Latin-Amerika az elmúlt két évszázadban hagyományosan az Egyesült Államok megkérdőjelezhetetlen befolyási övezete volt, az elmúlt évek politikai folyamatai azonban arra világítanak rá, hogy a térség országai saját kezükbe vennék sorsuk irányítását. Az átalakuló világrendben különösen érdekes jelenségnek tekinthető az amerikai kontinensen végigsöprő ún. „rózsaszín hullám” (pink tide), amely a neoliberális gazdaságpolitikát elutasító, antiimperialista, és szuverenista kormányokat juttatott hatalomra. Szembetűnő, hogy a térség legnagyobb gazdasági potenciállal rendelkező országai (Brazília, Mexikó és Argentína) nemcsak az Egyesült Államok hatalmi ambícióit igyekeznek korlátozni, de folyamatosan nyitnak az amerikai szuperhatalom kihívója, Kína felé is, amely ország egyre megkerülhetetlenebb kereskedelmi partnernek számít mindhárom ország számára.

A XXI. Század Intézet geopolitikai elemzés-sorozatának legújabb része a négy felemelkedő muszlim hatalom (Törökország, Szaúd-Arábia, Irán, Pakisztán), valamint India után Latin-Amerika két legmeghatározóbb országának, Mexikónak és Brazíliának vizsgálja meg külpolitikai manőverezéseit az átalakuló világrendben.

A demográfia, mint fő fegyver

Mexikó egyike az E7-nek, vagyis a felemelkedő gazdaságoknak (Kína, India, Oroszország, Brazília, Indonézia és Törökország mellett), amely államoknak a vásárlóerő-paritáson (PPP) mért GDP-je már 2014-ben meghaladta a G7 országokét (Egyesült Államok, Japán, Németország, Egyesült Királyság, Franciaország, Olaszország). Továbbá az is érdekes megvilágításba helyezi a felemelkedő gazdaságok gyors ütemű növekedését, hogy amíg 1995-ben a G7-ek gazdasági ereje duplája volt az E7-eknek, 2015-ben már ugyanakkora erővel bírt, míg az előrejelzések szerint 2040-re az E7-ek ereje lesz kétszerese a G7-eknek. Mexikó ma a PPP-rangsorban világ 13. legerősebb gazdasága, ám az előrejelzések szerint 2050-re egészen a hetedik helyezésig léphet előre, olyan országokat maga mögé utasítva, többek között, mint Japán, Németország, az Egyesült Királyság, vagy Franciaország. Mexikó egyik legfontosabb versenyelőnye a felsorolt országokkal szemben a fokozatosan növekvő lakosságszámban rejlik, míg versenytársai demográfiai katasztrófával néznek szembe, amit – Japán kivételével – a bevándorlás ösztönzésével próbálnának elkerülni, ami ráadásul mára a nyugati társadalmak kohéziójának felbomlását is maga után vonta.

A latin-amerikai ország szempontjából adódik azonban egy másik vonzata a demográfiai transzformációnak, mégpedig az Egyesült Államokban, ami évtizedes távlatban vizsgálva szintén Mexikó felemelkedéséhez vezethet. Történelmi tény, hogy Észak-Mexikót folyamatosan olvasztotta magába az Egyesült Államok az 1835–1836-os texasi forradalomtól kezdve egészen az 1846–1848-as mexikói–amerikai háborúig, és a két ország közötti határ lassan 150 éve van érvényben. Hosszútávon azonban a határterület amerikai oldalának demográfiai összetétele Mexikó javára dolgozik, aminek jelei már kézzelfoghatók. Az Egyesül Államok hispán lakossága 62 millió főt számlált 2020-ban, ami azt jelenti, hogy a teljes amerikai lakosságnak több mint ötöde immár spanyolajkú. Olyan, az USA és Mexikó határán fekvő államokban, mint Arizóna, Kalifornia és Új-Mexikó a lakosság többségét évek óta hispánok alkotják, ám az amerikai Népszámlálási Hivatal 2022-es adatai szerint immár Texas államban is demográfiai fordulat következett be.

Mindez valószínűsíthetően leginkább a távoli jövőben fog konfrontációt eredményezni a két ország között, ám a törésvonal már a közeljövőben is okozhat problémákat.

Mindezek mellett azonban azt is hozzá kell tenni, hogy Mexikó esetleges irredenta ambícióinak jelentős mértékben határt szab, hogy a több mint 3000 kilométer hosszú mexikói–amerikai határ sivatagi jellegéből adódóan pufferzónaként funkcionál, ráadásul a latin-amerikai ország kormányzata jelenleg még a saját területét sem tudja teljes egészében ellenőrizni (gondoljunk csak a drogkartellek elleni véget nem érő háborúkra). Ráadásul a mexikói hadsereg jelenleg semmilyen összevetésben nem képes felvenni a versenyt a világ vezető katonai szuperhatalmával, az Egyesült Államokkal, a Global Firepower 145 országot rangsoroló összesítése szerint a latin-amerikai ország hadereje a 31. legütőképesebb a világon. Ez globális összevetésben relatíve előkelő helynek számít, ám az látható, hogy az USA katonai tekintetben összehasonlíthatatlanul nagy aszimmetrikus erőfölénnyel rendelkezik.

Ebből fakadóan pedig nincs olyan komolyan vehető politikai mozgalom Mexikóban, amelyik visszahódítaná az országtól az egykor elcsatolt területeket, ám miután az USA-ban élő hispánok száma egyre növekszik, nem lehet kizárni annak lehetőségét, hogy spanyolajkú politikai mozgalmak alakulnak a határ mindkét oldalán, az újraegyesítést követelve.

Reálpolitikai egyensúlyozás

Miközben a BRICS gazdaságok növekedése továbbra is dinamikus, ám annak üteme a gazdagodás miatt folyamatosan lassul, a befektetők olyan fiatal populációval – és ezáltal erős munkaerővel – rendelkező, befektetés- és növekedéspárti kormányzati politikát folytató ország felé fordultak, mint a MINT államok (Mexikó, Indonézia, Nigéria és Törökország). Ezen országokban közös, hogy kereskedelmi szempontból földrajzilag kiváló helyen fekszenek, nem függnek túlzottan egyetlen iparágtól, ráadásul rendelkeznek azzal a potenciállal, hogy mind a feldolgozatlan nyersanyagok, mind a késztermékek fő exportőreivé váljanak a közeljövőben, sőt Mexikó, Nigéria és Indonézia már most is jelentős olajexportőrök. Mindezek mellett azonban a MINT országok gazdasági teljesítőképességük mellett hasonló problémákkal is küzdenek, mint például a korrupció, a politikai instabilitás és a gazdasági válságok, ami bizony rendszeresen kihívások elé állítja a regnáló kormányzatokat.

A mexikói gazdaság – az ország földrajzi elhelyezkedéséből adódóan – jelentős mértékű összefonódást mutat az Egyesült Államokkal, azonban Kína már 2003-ban a második legnagyobb kereskedelmi partnerré lépett elő. Miközben kétségtelenül nagyobb volument képvisel az USA-val történő kereskedelem, az ázsiai nagyhatalom is egyre nagyobb részét képviseli Mexikó kereskedelmi portfóliójának: amíg 2000-ben ez mindössze 1 százalékot tett ki, 2019-ben már közel 10 százalékot. A gazdasági szakértők szerint további növekedés várható az együttműködés volumenében, hiszen az mindkét fél számára kölcsönösen előnyös.

Ez megmutatkozott a Donald Trump idején kiélesedett amerikai–kínai kereskedelmi háború során is, amikor az elsősorban az amerikai piacokra exportáló kínai cégek a piacuk megtartása érdekében áttették székhelyüket Mexikóba, amiből gyakorlatilag mindhárom fél profitált.

Az elmúlt években egyébként többször is felmerült a latin-amerikai ország csatlakozása a BRICS együttműködéshez, ám ennek bekövetkezte könnyen kivívhatná Washington ellenszenvét, ezért az amerikai beavatkozástól való félelem (demokráciaexport, vagy akár színes forradalom formájában) egyelőre távolságtartásra sarkallja Mexikót. Az aktuálisan regnáló kormányzatok a történelem folyamán egyébként az az Estrada-doktrína szellemében legtöbbször semlegességre törekedtek, amely alapelv elutasítja a belügyekbe való beavatkozást, emellett a viták békés rendezését és a nemzetek önrendelkezését vallja. Mindebből következően Mexikó jó kapcsolatokat igyekszik ápolni a világ legtöbb országával, és bizony szembetűnő, hogy ez különösen igaz a BRICS tagországokra (Brazília, Oroszország, India, Kína). Egyelőre tehát reálpolitikai megfontolások alapján nem csatlakozik Mexikó az egyre szélesebbé terebélyesedő kooperációhoz, ám saját önérdekei szem előtt tartva, bilaterális alapon mindenféle együttműködésre nyitott.

Brazília, a potenciális vezető

Még Mexikónál is nagyobb kilátások állnak azonban Latin-Amerika legnagyobb területű és legnépesebb országa, Brazília előtt, amely 2050-re a világ ötödik legnagyobb gazdaságává válhat. A brazil külpolitika irányítói az elmúlt száz évben igyekeznek is az ország földrajzi és immáron gazdasági súlyának megfelelő diplomáciai jelentőségre szert tenni. A brazil külpolitika atyjaként tisztelt José Maria da Silva Paranhos Júnior, azaz Rio Branco báró még az első világháború előtt fektette le azokat az alapelveket, amelyek máig meghatározzák az ország nemzetközi kapcsolatait. Ezek az alapelvek a szomszédos országokkal való békés egymás mellett élés és a más országok ügyeibe való be nem avatkozás, amelyek ugyanakkor Brazília aktív részvételével párosulnak a regionális és globális folyamatokban.

Nem véletlenül, hiszen Brazília minden mutatója alapján a latin-amerikai térség vezető államának helyére pályázhat, ez pedig a globális porondon is fontos szerepet biztosíthat számára. A brazil alkotmány is rögzíti az ország azon törekvését, hogy elősegítse Latin-Amerika országainak gazdasági, politikai, társadalmi és kulturális integrációját. A gyakorlatban ezt a célt szolgálta például a Mercosur (portugálul Mercosul), azaz a Déli Közös Piac létrehozása 1991-ben, amelynek jelenleg Argentína, Brazília, Paraguay és Uruguay a tagja. De Brazília más regionális együttműködéseknek is a tagja, kontinenseken átívelően pedig a BRICS-et, a G20-csoportot, a fejlődő államokat tömörítő G77-et vagy a Portugál Nyelvű Országok Közösségét lehet megemlíteni.

Az elmúlt évtizedekben egyes kormányzatok a Washington álláspontjához való teljes igazodást képviselték, tekintettel a két ország közötti szoros gazdasági kapcsolatokra, míg mások a világhatalmak közötti egyensúlyozás vagy egyenesen az Egyesült Államok politikai irányvonalával való szakítás felé mozdultak el. Utóbbi jellemző példája volt João Goulart, akinek a keleti blokkhoz való közeledése okozta a bukását, 1964-ben ugyanis a hadsereg – az USA hallgatólagos támogatásával – megbuktatta.

Ez a dilemma mai napig jelen van, ha nem is olyan élesen. A nemrég választást vesztő Jair Bolsonaro például 2018-as kampánya idején határozottan elkötelezte magát az Egyesült Államokkal való szoros kapcsolatok mellett, és élesen bírálta Kínát, azzal vádolva Pekinget, hogy fel akarja vásárolni Brazíliát. Ezzel szemben a régi-új elnök, Lula da Silva volt az, aki az ország nem nyugati kapcsolatainak építéséért talán a legtöbbet tette 2003 és 2010 közötti elnöksége idején. Az ő kormányzása idején lett például az ország elsőszámú kereskedelmi partnere Kína, és ekkor került sor a BRICS-csoport elődjének számító BRIC megalapítására is.

A reálpolitika azonban mind Bolsonarot, mind Lulát kompromisszumokra késztette. Erre utóbbi tűnt és tűnik hajlamosabbnak, hiszen Bolsonaro elnöksége első időszakában feszült viszonyba került Kínával, ugyanakkor Donald Trump szövetségeseként a nyugati országok egy jelentős részével is, és Dél-Amerikában is leépítette országa kapcsolatait. Washingtont követve megszakította kapcsolatait Venezuelával, miután Nicolás Maduroval szemben Juan Guaidót ismerte el az ország elnökének, kilépett az UNASUR-ból (Dél-amerikai Nemzetek Szövetsége), és felfüggesztette tagságát a CELAC-ban (Karibi és Latin-amerikai Államok Közössége). Elnöksége idején meghiúsult az Európai Unió és a Mercosur közötti kereskedelmi megállapodás tető alá hozása is. Idővel azonban Bolsonaro rendezte kapcsolatait Kínával, olyannyira, hogy egyes vélemények szerint Kína számára kedvezőbb is lett volna, ha a regnáló elnök megnyeri a választásokat Lulával szemben.

De nem így történt, a visszatérő Lula pedig elnöksége első két hónapját diplomáciai nagyüzemmel kezdte. Visszatért a CELAC-ba – amelynek egyébként korábbi elnöksége idején az egyik megálmodója volt –, pontot tenne az EU–Mercosur tárgyalások végére, ellátogatott az Egyesült Államokba és fogadta a német kancellárt is. Ugyanakkor továbbra sem kötelezte el magát a washingtoni demokrata vonal mellett, hiszen megtagadta az ukrajnai fegyverszállításokra vonatkozó kéréseket, ehelyett inkább békeközvetítőként lépne fel. Emellett helyreállítaná kapcsolatait Venezuelával is, legnagyobb sajtóvisszhangja azonban annak a Buenos-Airesben rendezett CELAC-csúcson tett javaslatának lett, miszerint közös valutára lenne szükség a Mercosur, de akár a BRICS-államok között is, az euro mintájára.

Hogy mi valósítható meg ezekből a tervekből, arról sokat elárulhat az is, hogyan sikerül rendeznie az új brazil adminisztrációnak az uruguayi–kínai szabadkereskedelmi megállapodási tárgyalások problémáját. A brazil külügyben ugyanis attól tartanak, a különmegállapodás megsemmisítheti a Mercosurt. Ez az eset egyben rámutat arra is, hogy az önálló regionális nagyhatalmi ambíciókkal rendelkező Brazília a kontinensen nem csupán a hagyományos hegemón Egyesült Államokkal, de az egyre nagyobb befolyást szerző Kínával is szembekerülhet bizonyos kérdésekben.

Latin-Amerika a latin-amerikaiaké

Brazília és Mexikó mellett szintén érdemes röviden megemlíteni Argentínát, amely ország noha Dél-Amerika második legnagyobb gazdasága és rendelkezik azokkal az adottságokkal, amelyek a világ 25 legnagyobb gazdasága közé emelhetik, a 2018 óta tartó rendkívül súlyos monetáris válság kezelésének ellenszerét egyelőre nem sikerült megtalálnia a kormánynak. A 70 százalék feletti infláció, az argentin fizetőeszköz, a peso leértékelődéséből fakadó vásárlóerő-vesztés és ezzel együtt járó elszegényedés, valamint az IMF felé fennálló 40 milliárd dollár értékű tartozás olyan akut problémát jelentenek, amelyeknek következtében időszerűbb jelenleg válságkezelésről beszélni, mint felemelkedő regionális hatalmi ambíciókról. Az uruguayi kérdésen kívül éppen az argentin gazdaság kilátástalan helyzete lehet a közös valutáról szóló brazil tervek fő buktatója.

Azonban azt a tényt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy Buenos Aires erőteljesen gravitál Peking felé, hiszen Kína már a második legnagyobb kereskedelmi partnere az országnak a szomszédos Brazília után, míg az Egyesült Államok csak harmadik ezen tekintetben. Emellett Argentína már csatlakozott a kínai Övezet és Út projekthez (BRI), amivel párhuzamosan egyre valószínűbbnek tűnik az is, hogy a BRICS együttműködés tagjává válik az ország, amely ambíciójában Kína támogatását bírja.

Kuba, Nicaragua és Venezuela régebb óta Washingtonnal szemben álló rendszerei után az elmúlt néhány év alatt egy ún. „rózsaszín hullám” (pink tide)  söpört végig az amerikai kontinensen, amely 2018-ban éppen Mexikóban vette kezdetét, majd Argentínában (2019), Bolíviában (2020), Peruban, Hondurasban és Chilében (2021), végül pedig Kolumbiában és Brazíliában (2022) is a szuverenista baloldal alakított kormányt. Ez már önmagában is mutatja, hogy a hagyományos bal–jobb felosztás szinte értelmezhetetlen ebben a térségben, hiszen míg Európában talán egyedül a dán szociáldemokratákat leszámítva a baloldal mindenhol globalista, addig Latin-Amerikában ennek az ellenkezője igaz. Latin-Amerika hagyományosan az USA legfontosabb befolyási övezete volt az elmúlt évszázadokban – gondoljunk csak az „Amerika az amerikaiaké” szlogent rögzítő 1823-as Monroe-doktrínára –, ám az elmúlt évek folyamatai erőteljesen arra engednek következtetni, hogy a nemzeti függetlenséget és önrendelkezést képviselő baloldali kormányok deklarált célként fogalmazták meg az USA hatalmi ambícióinak korlátozását a térségben.

Biró András–Kosztur András