Október 22–24. között az oroszországi Kazany városában tartotta idei csúcstalálkozóját a BRICS-csoport, a feltörekvő államok szervezete. Az idei évtől kilenc tagú csoport államai területüket, lakosságukat és gazdasági súlyukat tekintve is globális jelentőségűvé váltak mára, és ennek egyre inkább hangot kívánnak adni. A BRICS azonban nem annyira nyílt konfrontációval járó kihívást intéz az elmúlt évtizedekben a Nyugat által dominált világrenddel szemben, hanem óvatos, de határozott lépésekkel formálná át azt. Kosztur András, a XXI. Század Intézet vezető kutatója az idei BRICS-csúcs jelentőségét vizsgálta meg legújabb elemzésében.
A geopolitika háromtest-problémája
Napjaink nemzetközi viszonyait gyakran duális rendszerként értelmezik, amelyben az elmúlt évtizedek világrendjének hegemónja és annak szövetségesei állnak szemben a hasonló világhegemóniára törekvő kihívóval és szövetségeseivel. A duális rendszerek könnyű értelmezhetősége és nyugati hagyományokban való beágyazódottsága mellett a hidegháború emlékezete is elősegíti egy ilyen kép kibontakozását, már csak azért is, mert a szembenálló felek közel azonosak a hidegháború résztvevőivel.
Persze a gyakorlatban a duális viszonyrendszerekben is mindig jelen van egy vagy több harmadik fél is, azonban nagyon gyakran ezek hatását a vizsgálatok során össze lehet vonni az eredeti szembenállás egyik vagy másik résztvevőjének hatásaival, ezáltal elkerülve annak veszélyét, hogy a geopolitika vagy a nemzetközi kapcsolatok területén a fizika háromtest-problémájához hasonló kihívással szembesüljünk az események értelmezésekor. A háromtest-probléma lényege, hogy míg két test egymáshoz viszonyított mozgáspályája a newtoni törvények alapján könnyen meghatározható, addig egy harmadik test képletbe történő bevonása esetén a számítási műveletek bonyolultsága szinte a lehetetlenségig fokozódik, és a kiindulóhelyzetek minimális változása is drasztikus különbségekhez vezethet a pályaszámításokat illetően, főképp hosszabb távon. Vannak azonban helyzetek, amikor ez a probléma nem megkerülhető, és jelenleg a globális politikai arénában pont egy ilyennek lehetünk tanúi.
A hidegháború idején a szocialista blokk második hatalma, Kína jelentősége leginkább a Szovjetunióhoz, majd az Amerikai Egyesült Államokhoz való viszonyában volt értékelhető, ha a globális szembenállásról volt szó, és részben ma is helytálló az a megállapítás, amely Oroszországot Kínához kapcsolja, csak az 1950-es évekhez képest megfordítva Peking és Moszkva egymáshoz mért súlyát. Csakhogy, míg az amerikai–orosz viszony és részben az amerikai–kínai viszony is értelmezhető ebben a duális keretben, a globális geopolitikai univerzum már nem teljesen, amire Kína már régen, Oroszország korán ráérzett, az ukrajnai háború alatt pedig az Egyesült Államok is kénytelen volt felfigyelni.
Az ún. harmadik világ a hidegháború idején nem szerepelt még a fenti értelemben vett harmadik testként, inkább olyan kisebb objektumok halmazaként, amelyek vagy valamelyik szuperhatalom vonzáskörébe tartoznak, vagy jelentőségük a globális események alakulására a nullához közelít. Azonban éppen a hidegháborús szembenállás lehetőséget nyújtott ezeknek a hatalmaknak arra, hogy gyakran szovjet segítséggel részben vagy egészben megszabaduljanak a nyugati gyarmati uralomtól úgy, hogy közben – eltérően például a közép- és kelet-európai térség államaitól – ne kerüljenek Moszkva feltétlen befolyása alá. A szovjetek egyrészt a földrajzi távolságok, másrészt pedig később birodalmuk felbomlása okán sem tudták tartós befolyásuk alá vonni a gyakran egymástól is elszigetelt, többé vagy kevésbé szocialista kormányzási és gazdaságszervezési formákkal próbálkozó partnereiket és szövetségeseiket, amelyek gyakran profitáltak is abból, hogy mintegy versenyeztetni tudták a versengő világhatalmakat. A szovjet kulturális és technológiai segítségnek és/vagy a nyugati tőkebefektetéseknek köszönhetően az ún. harmadik világ számos ország tudott lassú, de fokozatosan gyorsuló fejlődési pályára állni – igaz, sokan továbbra is neokoloniális függőségi helyzetben maradtak vagy éppen elhúzódó polgárháborúba süllyedtek.
Miközben az 1991 után egyedüli hegemónná váló Amerikai Egyesült Államok és szövetségesei elsősorban az olcsó munkaerő és nyersanyagok kimeríthetetlen forrásaként tekintettek a fejlődő országokra, azok egy része mostanra globálisan is jelentős, önálló politikai és gazdasági tényezővé vált. A kazanyi BRICS-csúcs, bár a nemzetközi média főképp Oroszország nemzetközi helyzetének szemszögéből tárgyalta azt, elsősorban éppen emiatt tekinthető kiemelkedő jelentőségű eseménynek. A kazanyi nyilatkozat deklarálta a globális Dél országainak azon szándékát, hogy formálisan is valódi súlyuknak megfelelő helyet kapjanak a globális intézmények irányításában.
Reform és alternatíva
A kazanyi csúcs előtt három kérdést emlegettek olyanként, mint amely nagy hangsúllyal szerepelhet majd a találkozó témái között. Ezek egyike egy tisztán belső, szervezeti kérdés volt, és a csoport bővítésének mikéntjére vonatkozott. Az már a tavalyi, johannesburgi csúcstalálkozó során felmerült, hogy a hivatalos, teljes jogú tagság mellett más tagsági szinteket is bevezethetnek, és ennek megfelelően idén tizenhárom ország kapott meghívást arra, hogy a BRICS-csoport partnerállamává váljon. Ezen országok között vannak posztszovjet köztársaságok (Belarusz, Kazahsztán, Üzbegisztán), valamint afrikai (Algéria, Nigéria, Uganda), dél-kelet-ázsiai (Indonézia, Malajzia, Thaiföld, Vietnám) és latin-amerikai (Bolívia, Kuba) államok is, de bekerült közéjük a NATO-tag Törökország is. A partneri státusz bevezetése egyrészt időt hagy az idei évtől már kilenctagú szervezet számára, hogy kompromisszumokra jusson a vitatott tagjelölt-államokat illetően, és lehetőséget ad arra is, hogy az Argentína és Szaúd-Arábia tavalyi meghívása utáni visszalépések és vonakodások presztízsromboló kellemetlensége elkerülhető legyen.
A csúcs másik fő kérdéseként a szervezet tagjai közötti pénzügyi együttműködés lehetséges fokozódását emlegették, amelyek mintegy végleteként egy közös valuta létrehozása is felmerült, valódi lehetőségként azonban inkább a nyugati SWIFT banki fizetési rendszer alternatívájának megalkotásával lehetett és lehet számolni. A globális Dél harmadik testként való fellépése a BRICS-belső dinamikáját is meghatározza, így ebben és az ehhez kapcsolódó kérdésekben is kirajzolódott – még ha finoman is – a szervezeten belüli álláspontok különbsége. Míg Oroszország – és a teljes jogú tagok közül Irán is – nyíltan konfrontálódott a Nyugattal, és így érdekelt lenne a nyugati rendszerektől teljesen független alternatív platformok kialakításában, addig a tagok többsége a nyugati országokkal épp olyan jó gazdasági és gyakran politikai viszonyt ápol, mint a BRICS-en belüli partnereivel, és konfrontáció helyett az együttműködés formáinak finomhangolására törekedne. Oroszország – bár Vlagyimir Putyin elnök tagadta, hogy a nyugati rendszerek alternatíváiról lenne szó – így a BRICS-en belüli fizetési rendszer mellett egy közös gabonatőzsde létrehozását, a természeti kincsek, kiemelten a nemesfémek és gyémántok kitermelése és értékesítése terén történő együttműködés fokozását, egy közös mesterséges intelligenciával kapcsolatos etikai kódex kialakítását is javasolta a szervezetnek, az ezekre történő utalások pedig be is kerültek a közös nyilatkozatba. Ugyanakkor a nyilatkozat számos pontja a BRICS-en belüli együttműködés helyett a meglévő nemzetközi szervezetek – Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ), Nemzetközi Valutaalap (IMF), Világkereskedelmi Szervezet (WTO) – reformjának szükségességét hangsúlyozta, egészen pontosan azt, hogy a fejlődő országok, azaz elsősorban a csoport tagjai kapjanak a súlyuknak megfelelő helyet ezen intézmények döntéshozatali eljárásaiban.
Két, egymást részben átfedő, részben ellentétes törekvést láthatunk tehát megjelenni a kazanyi nyilatkozatban. Az egyik a nyugati intézményrendszeren kívül álló alternatív együttműködési rendszert alakítana ki, amely a kölcsönös segítségnyújtás révén segítené csökkenteni a nyugati hegemónia meglévő maradványai (pl. a globális pénzügyi rendszer feletti dominancia) által jelentett kockázatokat. A másik ezzel szemben nem a Nyugat és a fennálló nemzetközi intézményrendszer alternatívájaként, hanem az utóbbi reformját elősegítő lobbicsoportként tekint a csoportra, ahol az alternatív rendszerek kialakításának lehetősége inkább az alkupozíció megerősítését, mintsem a tényleges elszakadást szolgálja. A két megközelítés – alternatíva és reform – között Kína pozíciója képez hidat, Peking ugyanis egyszerre próbál mindkét törekvés élére állni.
Kína különböző, elsősorban gazdasági eszközökkel támogatja a nyugati (amerikai) hegemónia ellen nyíltan lázadó országokat, hiszen ő maga sem érdekelt abban, hogy a visszaszorulóban lévő egypólusú rendszer új erőre kapjon és visszaépítse pozícióit, esetleg sikeres erődemonstrációk révén rettentsen el más államokat a jelenlegi nemzetközi berendezkedés megváltoztatásának szándékától. Ugyanakkor Kína nem érdekelt abban, hogy a jelenlegi világrendszert drasztikus módszerekkel változtassa meg, hiszen saját felemelkedésének egyik oszlopa éppen a globális világgazdasági rendszerbe történő beilleszkedése volt, és nemzetközi befolyása is jórészt erre épül. Annak fokozatos átalakulása tehát teljesen megfelel Kína szándékainak, amely inkább a már bekövetkezett változások folyamatos és fokozatos hivatalos elkönyvelését akarja elérni az erőviszonyok átalakulásának jelentős felgyorsítása helyett.
Háború és béke
A kettősség meghatározta a BRICS-csúcs ukrajnai háborúval kapcsolatos álláspontját is, amely téma a csúcs harmadik jelentős témája volt. A konfliktus mindössze egyetlen, rövidke pontban lett megemlítve a kazanyi nyilatkozatban, amely konkrétumok helyett általánosságban hivatkozott a kérdésben korábban ismertetett „nemzeti álláspontokra” és méltatta a közvetítői és jószolgálati szerepekre vonatkozó felajánlkozásokat. Beszédesebb volt Vlagyimir Putyin sajtótájékoztatója, aki többször is hangsúlyozta, hogy kész a tárgyalásokra, azoktól pedig az ukrán fél zárkózik el rendszeresen. Az orosz vezetők többször is pozitív hangnemben utaltak a kínai–brazil béketervre, amely enyhe hangsúlyeltolódást jelent az egy hónappal ezelőtti állapothoz képest, amikor még Szergej Lavrov külügyminiszter némileg szkeptikusan állt a béke barátai csoport megalakulásához.
Bár az ukrán külügy Moszkva kudarcaként értékelte, hogy a BRICS-államok nem álltak be az orosz álláspont mögé, ilyesmire az előzmények alapján nem is lehetett számítani, és inkább az oroszok könyvelhetik el sikerként, hogy BRICS-partnerei nem ragaszkodtak ahhoz, hogy az azonnali tárgyalásokra és tűzszünetre vonatkozó felszólítás szerepeljen a kazanyi nyilatkozatban is, miközben például az izraeli konfliktus kapcsán a deklaráció részletesen foglalja a tagországok eléggé határozott állásfoglalását. Ebben a kérdésben is hiba lenne azonban egyszerű kétosztatú rendszerben értékelni a kiadott állásfoglalást, egyik vagy másik fél melletti kiállást keresve a nyilatkozatban. A BRICS-államok ugyan valóban gesztust gyakoroltak Oroszország irányában azzal, hogy nem ragaszkodtak saját álláspontjuk részletes nevesítéséhez a zárónyilatkozatban, és megelégedtek a rá való hivatkozásszerű utalással, azonban Moszkva részéről is a globális Dél felé tett gesztusként értelmezhető, hogy a béke barátai csoport nyilatkozatának két, oroszok számára sérelmes pontjának is eleget tettek az elmúlt hónapban. Egyrészt nem támadták az ukrán energetikai rendszert, miközben az atomerőműveket az áramhálózattal összekötő transzformátorállomások megsemmisítésével akár padlóra is küldhetnék azt. Másrészt felhagytak az atomfegyverek bevetésének lehetőségére utaló, idén augusztusban és szeptemberben gyakorivá váló megjegyzésekkel.
Természetesen a BRICS-csúcs végeztével ezeket a gesztusokat Moszkva akár félre is dobhatja, a Kínához és a globális Délhez való közeledéssel azonban az egyszerű diplomáciai erőfitogtatáson messze túlmutató céljai és érdekei vannak Oroszországnak. Így inkább úgy tűnik, a BRICS-en belül olyan, ki nem mondott megállapodás született, amelyben Oroszország a jelenlegi intenzitással folytathatja a háborút anélkül, hogy elvesztené partnerei jóindulatát, az eszkaláció határai azonban ki vannak jelölve számára, ahogy az is vélelmezhető, hogy amennyiben a Nyugat jelenlegi álláspontjától eltérően komoly hajlandóságot mutatna a háború tárgyalásos rendezésére, a BRICS-országok elvárnák Moszkvától, hogy erre a közeledésre nyitott legyen, a harctéri helyzettől függetlenül. Nyílt, konfrontálódással járó nyomásgyakorlással azonban nem fognak élni Moszkvával szemben, ha erre nem ad okot, holott Kijev és a Nyugat korábban, a svájci békecsúcs megszervezésekor éppen erre szerette volna rávenni ezeket az országokat. Ezzel párhuzamosan a Nyugat is számíthat arra, hogy amennyiben az eszkaláció irányában mozdítja el a konfliktust, úgy Oroszország még inkább számolhat a BRICS-országok jóindulatával. Ezen országok álláspontja mindkét fél számára kijelöli az önmagában vett, potenciális lehetőségeikhez képest szűkebb mozgásteret, és ezáltal végsősoron a háború lezárása irányába tereli őket.
