Magyarország első ötszáz éve a szuverenitás kialakításáról és megvédéséről szólt, a második félezer év pedig az önrendelkezésért folytatott harcokkal telt. Ahhoz, hogy jövőnk a szuverenitás kiteljesítésének jegyében teljen, elszántságra, eltökéltségre és saját gondolatokra, azaz önerőre van szükség. A bátor döntések előtt tudnunk kell, hogy kik vagyunk, mit akarunk és mi történik velünk. A kívülről vezérelt magyarországi baloldal mellett az intellektuális igénytelenség is akadálya lehet annak, hogy mi magunk döntsünk önmagunkról. A Kommentár folyóirat legújabb, 2022/1. számának tematikus blokkja ezekre a kérdésekre keresi a választ, szerzői a nemzeti önrendelkezést, egy „magabíró Magyarország” esélyét járják körbe – önbizalmat és magabiztosságot, vagyis önerőt adva az olvasónak.

Mi döntünk önmagunkról

Önerő nélkül nem lehetünk azok, akik lenni akarunk. Nemzetépítéshez, korszakteremtéshez önerő és ebből eredő politikai, kulturális és gazdasági szuverenitás szükséges. Ez az elmúlt tizenkét év nyilvánvaló politikai tapasztalata és egyben tanulsága is. De mit is jelent a most megjelent Kommentár folyóirat blokkösszeállításának hívószava, vagyis az önerő fogalma?

„Aki annyi erővel bír, hogy másra, más segítségére nem szorul, az magabíró” – áll a Czuczor–Fogarasi-szótár 1862-es kiadásában. Ha nem vagyunk önmagunkhoz hűtlenek, akkor saját kezünkbe vesszük sorsunkat, és nem lesz többé gyarmat Magyarország, hanem egy „önálló ország, mely saját tengelye körül forog” – olvashatjuk gróf Széchenyi István Mi lesz belőlünk, magyarokból? című, hírlapi cikknek szánt 1848-as kéziratában, amit a folyóirat igényes szöveggondozással közöl. Amikor tehát ma azt kérdezzük, hogy mit jelent az önerő fogalma, nem új terminust akarunk bevezetni, hanem annak a „magabíró ország” gondolatát elevenítjük fel jelenünkben, amely mindig is a nemzeti törekvések és a konzervatív gondolkodás mélyében szunnyadt.

„Az önerő azt jelenti, hogy egy embernek van képessége és elszántsága (ambíciója, akarata), hite, eltökéltsége és tapasztalata, hogy jó döntést hozzon. […] Ehhez pedig bátorságra mint a döntési folyamat gépolajára van szükség.” –  vélekedik Lánczi András filozófus a Bátorság és igénytelenség című esszéjében, mely az antikvitástól a modernig kíséri végig a bátorság, mint politikai erény jelentésének változását. Lánczi felhívja a figyelmet arra, hogy a bátorság ellentéte, a gyávaság mellett, leginkább az igénytelenség, azaz a szellemi restség. A bátorság hiánya pedig akadálya lehet annak, hogy mi magunk döntsünk önmagunkról, ezért kell felismerni és végre meghaladni a „lustaság paradicsoma”, a szocializmus–posztkommunizmus szellemét.

Bátorság kell kitalálni olyat, ami még nincs. „A kishitűség viszont gondolatbűn: annak a hitnek a hiánya, hogy mi is lehetünk másolásra érdemes modell” – állapítja meg G. Fodor Gábor politikai filozófus, a XXI. Század Intézet stratégiai igazgatója formabontó stílusú, 83 tőmondatban megfogalmazott aforizmagyűjteményében. „Aki győz, az önmagának ad szabályt, aki veszít, arra meg rákényszerítik. Ez a politika vastörvénye. Hát akkor győzelemre fel!” – szólítja fel az olvasót G. Fodor, az áprilisi választások előtt bő hónappal megjelent írásában.

Cselekvő, független állam

Giró-Szász András politikai tanácsadó a cselekvő államot vizsgálja és írásában arra jut, hogy csak és kizárólag olyan politikai közösség képes korszakos építkezésre, amely a perspektíva és a kiszámíthatóság lehetőségét nyújtja. A magabíró, cselekvő állam csak akkor tudja saját kezébe venni a sorsát s szuverén módon dönteni az ország jövőjéről, ha bevonja a döntésekbe az állampolgárokat. „A 2010-es kormányváltás előtt a rendszerváltozás közjogi alkotóelemei recsegtek-ropogtak, mert nem feleltek meg az új kihívásoknak. A minderre választ adó Alaptörvény elfogadásával történt meg a valódi, tényleges rendszerváltás, s erre lehetett felépíteni a kormányzat következő években végrehajtott, országformáló logika vezette cselekvését” – írja Giró-Szász a magabíró országról és a cselekvő kormányzatról szóló Önerő és önazonosság című tanulmányában.

„A szuverenitásnak politikai oldala mellett erős gazdasági feltétele is van”, hiszen szuverén gazdaság nélkül nincs szuverén társadalompolitika. Önállóságunk alapja, hogy gazdaság- és pénzügypolitikában is a magunk urai legyünk, ehhez pedig mozgástér szükséges. A mozgástér kialakítása – a történelmi helyzetünkből eredően – a rendszerváltoztatás óta ránkerőltetett függőségi viszonyok megszüntetése – erről értekezik Matolcsy György. A Magyar Nemzeti Bank elnöke szerint, ha a szuverenitás egy állam önálló hatalomgyakorlását jelenti, akkor ennek gazdasági feltétele is van. A magyar kormány(ok) 2010 óta szuverén, unortodox módszerekkel teremtették meg a költségvetési függetlenséget, alakították át az államadóság szerkezetét, szüntették meg a kitettséget és stabil fundamentumokat fektettek le, ezért tudott Magyarország a járvány okozta gazdasági sokkból is önerőből kilábalni.

A magabíró ország, és ellenségei

„A Mátyás-hagyomány szerint Közép-Európa önvédelmét és megszervezését egy olyan magyar fejedelem képes ellátni, aki a belülről vezérelt Magyarországot a közép-európai önrendelkezés középpontjába helyezi” – írja Békés Márton, a Kommentár főszerkesztője, a XXI. Század Intézet igazgatója a Belülről vezérelt Magyarország című történetpolitikai tanulmányában. Önerő nélkül nincs önálló politikai cselekvés, ahogy nincs magabíró Magyarország sem. Békés Márton szerint közelmúltbeli történelmünket, ezen állítás mentén, két politikai irányzat határozta meg: a belülről vezérelt Magyarország megteremtésének igénye állt szembe egy ezzel ellentétes úttal, amely „külső eredetű, adaptáló, utánzó megoldást” kínál. A magabíró ország „hazai” ellensége az a „kívülről irányított” politikai erő, amely a szomszédságunkban létező birodalmakba, a progresszív napirendet követve akarja integrálni az országot.

Mi történik velünk? – teszi fel a kérdést a Kommentár blokkösszeállításának nyitótanulmányában Schmidt Mária Széchenyi-díjas történész, a Terror Háza Múzeum főigazgatója. A Sordódó civilizáció című tanulmány történelmi és filozófiai keretet nyújt az önerő fogalmának kibontásához, a magabíró ország céljainak megértéséhez. A szerző az időn felül álló szuverenista törekvésünket helyezi el a jelenben. (Érdemes ebből kifolyólag a blokk végére érve újraolvasni!) A történészprofesszor bemutatja a nyugaton született, de keleten kipróbált marxizmus alapfundamentumait, és rámutat arra, hogy a totalitárius diktatúrákhoz vezető „történelem haladásába vetett utópikus hitről” nyugaton ma sem mondtak le. „Az újkor messianisztikus prófétájának”, azaz Marxnak a követői nyugaton máig nem tettek le arról, hogy a társadalmat felforgassák és az egyenlőségre – ma már az egyformaságra – való erőszakos törekvést szüntelenül folytassák. Schmidt Mária szerint a „marxizmus visszanyugatosodását” látjuk ma, ami már nem feltétlenül a magántulajdon felszámolásának, hanem az ateizmusnak, a materializmusnak és a történelmi haladásba vetett utópisztikus hitnek az ideológiája.

Az Európai Unión belüli politikai és kulturális összecsapás a neomarxistává vált és a neoliberalizmussal összeházasodott Nyugat-Európa, illetve a marxistátlanított Kelet-Európa között folyik. A közép-európai nemzetek ugyan igénylik az európai együttműködést, ám ragaszkodnak nemzeti hagyományaikhoz, szemben a Nyugattal. Ez az áthidalhatatlan szakadék, ez a kultúrfront tátong most Európa közepén. „Mi azonban a totális diktatúrák összes iskoláját kijártuk. Azonnal felismerjük, hogy az az egyneműsítő szándék, amivel szemben állunk, totalitárius természetű. Ezért nemet mondunk rá. A marxistákat egyszer már legyőztük. A totális diktatúrát a történelem szemétdombjára vetettük. Most is képesek leszünk rá. Ez tesz minket magabiztossá és erőssé” – ad önbizalmat, azaz önerőt az olvasónak Schmidt Mária tanulmánya végén.

A Kommentár folyóirat 2022/1. lapszámának bemutatójára 2022. március 17-én, 18 órától kerül sor a Magyar Nemzeti Múzeumban.