A posztszovjet térség számos országában külföldről támogatott politikai csoportosulások hálózata alakult ki, amelyek az elmúlt hónapokban több helyen is megpróbálták megingatni vagy megdönteni a fennálló kormányokat. Az orosz és belarusz „rendszeren kívüli ellenzék” törekvéseit nyíltan támogatják idegen országok kormányai, Moldovában, Ukrajnában és Grúziában a politikai helyzet destabilizálódásához is hozzájáruló hálózatok mögött elsősorban „civil”, alapítványi struktúrák állnak.

A XXI. Század Intézet legújabb elemzése a posztszovjet térség Nyugat által támogatott politikai erőinek külföldi kapcsolataiba nyújt betekintést.

Az orosz ellenzék külföldi kapcsolatai

Az orosz politikai életben a kormányzó Egységes Oroszország párt ellenzékét hagyományosan két csoportra osztják. Az egyik az ún. rendszeren belüli ellenzék, amelyhez elsősorban a három nagy, parlamenti képviselettel rendelkező ellenzéki párt tartozik, és amelyek a kormánypárttal olykor rivalizálva, olykor együttműködve, a fennálló rendszer alapjait nem támadva végzik tevékenységüket. A másik csoport az ún. rendszeren kívüli ellenzék, amelyhez a parlamenten és a bejegyzett politikai pártokon kívüli csoportosulások tartoznak, és amelyek a jelenlegi kormányzat legitimitását is megkérdőjelezik.

A Kreml már régóta azzal vádolja az ún. rendszeren kívüli ellenzéket, hogy külföldi érdekeket szolgál, és a külföldi befolyásszerzés kiküszöbölését célzó orosz törvények is rosszul érintették az ide sorolható szervezeteket. Így 2019 végén külföldi ügynökké nyilvánították Alekszej Navalnij Korrupcióellenes Alapját (Fond borjbi sz korrupcijej, FBK) is, bár Navalnij és társai hevesen tiltakoztak a döntés ellen. Tény, hogy a döntés alapjául szolgáló bizonyíték – egy ismeretlen spanyol magánembertől érkező utalás – kérdéseket vet fel és akár provokáció is lehetett, az FBK külföldi támogatottsága azonban egyértelmű, annak ellenére, hogy állításuk szerint kizárólag oroszországi magántámogatásokból működnek.

Zimin más ellenzéki kezdeményezéseket is támogat, korábban két alapítványát is bezárta, mivel azokat külföldi ügynöknek nyilvánították, de Mihail Hodorkovszkijjal, Putyin szintén emigrációban élő régi kritikusával együtt ott bábáskodott a Meduza nevű hír- és oknyomozó portál létrehozásánál is, amelynek a két üzletember ugyan végül nem lett a szó jogi értelmében vett befektetője, azonban fejenként 250 ezer dolláros „kompenzációt” fizettek Galina Timcsenkonak, a Meduza kiadójának a tárgyalások megszakadása miatt. A Meduzát végül Rigában jegyeztette be Timcsenko.

A londoni orosz emigráció (korábban Zimin is Londonban élt) különösen aktív az orosz ellenzék támogatását illetően. A Londonba települt volt oligarcha, Hodorkovszkij maga is „civil” szervezeti hálózatot tart fenn Nyílt Oroszország néven, ami jelenleg nem regisztrált szervezetként működik. De szintén Londonban él politikai menekültként Vlagyimir Asurkov, az FBK igazgatója, aki 2018-ban a brit parlamentben tett vallomást a Nagy-Britanniában jelenlévő orosz korrupcióról, és akinek neve felmerült egy, az orosz dezinformáció elleni fellépést koordináló projekt adatainak kiszivárgásakor is.

Az FBK legfigyelemreméltóbb kapcsolata szintén Nagy-Britanniához kötődik. Navalnij mérgezési botrányát követően merült fel először nagy nyilvánosság előtt Marija Pevcsih, egy 33 éves, Londonban élő orosz politológus neve, aki elkísérte a politikust tomszki útjára is, és aki a Navalnij-házaspárral együtt, a Zimin által finanszírozott magángépen hagyta el Oroszországot. Navalnij tomszki kísérői közül egyedül a rejtélyes Pevcsihet nem sikerült kihallgatni, akinek a neve ugyan sehol sem szerepelt eddig az FBK nyomozásai kapcsán, de kiderült, hogy már 2011 óta a szervezet oknyomozó részlegének vezetője volt. Az orosz sajtó persze lecsapott a témára, azonban nem volt könnyű dolguk: Pevcsih a közösségi oldalak egyikén sem szerepelt és az utolsó nyilvános információ róla még egyetemista korából, 2010-ből származott.

Ennek nyomán persze a legkülönfélébb hírek keltek napvilágra, a Kremlhez közeli sajtóban felmerült, hogy a lány a brit titkosszolgálat, az MI6 ügynöke, és kiderült, hogy apja egy olyan cégnél dolgozik, amelyik fájdalommentes injekcióstűket fejleszt – emiatt a mérgezésben játszott szerepét is felvetették. Pevcsih persze tagadta a vádakat egy, a BBC orosz változatának adott interjúban, ami gyakorlatilag első nyilvános szereplésének nevezhető.

Pevcsih – a fentebb említett Asurkovval közösen – elkísérte Navalnijt arra a 2013-as találkozóra is, amikor az ellenzéki politikus Guy Verhofstadt belga ex-miniszterelnökkel és Renaldas Vaisbrodas litván elnöki tanácsadóval találkozott. Az FBK egyik korábbi munkatársa a Komszomolszkaja Pravdának adott nyilatkozatában pedig azt állította: Pevcsih Moszkvában a nyugati megrendelők által kiküldött ellenőrként viselkedett, akit Navalnij – szokásaival ellentétben – magával egyenrangúként kezelt.

Navalnijék ugyan ingerülten reagáltak szervezetük külföldi ügynökké nyilvánítására, nem különösebben titkolják, hogy nyugati segítségre számítanak politikai céljaik elérésében. Alekszej Navalnij tárgyalására több nyugati ország diplomatája is ellátogatott, szolidaritásáról biztosítva az ellenzéki aktivistát, letartóztatását követően pedig az FBK kérelemmel fordult az Egyesült Államok újonnan beiktatott elnökéhez, amelyben az orosz vezetők elleni szankciók kivetését javasolták. Szankciók születtek is, igaz, nem pontosan Navalnijék elképzeléseinek megfelelően: az USA és az EU korlátozó intézkedései csak a politikus elleni eljárásban közvetlenül részt vevő szervek vezetőire terjedtek ki, és nem érintették Vlagyimir Putyin elnök közvetlen környezetét, ahogy azt az FBK-sok kérték.

Nyugati segítségben reménykedve

Szintén külföldről reméli hatalmi ambícióinak megtámogatását a belarusz ellenzék, amelynek rezsimdöntő elképzelései a tavaly nyári fellángolást követően úgy tűnik, kudarcba fulladnak. A külföldi kapcsolat Aljakszandr Lukasenka riválisai kapcsán az első pillanattól kezdve szóba került, igaz, először némiképp meglepő módon Oroszország volt a vádak célpontja. A később önjelölt államfővé váló Szvjatlana Cihanovszkaja férjéről, Szjarhej Cihanovszkijról a Kommerszant írt kedvező hangvételű riportot, az egyik legesélyesebbnek tartott jelölt, Viktar Babarika pedig húsz éven keresztül a Gazprom orosz gázóriás helyi leányvállalatának, a Belgazprombanknak volt a vezetője. Ráadásul egy harmadik jelölt, Valerij Cepkala is Oroszországon keresztül hagyta el az országot, amikor az ellenzékkel szembeni büntetőeljárások elindultak, és 2020 júliusának végén egy csapatnyi – átutazóban lévő – orosz zsoldost is elfogtak, akiket eleinte azzal vádoltak, hogy Lukasenka megbuktatására törtek volna, ma már azonban Minszk és Moszkva is ukrán provokációnak tartja az incidenst.

Belarusz nyugati szomszédai – az Egyesült Államokkal karöltve – már évek óta támogatnak rendszerellenes csoportokat és médiákat Belaruszban. A külföldi finanszírozású ellenzéki médiák közül a legjelentősebb talán a NEXTA nevű YouTube- és Telegram-csatorna, amely a tiltakozóakciókról készült operatív beszámolóival és a tüntetők koordinálását segítő gyors információáramlásával tűnt ki az augusztusi napokban. A NEXTA (amely nevét a belarusz nyehta, azaz „valaki” szó után kapta) mögött hivatalosan két, Lengyelországban élő belarusz fiatal állt. Közülük a NEXTA-tól azóta távozó Raman Prataszevics korábban a lengyel–litván finanszírozású Euroradio, valamint a prágai központú amerikai Szabadság Rádió (a magyarországi Szabad Európa testvérmédiája) munkatársa volt, Szcjepan Pucila pedig a lengyel állami fenntartású Belsat televíziónál dolgozott.

Az említett orgánumok szintén szerepet vállaltak a tüntetők narratívájának erősítésében, valamint annak a nemzetközi közvélemény felé történő közvetítésében. A belarusz tüntetők nemzetközi narratívájának erősítésében szerepet vállalt a többek között Soros György alapítványai által is támogatott Ostrogorski Centre nevű agytröszt, de a tiltakozók egyik alapítványát támogatta a fentebb említett Borisz Zimin amerikai orosz üzletember is.

Az államfőként viselkedő, külföldi államok vezetői által is több ízben fogadott Szvjatlana Cihanovszkaja Litvániában telepedett meg, a Nemzeti Válságkezelés nevű csoportot vezető Pavel Latuska volt lengyelországi és franciaországi nagykövet pedig Lengyelországban. De Litvániába költözött az egyébként Latuska csoportjához csatlakozó, a tiltakozások egyik arcává váló operaénekesnő, Margarita Ljavcsuk is. Egy a belarusz kormányzatnak hátat fordító másik diplomata, a neki felajánlott politikai menedékjog ellenére hazatérő Ihar Ljascsenya volt szlovákiai nagykövet bírálta is az ellenzéki szerveződéseket, mondván, ő „más forradalmárokkal ellentétben nem készített elő tartalék reptereket”, és mindvégig Belaruszban szándékozik maradni. De azért is kritizálta az ellenzéki csoportokat, mert hangzatos jelszavaik ellenére egyáltalán nem foglalkoztak azzal, hogy magasrangú hivatalnokokat állítsanak maguk mellé, így Ljascsenya szolgálataira sem tartottak igényt. A volt pozsonyi belarusz nagykövet szerint az ellenzék Koordinációs Bizottsága nem a népet képviseli, hanem legjobb esetben is csak egy értelmiségi-szervezői stáb, amely önnön szerepét túlértékelve elmulasztotta a társadalom szélesebb rétegeivel való kapcsolatok kialakítását.

Ennek megfelelően a belarusz ellenzék kísérlete a tüntetési hullám felélesztésére idén március 25-én, a nacionalista csoportosulások számára fontos emléknapon, kudarcba fulladt, és ezen az amerikai nagykövetség támogatói nyilatkozata sem segített. A belarusz külügy ironikusan reagált a washingtoni diplomácia biztató közleményére, annak szavait az amerikai helyzetre vonatkozóan átfogalmazva. Belarusz „felajánlotta segítségét” abban, hogy közvetít a faji és társadalmi törésvonalak mentén megosztott amerikai társadalom csoportjai között, a capitoliumi incidensre utalva elítélte az amerikai vezetés által hatalmon maradásuk érdekében alkalmazott erőszakot, és csodálatát fejezte ki az olyan amerikai hősök iránt, mint Julian Assange vagy Edward Snowden.

A Belarusz politikai életébe történő külföldi beavatkozás kérdése újabb szintet lépett április közepén, amikor a belarusz és az orosz titkosszolgálatok bejelentették egy olyan, amerikai, lengyel és ukrán kapcsolatokkal rendelkező csoport letartóztatását, amely egy fegyveres puccs végrehajtását és Lukasenka likvidálását tervezte Minszkben. A letartóztatottak között volt többek között Jurij Zjankovics, amerikai állampolgársággal is rendelkező belarusz ügyvéd. Lukasenka pedig egyenesen az Egyesült Államok legfelsőbb politikai vezetését vádolta meg a meghiúsított puccs és merényletkísérlet elrendelésével.

A közös nevező: destabilizáció

A posztszovjet térség más államaiban is jellemző, hogy különféle politikai csoportosulások mögött komoly külföldi támogatottság áll, az Oroszország és a nyugati államok közötti geopolitikai ellentétnek köszönhetően mindenütt megvannak a két fél által favorizált erők.

Ukrajnában szoroszjátáknak, azaz „Soros-fiókáknak” nevezték el a nyugati érdekcsoportokhoz köthető politikai szereplőket, akiknek többsége a kormányzó Nép Szolgája és az ellenzéki Holosz frakciókban foglal helyet.

Ezek a csoportok a Washington, az IMF és az Európai Unió által a különféle hitelek és támogatások fejében elvárt reformok pontos végrehajtásáért lobbiznak, ezek a reformok azonban bírálóik szerint csupán az ország feletti totális nyugati kontroll eszközéül szolgálnának. Jellemző, hogy a nyugati befolyás egyik mintaintézményének tekintett, a 2014-es Majdan után létrehozott Nemzeti Korrupcióellenes Iroda vezetője, Artem Szitnik annak ellenére pozíciójában maradhat a G7-államok nagyköveteinek közbenjárásának köszönhetően, hogy a bíróság jogerősen elmarasztalta – mégpedig korrupciós vétségben.

Az ukrajnai „Soros-fiókák” jelenleg a kormányzati jelenlétük erősítésén dolgoznak, e hálózatok hatalmi törekvései pedig más országokban destabilizációhoz vezetett. Grúziában a volt elnökhöz, az Open Society-díjas, ukrajnai emigrációban élő Miheil Szaakasvilihez köthető erők okoztak a tavalyi választások után máig húzódó válságot, miután a kormánypárt állítólagos választási csalásaira hivatkozva megtagadták parlamenti mandátumuk átvételét. Bár a választások eredményeit a nemzetközi, köztük a nyugati megfigyelők is elismerték, a bojkottáló ellenzék törekvései mellett kiálltak a Soros Györgyhöz köthető alapítványi struktúrák. Ugyanezen hálózat moldovai ága támogatja Maia Sandu moldovai elnököt is, akinek a parlament feloszlatására irányuló törekvése – melynek célja pártja parlamenti jelenlétének növelése – szintén hónapok óta tartó kormányválságot okozott országában.

Ezek a hálózatok persze ellenfeleiket és kritikusaikat gyakran oroszbarátsággal vádolják. Grúziában ezt a kormányzó Grúz Álom párt mögött álló grúz–orosz oligarcha, Bidzani Ivanisvili személye miatt történik, bár Ivanisvili anno maga is támogatta a Szaakasvilit 2003–2004-ben hatalomra juttató „rózsák forradalmát”, és pártja programjában is szerepel az ország euroatlanti integrációja. Ukrajnában is üdvözölték a nyugatbarát erők az oroszpártinak tekintett képviselők és tévécsatornáik ellen hozott szankciókat. Tény, hogy a szankciók által sújtott Viktor Medvedcsuk, akinek lányának keresztapja nem más, mint Vlagyimir Putyin, nem különösebben titkolja az orosz felsővezetéssel való közeli kapcsolatait (és ezeket a kapcsolatokat többször fel is használta, például a szakadárok fogságába esett ukrán katonák kiszabadítására).

A „Soros-fiókák” legfőbb ellenfelévé az elmúlt években Ihor Kolomojszkij oligarcha vált, akit az amerikai választásokba történő beavatkozás vádjával az Egyesült Államok szankciókkal is sújtott, és akit ennek ellenére nehéz lenne oroszbarátnak nevezni, hiszen mindkét Majdant támogatta és televíziós csatornája, az 1+1 is nacionalista retorikájú hírműsorairól ismert.

Nemzetközi brigád

Az ehhez a nemzetközi hálózathoz lazán vagy szorosan kapcsolódó személyek és csoportok persze Európa minden államában, így Magyarországon is jelen vannak. Az ellenzék vezető személyiségei között itt is találhatunk olyanokat, akik különféle nemzetközi finanszírozottságú projektekben kezdték karrierjüket (Szabó Tímea, Szél Bernadett), vagy Nyugaton születtek (Berg Dániel, Cseh Katalin), az ellenzéktől pedig a posztszovjet térségben alkalmazott „színes forradalom” módszerei egyes elemeinek alkalmazása sem áll távol.