Történelmi sikert aratott az Alternatíva Németországért (AfD), amely az európai parlamenti választások során 15,9 százalékot ért el és a második legnagyobb német frakciót delegálhatja az Európai Parlamentbe. Ezen eredmény abból a szempontból is komoly fegyverténynek tekinthető, hogy minden eddiginél erőteljesebb lejáratókampány folyt a párt ellen az utóbbi fél évben. Az országot vezető erők számára görbe tükörként kellene, hogy szolgáljon az, hogy az AfD mind a három kormánypártnál jobb eredményt ért el: az AfD a volt NDK öt tartományában is győzött, ezek közül háromban pedig tartományi választásokat tartanak szeptemberben. Miközben az országot vezető elit egyre kevésbé képes demokratikus eszközökkel a politikai kordonon kívül tartani az AfD-t, az országon belül egyre növekvő nyugati–keleti megosztottság következtében egy lappangó vasfüggöny kezdett leereszkedni Németországra.

A XXI. Század Intézet legújabb elemzése rámutat arra, hogy a német hatalmi elit a rendelkezésére álló korlátlan erőforrások ellenére egyre kevésbé képes az AfD-t a mesterségesen létrehozott politikai kordon mögött tartani, mivel a nemzeti szuverenista erő megkerülhetetlen erővé kezd válni Németország keleti felén.

Egészpályás letámadás

Az utóbbi fél év mind Németországban, mind Európában az Alternatíva Németországért körüli botrányoktól volt hangos, ami az ún. potsdami találkozó média általi kiszínezésével és a párt elleni, államilag finanszírozott tömegtüntetésekkel kezdődött. A médiában „deportálási mesterterv”-ként keretezett ügy érdekes adaléka egyébként, hogy remigrációs politikára már került sor Németországban 1983-ban, méghozzá a Helmut Kohl által vezetett kormány idejében, amely az egykori török vendégmunkásoknak ajánlott fel „visszatérési prémiumot” (Rückkehrprämie), amennyiben visszatérnek Törökországba. A modern európai történelem legnagyobb mértékű remigrációs hulláma következtében 1984-ben több mint 200 ezer egykori török vendégmunkás tért haza Törökországba. Noha az AfD pártprogramjában – az alkotmányos kereteken belül – vállalta a remigrációs politikát, vagyis hogy az országban illegálisan tartózkodó, integrálódni képtelen és bűncselekményeket elkövető migránsok kitoloncolását végre kell hajtani, a kézivezérelt média az európai zsidóság megsemmisítését tárgyaló 1942-es wannsee-i találkozóhoz hasonlította a gondolatot.

A lejáratókampány folytatódott a marginális befolyású Voice of Europe körüli zavarkeltéssel, valamint ezzel összhangban az „orosz szatellit-párt” narratíva terjesztésével, az utóbbi hetekben a média pedig a párt EP-listavezetője, Maximilian Krah körüli botrányokkal, valamint az AfD Identitás és Demokrácia (ID) uniós pártcsaládból való kizárásával foglalkozott. Amellett sem lehet szó nélkül elmenni, hogy a politikai- és médiaelit mellett a legbefolyásosabb német cégek vezetői is szükségesnek érezték, hogy az európai parlamenti, valamint az ország keleti felén tartott helyhatósági választások előtt nyíltan hangot adjanak azon véleményüknek, hogy „az AfD veszélyt jelent a német gazdaságra, jólétre és kohézióra.”

A Német Ipari Szövetség (BDI) által 50 százalékban finanszírozott felmérés keretében  márciusban és áprilisban mintegy 900 ipari vállalat ügyvezető igazgatóját, igazgatósági tagjait, valamint stratégiai osztályvezetőit kérdezték arról, hogy „az AfD veszélyt jelent-e Németországra.” Amellett, hogy kétharmados többséget meghaladó mértékben láttak veszélyt az AfD-ben, a cégek 55 százaléka nyilatkozott úgy, hogy belsőleg nyíltan a párt ellen pozícionálták magukat, felhívva erre a saját alkalmazottjaik figyelmét is, sőt a cégek több mint 47 százaléka nyilvánosan fel is szólalt az AfD ellen. A Deutsche Bank, a Deutsche Bahn és a Siemens igazgatósági tagjai harminc másik cégvezetővel együtt „a szélsőségesség, a populizmus és a rasszizmus ellen” foglaltak állást és „a demokratikus erők megerősítését kérték az európai választásokon.”

A Németországot irányító hatalmi kartell (Machtkartell) tehát minden erőforrását mozgósította annak érdekében, hogy „a szélsőjobboldal elleni demokratikus egységfrontot” létrehozza, ám az AfD marginalizálása mint fő célkitűzés totális kudarcot vallott. Legnagyobb eredményként azt könyvelhetik el, hogy az AfD-n belüli hajszálrepedések láthatóvá váltak, ami a párt támogatottságában is megmutatkozott: a tavaly év végi 23 százalékos csúcshoz képest az AfD tartósan 15–17 százalék közé esett, alternatívaképző vonzereje pedig kissé csökkent a bizonytalan pártválasztók körében. Miközben a botrányok többsége valóban egy AfD elleni, mesterségesen gerjesztett politikai és médiakampány részét képezte, Maximilian Krah oktalan viselkedése tovább rontotta a párt választási esélyeit.

A listavezető előbb május elején azért került a címlapokra, mert a belga rendőrség házkutatást tartott a képviselő brüsszeli irodájában, majd letartóztatta kínai asszisztensét, Jian Guót, aki a vádak szerint Pekingnek kémkedett. Ezt követően pedig május közepén interjút adott a legnagyobb olasz baloldali napilapnak a la Repubblica-nak és belesétált abba a csapdába, amelyet az újságíró állított neki. Krah azon véleményét osztotta meg – a Waffen-SS-hez 17 éves tinédzserként csatlakozó – Günter Grass német regényíró kapcsán, hogy „soha nem fogja azt elismerni, hogy aki SS-egyenruhát visel, az automatikusan bűnöző lenne”, hozzátéve, hogy egyéni elbírálás alapján kell értékelni a történeteket, hiszen sokakat erre rákényszerítettek vagy a háború legvégén soroztak be őket. (Az irodalmi Nobel-díjas német író 2006-ban vallotta be, hogy a második világháború utolsó hónapjaiban behívót kapott a Waffen SS egyik páncélos hadosztályába és az akkori cseh- és morvaországi protektorátusban teljesített szolgálatot, ám annak tagjaként egyetlen lövést sem adott le.)

A fősodratú médiumok rögtön SS-relativizálással és nácimentegetéssel vádolták meg Kraht, cikkek sokasága pedig ismételten azon narratívát építhette, hogy az AfD a náci ideológiával szimpatizáló párt. A nemzetközi nyomásnak meg is lett a következménye: a fősodorba évek óta konszolidálódó, ráadásul immár Franciaországban kormányzási ambíciókat dédelgető Marine Le Pen vezette Nemzeti Tömörülés (RN) elhatárolódott az AfD-től, rövidesen pedig az ID európai parlamenti pártcsaládból is kizárták a német formációt. Kraht saját pártja tiltotta el a további kampányolástól, aki habár a felelősséget vállalva lemondott az AfD-n belüli szövetségi igazgatóságáról, párttársai már hiába lobbiztak azért, hogy listavezetőjük nélkül fogadják vissza őket a pártcsaládba.

Önreflexió helyett valóságtorzítás

Az európai parlamenti választásokat Németországban a CDU/CSU nyerte meg a szavazatok 30 százalékával, ami 29 széket biztosít számukra a következő öt éves EP-ciklusban. Második helyen az AfD végzett, amely párt több mint 6,3 millió szavazót tudott meggyőzni, amivel 15,9 százalékot és 15 mandátumot szerzett, amit érdemes összevetni azzal, hogy 2019-ben 4,1 millió szavazat begyűjtése által 11 százalékot ért el, amely akkor 11 mandátumot eredményezett. A kormányzópártok közül a szociáldemokrata SPD 14 százalék alá, a zöldbaloldal pedig 12 százalék alá szorult, míg a liberális FDP 5,18 százalékos eredményt ért el. Az FDP-t egyébként még az év elején megalakult Sahra Wagenknecht Szövetség (BSW) is megelőzte 6,17 százalékos eredménnyel, amely egy frissen alakult formációtól igencsak jó eredménynek számít.

Az EP-választás németországi eredményei mindezidáig azonban következmények nélkül maradtak, szemben például Franciaországgal és Belgiummal, ahol a hatalmon lévők reagáltak a történtekre. Emmanuel Macron feloszlatta a Nemzetgyűlést és új parlamenti választást írt ki, Alexander De Croo pedig benyújtotta lemondását miután pártja súlyos vereséget szenvedett a nemzeti szuverenista erőkkel szemben. Úgy tűnik azonban, hogy a német Ampel-koalíció továbbra is hajlandó a végletekig ragaszkodni hatalmához és elképesztő népszerűtlensége ellenére megpróbálkozik kitölteni 2025 őszéig tartó megbízatását. A megfelelő következtetések levonása abból a szempontból sem lenne indokolatlan, hogy a német választási bizottság által hétfőn közzétett adatok szerint az ország keleti országrészében töretlennek tűnik az AfD támogatottsága, miután Brandenburg, Mecklenburg-Előpomeránia, Szász-Anhalt, Szászország és Türingia tartományokban 27,5–31,8 százalékos eredmény között végzett a párt.

A helyhatósági választások előzetes eredményei szintén azt mutatják, hogy Szász–Anhaltban (28,1 százalékkal), Mecklenburg–Elő-Pomerániában (25,6 százalékkal) és Brandenburgban (25,7 százalékkal) az AfD vált a legnagyobb erővé. Ami azonban ennél is szembetűnőbb, hogy mindhárom tartományban 10–13 százalékkal több szavazatot szerzett a párt a 2019-es eredményeihez képest.

Az EP és a helyhatósági választások eredményeinek értékelésében a kormánykoalíció tagjai – főleg az elmúlt fél év csatazajához képest – rendkívül semmitmondó nyilatkozatokat tettek, amelyből leginkább az szűrhető le, hogy semmit sem tanultak és semmit sem felejtettek. Olaf Scholz kancellár úgy nyilatkozott, hogy „mindhárom kormánypárt választási eredménye rossz lett, ezért nem térhetünk vissza szimplán a napirendi pontokhoz, azonban a munkát folytatjuk és azért dolgozunk, hogy államunk modernné váljon és előre haladjon.” Christian Lindner pénzügyminiszter a vereség okát abban látja, hogy „a kormánynak sok mindent jobban el kell magyaráznia, például az Ukrajnának adott katonai támogatások okát.” Ricarda Lang, a zöldbaloldal társelnöke szerint „a kormánypártoknak jobbá kell válnia a problémák megoldásában és a vita helyett kompromisszumkésznek kell lenniük.”

Lang emellett a német közmédiának adott nyilatkozatában azt fejtegette, hogy „vidéken nem sikerült elég embert elérniük”, valamint rávilágított arra is, hogy „pártja túl későn kezdte el használni a TikTokot, ezzel pedig teret engedtek a jobboldali szélsőségeseknek.” A fiatalok kapcsán továbbá azt is megjegyezte, hogy „meg kell vizsgálniuk, milyen kérdések foglalkoztatják a fiatalokat, és miért veszítik el olyan sokan a demokratikus pártok – különösen a zöldek – iránti bizalmat.”

Való igaz, hogy az AfD időben felismerte a TikTok platformjában rejlő stratégiai és szisztematikus potenciált, valamint azoknak kiaknázási lehetőségeit, azonban a közösségi médiafelületek használata önmagában még nem jelent garanciát a fiatalok meggyőzésére és választáson való mozgósítására. A fiatalokat éppen olyan témák foglalkoztatják – és ez egyben választ is nyújt Lang ezzel kapcsolatos költői kérdésére –, mint az infláció, az átlagembereket sújtó zöldpolitika, a migráció következtében romló közbiztonság (gondoljunk csak a mostanra szinte mindennapossá váló késes támadásokra), vagy a lakáspiaci válság.

A 16–24 évesek körében a CDU/CSU bizonyult a legnépszerűbbnek 17 százalékkal, akiket szorosan követ az AfD 16 százalékot elérve, míg a zöldbaloldal 11, a szociáldemokraták 9, a liberálisok 7 százalékot értek el. A 25–34 évesek között szintén az uniópártok érték el a legmagasabb 19 százalékos eredményt, a 18 százalékuk szavazott az AfD-re, a zöldbaloldalra 15, az SPD-re 9, az FDP-re pedig 6 százalékuk adta le voksát. Sokatmondó az is, hogy a 70 év feletti választók esetében a CDU/CSU 46, az SPD 23, az AfD 8, a zöldbaloldal 7, az FDP pedig 5 százalékot ért el. Mindezen adatokból megállapítható tehát, hogy a német elit a „szélsőjobboldal térnyerésével” való fenyegetése ellenére a fiatal választók számára nem jelent vörös vonalat az AfD támogatása.

Egyébként nem meglepő, hogy a kormánypártok vezető politikusai – Lang kivételével – képtelenek voltak önreflexiót gyakorolni kiábrándító szereplésük kapcsán, ugyanis a német közmédia továbbra is a bevett módon folytatta az állampolgárok megtévesztését a választás estéjén. Boris Reitschuster német újságíró – aki 1999 és 2015 között a Focus hetilap moszkvai irodáját vezette – számolt be arról, hogy a pártelnököktől származó értékelések bejátszása során a közszolgálati ZDF Tino Chrupalla, az AfD-társelnökének hangját úgy eltorzította, hogy az náci benyomást keltsen. Egy másik, minden határt túllépő manipuláció keretében a Tageszeitung élő adásban az AfD százalékos eredményét a nácikkal társított barna színnel prezentálta, a párt hivatalos kék színe helyett.

A vasfüggöny mozgásba lendült

A fentiek tükrében végül arra is érdemes kitérni, hogy az eddigieken túl milyen eszközök maradtak még a hatalmon lévők kezében arra, hogy a népakarattal szemben megakadályozzák az AfD előretörését. Noha a nemzeti szuverenista erő betiltása már az államilag finanszírozott év eleji tömegtüntetések idején a közbeszéd témája lett, a párt által a választásokon elért demokratikus felhatalmazás következtében ennek meglépése valószínűleg oly mértékű kontraproduktív hatást váltana ki, amelyet a hatalmi elit nem mer megkockáztatni.

Finomabb eszközök a párt ellehetetlenítésére azonban továbbra is a rendelkezésükre állnak, amelyre tipikus eszköz az állami támogatások megvonása. Nem véletlen, hogy a pártfinanszírozás kapcsán az AfD tekintetében rendre a Német Nemzeti Demokrata Párttal (Nationaldemokratische Partei Deutschlands, NPD) való összehasonlítás keretében érvelnek. Az NPD – amely párt 2023-ban hivatalosan Die Heimat-ra változtatta a nevét – eddig sem kapott állami pénzeket alacsony támogatottsága miatt, ám mostanra a jogi kereteit is kialakították ennek teljes ellehetetlenítésére.

A szövetségi parlament által elfogadott alaptörvény-módosítás, illetve az alkotmánybíróság ítélete alapján már olyan pártokat is ki lehet zárni az állami pártfinanszírozásból, amelyeknek tevékenysége a demokratikus berendezkedés gyengítésére vagy felszámolására irányul, mindennek következtében pedig 2024 elején a Heimat-ot hat évre kizárták az állami támogatás rendszeréből. Miközben a Heimat működése kapcsán az alkotmánybíróság már 2017-ben megállapította, hogy alaptörvényellenes, addig az AfD kapcsán nem született ilyen döntés, a fősodratú médiumok pedig rögvest a közbeszéd témájává emelték, hogy az ítélet jelzésértékű lehet a „szélsőjobboldali” AfD számára is.

Miközben az állami támogatások szempontrendszerében elviekben elsődleges cél egy olyan transzparens kampányfinanszírozási rendszer megteremtése volt, amely egyidejűleg biztosítja az esélyegyenlőséget, valamint a „társadalmi beépültség fokával” arányos párttámogatást, már napirenden vannak azok a javaslatok, hogy az AfD-t miképpen lehetne pénzügyileg is jelentős versenyhátrányba hozni. Ha országos szinten nem is, de Brandenburg, Szászország és Türingia tartományaiban könnyen előfordulhat, hogy a hatalmi elit az állami pénzek visszatartásával kísérli meg a politikai kordon mögött tartani a nemzeti szuverenista pártot.

A legutóbbi helyhatósági és EP-választások eredményei már rávilágítottak arra, hogy az egykori NDK területén az AfD 25–30 százalék körüli támogatottsággal, és ezáltal olyan erős fellegvárakkal rendelkezik, hogy a szeptemberi tartományi választások során akár mindhárom fentebb említett tartományban kormányzó erővé válhat. Az AfD ellehetetlenítésére tett kísérletek azonban egyre kétségbeesett próbálkozások jellegét öltik, mivel a Sahra Wagenknecht vezette BSW megjelenésével a német pártrendszer gyökeresen átalakult, különös tekintettel az ország keleti felére. Stabil, kormányzóképes többséggel rendelkező tartományi kormányok létrehozására a mainstream pártok immár nem képesek az AfD vagy a BSW fősodorba való beemelése nélkül. Miközben a Friedrich Merz által hirdetett tűzfal tele van lyukakkal, a CDU vezetője eddigi kommunikációja alapján nem hajlandó egyik formációval sem összefogni, ami a kormányozhatatlanság csapdáját vetíti előre az egykori NDK területén. A kordon fenntartása azonban már nem csak kizárólag az ország keleti felén marginalizálódó fősodorbeli erőktől függ, ugyanis amennyiben a korábbi híresztelésekkel szemben a BSW mégis hajlandó lenne koalíció lépni az AfD-vel, az történelmi kordonbontást jelentene. A gyakorlatilag Németország nyugati felére visszaszorult fősodornak egyre kevesebb ráhatása van a keleti politikai folyamatokra, azoknak demokratikus eszközökkel aligha tud gátat szabni.