A 2015-ös migrációs válság minden korábbinál jobban polarizálta az európai politikai közvéleményt. Amíg kezdetben az Európai Unió nyugati tagállamai a Wilkommenskultur szellemében az ellenőrizetlenül beérkezett, idegen kultúrájú tömegek befogadását propagálták, a közép-európai tagállamok – Magyarország vezetésével – következetes migrációellenes politikát folytattak. Noha a koronavírus-járvány megtörte az Európába vándorolni kívánó tömegek lendületét, az elmúlt év során újra felerősödött a migrációs tendencia. Ez permanens veszélyeket rejt magában, hiszen Európa szomszédságában egyre több olyan válsággóc jelenik meg, amelyek újabb, bármikor bekövetkezhető migrációs krízisbe torkollhatnak.

A XXI. Század Intézet legújabb elemzése az elmúlt hónapok azon eseményeit tekinti át a világban, amelyek egy újabb migrációs hullámot vetíthetnek előre, valamint ezzel összefüggésben a litván–belarusz határon kialakult migrációs krízist.

A demokráciaexport következménye a migráció

Tíz évvel az „arab tavasznak” elnevezett eseménysorozat kezdete után elmondható, hogy az Észak-Afrika és Közel-Kelet országaiba történő demokráciaexport teljes kudarcnak bizonyult.  Úgy tűnik, idén Tunéziában is megbukott a demokratikus átmenet, miután júniusban az ország miniszterelnöke Kaisz Szaíd feloszlatta a kormányt és felfüggesztette a parlament tevékenységet, amit politikai ellenfelei puccsnak minősítettek és többtízezres tömegtüntetéseket szerveztek az utcákra, amelyek könnyen hozzájárulhatnak egy újabb véres hatalomátmenethez.

A legtöbb ország persze eddig sem jutott el a kísérlet során. A „forradalom” győzelmét követően Egyiptomban rögvest megválasztották az iszlamista Muszlim Testvériség politikai szárnyát Muhammad Morszi vezetésével, akik azonban egy év után megbuktak, és egy újabb katonai rezsimnek adták át a helyüket.

Líbia bukott államiságba süllyedt, ami által az illegális embercsempészet központjává vált, főleg a szubszaharai Afrikából érkező migránsok Európába történő szállítása terén. Noha az Iszlám Államot territoriális jellegétől megfosztották, a terrorkalifátus ideológiáját képtelenség felszámolni, ami által a dzsihádisták mindössze szétszóródtak (többek között Európába is), de el nem tűntek. Irakban Szaddám Husszein mindenáron való megbuktatására irányuló intervencionista politika szintén nem hozta el a demokratikus átmenetet, ami gyakorlatilag bukott állammá és ennek következtében terroristafészekké tette az egykor diktatórikus, ám minden kétséget kizáróan stabil, regionális középhatalmi státusszal rendelkező országot.

A jemeni államot szintén térdre kényszerítették az „arab tavasz” eseményei, továbbá a 2014 óta tartó sokoldalú polgárháború is hozzájárult ahhoz, hogy az államkudarc iskolapéldajaként említik az országot a szakértők. Noha a közel-keleti térség másik polgárháborúba süllyedt államában, Szíriában a közel egy évtizedig tartó harcok intenzitása már korántsem akkora, mint az elmúlt években, a humanitárius krízist lezárása még messze van, és az Aszad-rezsim továbbra sem tartja fennhatósága alatt az ország egészét.

Hatalmi átrendeződés és destabilizáció

Súlyosbítja a helyzetet azonban, hogy az Európa közvetlen szomszédságában fekvő országokon túl is nyugtalan a helyzet. Jelenleg az etióp polgárháború következtében kialakult instabilitás okozhatja az egyik legnagyobb migrációs veszélyforrást Európára nézve, mivel a harcok folyamán több ezren meghaltak, továbbá kétmillióan voltak kénytelenek elhagyni otthunokat. A 112 milliós lakosságú kelet-afrikai országban a kormányerők és a tigrinya kisebbség között kirobbant polgárháború ráadásul az országhatárokon való átterjedéssel is fenyeget, hiszen a szomszédos Eritreában a lakosság felét a tigrinyák alkotják, a határokon átívelő etnikum megsegítésére pedig paramilitáris erők érkeztek innét.

Az Etiópiával szomszédos – az elmúlt húsz évben bukott állammá váló – Szomália folyamatosan a polgárháború küszöbén táncol, az országot emellett a humanitárius katasztrófák sorozata, a dzsihádista al-Shabaab felkelők tevékenysége, szökőárak és szárazság sújtja, az ország északi része pedig de facto harminc éve független a központi kormányzattól. Afrikában az államkudarc (failed state) egy elterjedt jelenség, másfél tucat ország sorolható ebbe a kategóriába, amit tovább súlyosbít, hogy a kontinens északi részét kettészelő Száhel-övezetben a Boko Haram terrorszervezet jelentős területeket tart fennhatósága alatt, főleg Nigériában.

A migrációs nyomás intenzitásának emelkedését az is kellőképp mutatja, hogy Spanyolországhoz tartozó Kanári-szigetekre több, mint 20 ezer bevándorló érkezett, főleg Afrika északi partjairól. A migránsok abban reménykedtek, hogy automatikusan bebocsátást nyerhetnek az unióba, ha egy közigazgatásilag Spanyolországhoz tartozó területen igénylik a bebocsátást. Ez azóta sem következett be, ellenben a helyi lakosok nehezen viselik, hogy a bevándorlók nem tartják be koronavírus-járvány miatt bevezetett előírásokat, így egyre gyakoribbá váltak az összetűzések, aminek fényében túlzás nélkül lehet azt állítani, hogy a sziget vált az „új Leszbosszá”.

Az amerikai csapatok afganisztáni kivonása szintén érdekes következményeket eredményezhet, hiszen az amerikai jelenlét megszűnésével az ország területének több, mint felét birtokló tálibok új erőre kaptak, és fennáll a veszélye, hogy uralmuk alá hajtják az egész országot, ami egy újabb menekülthullám elindulását vonná magával, mégpedig Európa felé. Ausztria és Afganisztán között már kisebb diplomáciai botrány is kialakult, mivel Afganisztán azt állítja, nem áll módjában fogadni a visszautasított és kitoloncolt menedékkérőket.

A migrációs tendencia erősödését az is mutatja, hogy naponta már 500-2000 afgán érkezik meg Törökországba. Emellett a közép-ázsiai országok irányában is fokozódik a migrációs nyomás, Tádzsikisztán vezetése például 30 ezer menekült érkezésére számít.

A felsorolt országok stabilitását továbbra az is kikezdi, hogy a koronavírus-járvány következményei súlyosbító tényezőként járulnak hozzá a korábban is jelenlévő szociális–gazdasági krízisekhez. A korlátozások, valamint a kereskedelmi láncok megszakadása miatt az egyébként is gyakran a túlélés szélén egyensúlyozó régiókban tovább romlott a gazdasági helyzet, a megélhetési nehézségek pedig fokozzák a migrációs hajlandóságot is.

Fokozódik a helyzet a magyar határon is

A migrációs útvonalak közül a Közép-Mediterráneumra nehezedett a legnagyobb nyomás 2020-ban, amin keresztül az összes migráns 28 százaléka próbált Európába jutni, míg a második legnagyobb nyomás a nyugat-balkáni útvonalon volt, ahol 22 százalékuk próbálkozott illegális határátlépéssel. Ezzel összefüggésben a Magyarországot érintő migrációs nyomás is folyamatosan intenzívebbé vált 2018 óta, amit jól mutat, hogy a júliusi adatokat összehasonlítva, 2018-ban mindössze 89, 2019-ben 208, 2020-ban 798, míg 2021-ben már 1938 illegális határátlépőt tartóztatott fel a magyar határrendészet. Idén összesen több mint 54 ezer illegális bevándorlót tartóztattak fel a magyar hatóságok, ez a szám a tavalyi év azonos időszakában mindössze tízezer volt.

Sőt, Karácsony Gergely a német balliberális Die Zeit-nek adott interjújában utalt rá, hogy az ellenzék pártjai befogadnák a migránsokat, ám ezzel nyíltan nem kampányolhatnak, mivel nem tudnának vele választást nyerni. Továbbá azt is kifejtette, hogy a magyar kormány olyan „nem létező” ellenségeket kreál, mint az LMBTQ lobbi, Soros György vagy éppen a migránsok.

Miközben a magyar baloldal még mindig képtelen belátni a migrációval járó veszélyforrásokat, az Európai Unióban megfordulni látszik a kezdeti Willkommenskultur lendülete. Karl Nehammer osztrák belügyminiszter július végén Magyarországot bírálta amiatt, hogy nem őrzi határait megfelelően (!) az illegális határátlépőkkel szemben. Ezen megjegyzés kapcsán érdemes megemlékezni arról, hogy a migrációs válság csúcsán 2015-ben, amikor Ausztria elmarasztalta Magyarországot a határzár kapcsán, majd ugyanúgy járt el, Werner Faymann kancellár úgy fogalmazott, hogy ők nem határkerítést építenek, hanem „kaput, oldalsó szárnyakkal”.

Az „üdvözlés kultúráját” meghirdető Angela Merkel kancellár szintén pálfordulást hajtott végre, és úgy fogalmazott, hogy Németország már nem hajlandó több afgánt befogadni, mivel ezzel semmilyen problémát nem oldottak meg. A dán szociáldemokrata (!) kormány szintén felismerte a migrációval együtt járó problémákat, és június elején egy olyan törvényt fogadott el, amelynek segítségével az ország könnyebben lesz képes deportálni a migránsokat, ezzel is világos üzenete küldve, hogy Dániában nem látják szívesen az illegális bevándorlókat. Michel Barnier, az Európai Unió korábbi Brexit-ügyi főtárgyalója, és a 2022-es választások valószínűsíthető francia elnökjelöltje egyenesen 3–5 éves bevándorlási moratórium elrendelését tartaná szükségesnek Franciaországban, amíg a bevándorlók nem integrálódnak megfelelően és nem alakul ki társadalmi konszenzus a migráció kérdését illetően. Ez egybecseng azzal, amit Orbán Viktor is javasolt, aki a világjárványra tekintettel két évig nem engedne semmilyen migrációt az Európai Unió irányába.

Hazánk következetes politikája ismét példamutató volt az egész unió számára, amit, ha szavakban nem is, de a politikában bekövetkezett változásokban tetten lehet érni.

Súlyos válság a litván–belorusz határon

A magyar válságkezelés sikerét jelzi, hogy míg a magyar határon már 54 ezer illegális határátlépőt fogtak el a hatóságok, addig Litvániában ennek a töredéke is súlyos válságot okozott. A litván hatóságok idén már több mint négyezer illegális határátlépőt fogtak el, júliusban és augusztusban még a naponta az országba érkező migránsok száma is meghaladta a tavalyi éves (!) számot. 2020-ban egész évben mindössze 81 illegális határátlépőt kellett őrizetbe venniük a litván határt védő szerveknek. Az idei év jelentős növekedése mögött nem csupán a globális migrációs trendek állnak, hanem a Litvánia (illetve tágabban az Európai Unió), valamint Belarusz közötti konfliktus is.

Eddig ugyanis Belarusz szigorúan őrizte nyugati határait, és megállította az EU tagállamai – Lengyelország, Litvánia és Lettország – felé igyekvő migránsokat, azonban miután a tavalyi elnökválasztásokat követően az EU államai, többek között éppen az említett államok kezdeményezésére szankciókat vezettek be Aljakszandr Lukasenka rendszere ellen, a belarusz elnök kijelentette: Belarusz a jövőben nem fogja megvédeni az EU határait az illegális határátlépőktől. A Vilnius és Minszk közötti ellentétet fokozta az is, hogy Litvániában talált menedékre a belarusz ellenzék több vezetője, többek között a magát a tavalyi elnökválasztás győztesének tekintő Szvjatlana Cihanovszkaja is. Lukasenka többször is megismételt kijelentéseit követően a nyomás a lengyel és a litván határon folyamatosan nőni kezdett, utóbbi állam határvédelme pedig nem volt képes mit kezdeni a többtízsszeresére növekvő, de a balkáni és mediterrán útvonalakhoz képest még így is csekély mértékű nyomással.

Litvánia rendkívüli állapotot vezetett be a migrációs helyzet miatt, szögesdrótkerítés építésébe kezdett határain, Belaruszt pedig azzal vádolja, hogy hibrid háborút folytat az ország ellen.

Josep Borell, az EU külügyi főképviselője szerint megengedhetetlen, hogy Belaruszt fegyverként használja fel a migránsokat. Minszk a maga részéről szintén hibrid háborúval vádolja Litvániát, a választások előtt, alatt és után a belarusz politikába történő beavatkozás és a rendszerellenes erőknek nyújtott támogatások miatt. A minszki vezetés nem is igazán titkolja, hogy köze van a Litvánia felé irányuló migrációs folyamatokhoz, nemrég például bejelentették, hogy megduplázzák az Irak felől Minszkbe irányuló repülőjáratok számát, márpedig az elmúlt időszakban Litvániába érkező migránsok többsége éppen iraki állampolgár volt. Litvánia és az EU diplomáciája ugyan igyekszik megakadályozni Minszk hasonló megállapodásait más, közel-keleti vagy afrikai országokkal, eddig azonban kevés sikerrel. Közben a belarusz vezetők Litvániát tekintik felelősnek a helyzetért, mondván, a függetlenség harminc éve alatt képtelenek voltak gondoskodni határaik őrizetéről, és azt a belaruszoktól várnák el, akiknek viszont az EU által kiszabott szankciók miatt most nem áll sem módjukban, sem szándékukban megvédeni nyugati szomszédaikat.

Tovább élezte a helyzetet, hogy augusztus elejétől a litván hatóságok engedélyt kaptak arra, hogy „mentális és fizikai erőszakot alkalmazzanak” a migránsokkal szemben. Belarusz azonban megengedhetetlennek tartja, hogy Litvánia területéről a szabályos eljárásrendet megkerülve bárkit is visszatoloncoljanak az országba. Emellett Minszk szerint Vilnius folyamatosan megsérti az emberi jogokat, sokkolókkal, kutyákkal és viperákkal támad a menedékkérőkre, sőt azzal vádolják a litván határvédő szerveket, hogy egy iraki származású bevándorlót meggyilkoltak, pontosabban félholt állapotban dobták vissza belarusz területre. A litván kormány szerint azonban ez a hír „Grimm mesékbe illő történet” és dezinformációs támadás, a belarusz területén történt halálesetek pedig Minszk felelősségét terhelik.

Egyes határmenti járásokban pedig az okoz gondot, hogy a helyi lakosoknak szükség esetén messzebbről kell mentőt hívniuk, mivel a helyi kapacitásokat a migránstáborok betegeskedő lakói kötik le. Bár az Európai Unió segítséget ígért Litvániának a válság megoldásában, ennek gyakorlati haszna csekély volt eddig, bár a litván kormány szeretné elérni, hogy az unió legalább részben finanszírozza az ország határán felépítendő határzárat. Bár az utóbbi napokban csökkent a Litvániában elfogott illegális határátlépők száma, ennek oka elsősorban a határőrök erőszakos fellépésében rejlik, a migránsok erőszakos visszafordítása pedig tovább élezi a feszültséget a belarusz–litván határon, hiszen a bevándorlók visszatérését vélhetően a belarusz hatóságok is akadályozni próbálják majd. Mivel a 670 kilométeres határszakaszon felépítendő, szögesdróttal ellátott kerítés legkorábban jövőre készül el teljesen, a krízishelyzet még hónapokig fennmaradhat. Ráadásul a szomszédos Lettországban attól tartanak, hogy a litván határzár elkészültével a másik balti állam válhat a Belarusz felől érkező migránsok célpontjává.

Válsággócok Európa határain

A baltikumi migrációs krízis jó példája annak, hogy olyan országok is az illegális bevándorlók és embercsempészek célkeresztjébe kerülhetnek, amelyek eddig félvállról vették a problémát, és ilyen esetekben már egy kisebb hullám is súlyos válsághelyzetet okozhat.

Az illegális bevándorlás jelentette sokrétű probléma pedig a jövőben is fennáll majd, hiszen – nem kis részben a nyugati államok beavatkozása következtében – Európa határainál számos válsággóc alakult ki, destabilizált államok sorával, amelyek nemcsak a helyi lakosság elvándorlási szándékait növelik, de az embercsempészet számára is kedvező terepet nyújtanak.

Biró András – Kosztur András