandó írja G. Fodor Gábor, nyugodtan magára a szóban forgó politikai modellre is érthetjük szavait: „az első rész a változtatásról szól: az alapításról, az új politikai rend bevezetéséről, […] második fele a megőrzésről és a megvédésről”.

A kormányzás művészete megújítójának Antonio Gramsci (1891–1937) bizonyult, aki a ’30-as évek első felében börtönben írott feljegyzéseiben fektette le a konszenzusos politikai uralom alapjait. Ennek társadalmi föltételét „történelmi blokknak” (blocco storico) nevezte, összetartását, pontosabban magának a konszenzusképzés képességének, gyakorlatának és megőrzésének eszközét pedig a „kulturális hegemóniában” (egemonia culturale) ismerte föl. Axiómaszerű tanácsai így rekonstruálhatók: 1) A kormányzás nem más, mint az emberek állandó konszenzusának elnyerésére irányuló művészet. 2) A hegemónia a tartósan szervezett konszenzus. 3) A hegemónia konkrét gyakorlása az erő és a konszenzus kombinálását jelenti, ahol az erő nyugodjék a többség konszenzusán, e konszenzusról pedig a közvélemény orgánumai gondoskodjanak.

Az első fogalom, vagyis a „történelmi blokk” Gramsci szóhasználatában azt jelentette, amikor „a vezetők és vezetettek kapcsolatát a szerves összeforrottság jellemzi”. Gramsci a konszenzus létrehozásának teoretikusa volt, mely erőfeszítése nem függetleníthető második kifejezésétől, vagyis a „hegemónia” fogalmától. Fő kérdése ennek kapcsán az volt, hogy mivel lesz „elérhető a vezetettek vagy kormányzottak engedelmessége”. Ez ugyanis egyfelől nem automatikus, hiszen folyton „igényli a szükségesség és az ésszerűség bizonyítását”, tehát azt, hogy „a lakosság nagy tömegei önként hagyják jóvá” a fennálló rendet. Másfelől pedig, miután a kormányzottak „jóindulatára és lelkesedésére szükség van”, a kormányzó erő az egyetértés igénye mellett jó, ha mintegy „neveli is ezt a konszenzust”.

A konszenzus elérése nem állami, de nem is feltétlenül politikai eszközökkel kell, hogy történjék, hanem az államtól elkülönült, önkéntes szerveződéseken, vagyis a polgári társadalom eszközrendszerén keresztül. Ezen belül különösképpen a kultúra csatornáin át. Gramsci erre vonatkozó egyenlete így néz ki: „állam = politikai társadalom + polgári társadalom, vagyis kényszerrel páncélozott hegemónia”. A lehető legszélesebben értelmezett kultúra területén kialakított hegemónia a politikai többség létrehozásának, fenntartásának és megerősítésének eszköze, melynek révén az azonosulás, a legitimációszerzés és az aktív támogatás nem közvetlen politikai, hanem közvetett szimbolikus-érzelmi síkon megy végbe. Emiatt „a civil társadalomban lévő pozíciók és a szellemi befolyás megteremtésével hegemóniát lehet teremteni” – összegezte.

Korszaképítés

A kommunista diktatúra (1948–1989) negyven évére rákövetkező két évtized (1990–2010), nem függetleníthetően az előbbihez tartozó nomenklatúra gazdasági túlélésétől, a nyugati kiszolgáltatottságtól és a rendszerváltoztatás eltérítésétől, egy kétkomponensű posztkommunista komplexum uralmát jelentette. Ebben összeszövetkezett egymással a posztkádári/baloldali politikai-gazdasági elit és a „demokratikus ellenzékből” formálódó liberális értelmiség. A gazdasági, diplomáciai, jogi és államigazgatási pozíciók felügyelete mellett ez a blokk tartotta magánál az értelmezés hatalmát, a referenciakijelölés előjogát és a nyelvi felügyelet és büntetés monopóliumát. Bár a politikai hatalom egyszer-másszor kicsúszott a kezéből (1990–1994, 1998–2002), a gazdasági, és ami ennél is fontosabbnak tűnik: a kulturális hatalmat mindvégig magánál tartotta.

A rendszerváltoztatás után tehát nemcsak, hogy a korábbi politikai elit és a régi-új gazdasági elit bizonyult maradandónak, de a kulturális elit is konzerválódott, sőt sikeresen újratermelte magát. Ez a húsz évig tartó posztkommunista–liberális politikai és kulturális hegemónia volt a felelős azért, hogy a jobboldal ügyei diszkreditálódtak, hogy a konzervatívok nyelvileg eleve vert helyzetbe kerültek, és hogy a kultúra csaknem kizárólag egy szűk elit hatalmi terepéül szolgált.

2010 óta új „történelmi blokk” van formálódóban, Orbán Viktor mögött. Ez azóta három országgyűlési, ugyanennyi önkormányzati, két európai parlamenti választáson s egy népszavazáson bizonyította, hogy a Fidesz–KDNP mögött társadalmi többség áll. A korábbi uralkodó elitet sikerült lecserélni, bár makacs utóvédharcokat folytat, sőt újabb nemzedékeket szült (Apró–Dobrev klán vagy a Donáth-család), miközben aktívan keresi a kapcsolatot a transzatlanti elitekkel, az uniós struktúráktól pedig minden támogatást megkap törekvéseihez. Jelentős háttértámogatója is akad, a nemzetközi kulturális hatalmat gyakorló progresszív politikai elit és a vele szövetséges médiaelit személyében, akik közösen „egy globálisan érvényesülő üzemet hoztak létre” (Lothar Fritze).

Különösen ebben a helyzetben fontos a kulturális hegemónia megteremtése, amely jó évtizede több szinten zajlik, minduntalan a korszaképítéssel szembeni elkeseredett kultúrharccal kísérve, mely utóbbit a globális elit és hazai komprádorai űzik. Miután a 2010 óta eltelt tizenegy évben a kormányzati lépések a törvényi kereteket, a kulturális versenyfeltételeket és a financiális működést egyaránt biztosították, a saját „kulturális kompozíció” (Kiss Viktor) létrehozása napjainkban már inkább a Gramsci értelmében vett polgári társadalom területén kell, hogy folytatódjék.

L. Simon László író-költő, aki volt a FISZ alapító-elnöke, az Írószövetség titkára, az NKA elnöke, kultúráért felelős államtitkár, a Fidesz országgyűlési képviselője, jelenleg pedig a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója és múzeumi integrációért felelős kormánybiztos, legutóbbi könyvében úgy fogalmaz, hogy „egy politikai időszak mérlegének meghúzásakor leginkább a kultúra számít […] ami meghatározza, hogy egy időszak, néhány kormányzati ciklus vagy a hatalomban töltött évtized összeáll-e korszakká”. Ahhoz, hogy a 2010-es kormányváltás egy olyan rendszerváltás kezdete – egészen pontosan a rendszerváltoztatás befejezése és egy új politikai rendszer létrehozása – legyen, ami egy idő után korszakváltássá összegződhet, mindenekelőtt a kultúrában bekövetkezett változásnak, afféle „szellemi-morális fordulatnak” (Helmut Kohl) kell megtörténnie.

A kurzus- vagy korszaképítés elengedhetetlen része, olvassuk szintén L. Simon könyvében, hogy miután „a kormányoldal megtette, hogy feltételeket és forrásokat biztosítson”, egy másik elvárás is teljesüljön, amihez viszont az kell, hogy „ismerje fel a történelmi lehetőséget a konzervatív szellemi holdudvar”. A kulturális szervezetrendszer megteremtése, fenntartása és mozgatása legnagyobbrészt állami-kormányzati feladat, ám a „tartalomszolgáltatás”, vagyis a közvetlen és hatékony ideológiai munka, szebb szóval a metapolitikai tevékenység a korábban már szóba hozott „polgári társadalom” területén zajlik.

Akié a kultúra, azé ország

A 2022-es választások idején már elmondhatjuk, hogy a rendszerváltoztatás óta eltelt 32 évnek pontosan a fele Orbán Viktor kormányzásával telt. Orbán Viktor a 2010 óta tartó, egyhuzamban való kormányzásával nemcsak a Bethlen István nevéhez kötődő tízévnyi konszolidáció időtartamát (1921–1931) haladta meg, de az ezredfordulós polgári kormányzás időszakát ehhez hozzászámítva, immár Tisza Kálmán dualizmuskori másfél évtizedes regnálásának (1875–1890) rekordját is megdöntötte.

Stabilizálásához az szükséges, hogy ez kulturális korszakká váljék, amely a főleg az államszervezethez tartozó művelődési intézményrendszer működtetése mellett az inkább a civil társadalom terrénumán található „szimbolikus mező” (Pierre Bourdieu) mozgatásán múlik.

A jövő évi választások előkészítő harcai közepette nyugodtan kijelenthetjük, hogy míg 2010-ben kormányok között lehetett választani, 2014-ben és 2018-ban pedig rendszerek között kellett, addig jövőre korszakok között fogunk dönteni. Mindez nemcsak a hazai szellemi és politikai keretekben értelmezhető, hanem globális kulturális és geopolitikai horizontról is szemlélhető. A középkori felekezeti konfliktusok idején a jelszó az volt: „akié a föld, azé a vallás”, a (poszt)modern ideológiai konfliktusok, amelyeket közönségesen kultúrharcnak (culture war, Kulturkampf) nevezünk, idején pedig így szól ugyanez: akié a kultúra, azé az ország.

A szöveg a Kommentár folyóirat nyomda alatt lévő, 2021/3. számában megjelenő Kultúrharckészültség című tanulmány jelentősen rövidített és szerkesztett változata. A nyitókép a lap tördelőszerkesztő-grafikusa, Arany Imre (Layout Factory) munkája nyomán készült.

 

Felhasznált irodalom

Louis Althusser: Ideológia és ideologikus államapparátusok [1970] (ford. László Kinga) = Testes könyv. szerk. Kiss Attila–Kovács Sándor–Odorics Ferenc, Ictus–JATE, Szeged, 1996. I. kötet

Békés Márton: Kulturális hadviselés. A kulturális hatalom elmélete és gyakorlata. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Bp. 2020.

Alain de Benoist: Kulturrevolution von Rechts [1985] Jungeuropa, Dresden, 2017.

Pierre Bourdieu: A társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődése. Tanulmányok. vál. Ferge Zsuzsa–Léderer Pál, ford. Ádám Péter–Ferge Zsuzsa, Gondolat, Bp. 1978.

François Bousquet: Corraggio! Manuale di guerriglia culturale. trad. Fabrizio Rinaldini, Passaggio al Bosco, Roma, 2021.

Fellegi Tamás László: A hegemónia-koncepció Gramsci felfogásában. Társadalomtudományi Közlemények, 1982/3.

Fodor Gábor: Az Orbán-szabály. Tíz fejezet az Orbán-korszak első tíz évéről. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Bp. 2021.

Lothar Fritze: Kulturkampf. Moralischer Universalismus statt Seltsbehauptung? Jungeuropa, Dresden, 2021.

Antonio Gramsci: Az új fejedelem. Jegyzetek Machiavellihez. ford. Betlen János, Magyar Helikon, Bp. 1977.

Antonio Gramsci: Filozófiai írások. ford. Rozsnyai Ervin, Kossuth, Bp. 1970.

Luciano Gruppi: A hegemónia fogalma (ford. Rozsnyai Ervin) = Olasz marxista filozófusok írásaiból. vál. és bev. Huszár Tibor, Gondolat, Bp. 1970.

Kiss Viktor: Kívül/Belül. Egy új politikai logika. Napvilág, Bp. 2021.

Kornis Gyula: A kultúra mint államcél = Uő: A kultúra válsága. Franklin, Bp. 1934.

Simon László: Intézményes kultúrpolitika 2010–2020 között = Uő: Ki viszi a puskát? Emlékezet és politika. Nemzeti Művelődési Intézet, Lakitelek, 2020.

Chantal Mouffe: A politika és a politikai (ford. Horváth Szilvia) Századvég, 2011/60.

Chantal Mouffe: Hegemony and Ideology in Gramsci = Gramsci and Marxist Theory. ed. Chantal Mouffe, Routledge, London, 1979.

Schmidt Mária: Illiberalizmus = Uő: Nyelv és szabadság. szerk. Békés Márton, Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Bp. 2017.

Carl Schmitt: Beszélgetés a hatalomról [1954] (ford. Kurucz Andrea) Vigília, 1991/2. 118.

Thor von Waldstein: Metapolitik. Theorie – Lage – Aktion. Antaios, Schnellroda, 2015.

Max Weber: Gazdaság és társadalom. ford. Erdélyi Ágnes, Közgazdasági és Jogi, Bp. 1987. I. kötet