A „történelem vége” helyett a korábbiaknál is élesebb geopolitikai küzdelem és egy új hidegháború időszaka következik.
Ténylegesen globális világrendről, Carl Schmitt fogalmával élve a Föld nomoszáról csak a 16. századtól kezdve beszélhetünk, kisebb „globalizációs” folyamatokat és ezek nyomán egyfajta preglobális világrendet azonban a távolabbi múltban is felfedezhetünk. Így a Közel-Keleten már a Kr.e. 2. évezredben kialakult egy bizonyos tekintetben globalizált közeg, amelyben a kor angoljának számító babiloni volt a lingua franca, és amelyben a nemzetközi kapcsolatok jogi-világnézeti alapját az „istenek lefordíthatósága” (Jan Assmann) jelentette. A babiloni és vele párhuzamosan az egyiptomi civilizáció hanyatlásával ezen a területen a térség jelentős részét egyesítő birodalmak (asszírok, kháldeusok, perzsák, makedónok, rómaiak) váltották egymást. A babilonit idővel kiszorította a görög, majd évszázadokkal később az arab, a térség azonban az antikvitás görög–római civilizációja idején, majd az iszlám és a kereszténység szembenállása idején is jórészt megtartotta egységes jellegét, és a különböző civilizációk közötti ütköző- és találkozópontként is megmaradt.
A preglobális világrend másik jellemzője az eurázsiai térség – Halford Mackinder heartlandje – meghatározó szerepe. Az Óvilág szívében elhelyezkedő végtelen síkság egyszerre volt elválasztó- és összekötőközeg (Selyemút) a peremén felvirágzó és lehanyatló, letelepedett civilizációk sora számára, a terület mélyéből érkező nomádok újabb és újabb hullámai pedig mondhatni a történelmi események egyik motorját jelentették. Ez a csupán az Óvilág civilizációit magába foglaló preglobális világrend szárazföldi jellegű volt, amelyben a hajózás jórészt a folyamokra és beltengerekre korlátozódott, egyes részei pedig a fentebb említett közel-keleti „csomópontot” leszámítva mondhatni külön világokat alkottak.
Gyökeres változást a nyugati tengerészek által végrehajtott felfedezőutak hoztak a 15-16. század fordulóján, amelyek nem csupán Amerikát kapcsolták be az Eurázsia és Afrika területein zajló hatalmi harcokba, ezáltal az eurázsiai helyett egy euroatlanti súlypontú rendet teremtve, de a Föld körülhajózása „gömbölyűvé tette” a világot, Francis Drake útja pedig a globális hadviselés lehetőségére világított rá. Ezzel egyidőben a moszkvai állam is uralma alá vonta a heartland-et, lezárva ezáltal a nomád hullámok történelmi sorozatát.
Ez az időszak jelentette – újabb schmitti fogalommal élve – a jus publicum Europaeum, az Európa-központú nemzetközi rend kezdetét, amelyben az egész világ néhány vezető európai hatalom függvényévé vált. Ennek záróköve volt az 1884-es berlini Kongó-konferencia, amelyen a civilizációs küldetéstudattól vezérelt és persze olcsó nyersanyagokban és munkaerőben érdekelt nyugati vezetők gyakorlatilag az egész afrikai kontinenst felosztották egymás közt. Anglia pedig a 19. században a világ vezető tengeri hatalmaként szinte minden fontosabb hajózási csomópontot (Gibraltár, Málta, Szuez, Szingapúr, Hongkong, Fokváros, Ceylon stb.) ellenőrizve az egész bolygót behálózó világbirodalommá lett. 1890 és 1918 között már ennek az Európa-központú rendnek a hanyatlását láthatjuk, az Egyesült Államok a Monroe-elv alapján állva mindinkább kiszorította az európaiakat az amerikai világrészről, Japán pedig az oroszok távol-keleti pozícióira mért csapást. Ez persze korántsem jelentette a globalizációs folyamat megtorpanását, sőt: a jus publicum Europaeum hanyatlása egy, a Föld majd’ minden országát megmozgató világháborúba torkollott.
Kosztur András teljes írása a Látószög blogon olvasható.
