Öt hónapja tart már Oroszország és Ukrajna háborúja, és sajnos nem tűnik közelinek a vége. A harcok középpontja továbbra is a Donyec-medence (Donbasz), ugyanakkor a többi frontszakaszon is bármikor nőhet a harcok intenzitása. Az orosz–ukrán katonai összecsapáson kívül a globális diplomáciai szembenállás is élesedik, Moszkva és a Nyugat egyaránt gazdasági nyomásgyakorlással próbálja kibillenteni a másik felet – úgy tűnik, eddig előbbi járt sikerrel.

A XXI. Század Intézet elemzése a háború jelenlegi állását vizsgálja meg a harcmezőn és a nemzetközi kapcsolatok területén, kitérve a szembenálló felek belpolitikai folyamataira is.

Ellentámadási ígéretek és operatív szünet

Miután Szeverodonyeck és Liszicsanszk elestével Luhanszk megye egésze orosz ellenőrzés alá került, a harcok intenzitása jelentősen csökkent a megelőző két hónaphoz képest. Orosz oldalról be is jelentették, hogy operatív szünetet hirdettek, amely ugyan nem jelentette a harcok felfüggesztését, csupán a nagyobb szabású hadműveletek leállítását, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a további előrenyomulás előtt rendezzék soraikat, feltöltsék készleteiket és új pozíciókat vegyenek fel.

Jelenleg nem világos, hogy meddig tart ez az operatív szünet, esetleg véget is ért már. Szergej Sojgu orosz védelmi miniszter nemrég a műveletek intenzitásának növelését rendelte el minden frontszakaszon, a gyakorlatban pedig már e parancs kiadásakor is aktív harcok zajlottak az orosz és ukrán erők között a Sziverszk–Szoledar–Bahmut vonalon, ami az utolsó védvonal Szlavjanszk és Kramatorszk előtt. Utóbbi két város eleste egyet jelente Donyeck megye, így az egész Donbasz orosz ellenőrzés alá kerülésével, ezzel pedig Moszkva elérné egyik, a háború kezdetén meghirdetett stratégiai célját.

Ugyanakkor ez a stratégiai cél ma már semmiképpen sem jelenti az orosz törekvések végpontját. Moszkva részéről nem csupán arról beszélnek egyre nyíltabban, hogy a Donbaszon és Krímen kívül ellenőrzésük alá került területek – azaz Herszon, Zaporizzsja és Harkiv megyék egy jelentős részének – annektálására készülnek, de arról is, hogy a teljes Donyec-medence elfoglalása után is folytatnák a frontvonalak Ukrajna belseje felé történő kitolását.

Orosz részről a további előrenyomulás szükségességét jelenleg azzal indokolják, hogy az ukránok új, Nyugattól kapott támadófegyverei elérik az orosz hátországot, így annak biztonsága érdekében hátrébb kell szorítaniuk az ukrán állásokat. Bár az oroszok, ha lehetőségük nyílik rá, vélhetően egyébként is folytatnák az előrenyomulást, ugyanakkor az újabb amerikai fegyverek valóban kellemetlenségeket okoznak számukra, és perspektíváikat tekintve is problémásak lehetnek. Elsősorban az M142 HIMARS amerikai rakétasorozatvetőkről, és a hozzájuk hasonló, beígért vagy már leszállított brit és német fegyverekről van szó, amelyek a hagyományos tüzérségnél mélyebben és pontosabban képesek támadni az oroszok hátországát az elfoglalt ukrán területeken. Ezzel nemcsak az újabb támadó műveletek kibontakozását lassítják le – a parancsnoki állások, fegyverraktárak vagy a közlekedési infrastruktúra lerombolásával –, de az oroszok békés berendezkedését és így a területek relatíve rendezett körülmények közötti annektálását is akadályozzák. Ráadásul ezek a fegyverek nagyobb, akár 300 kilométeres hatótávolságú rakétákkal is felszerelhetők, és bár Washington többször hangsúlyozta, hogy nem tervez átadni ilyeneket Ukrajnának, és Kijev számára az orosz területek elleni támadás sem engedélyezett a nyugati fegyverekkel, a harci cselekmények kedvezőtlen alakulása esetén az akár változhat is.

Sőt, az ukránok olyannyira bíznak az új, számos magyar sajtótermék által is „csodafegyverként” aposztrofált HIMARS-ok eredményességében, hogy az elmúlt időszakban egyre többet emlegetik egy nagyszabású, augusztusban induló, Herszon visszafoglalására irányuló ellentámadás tervét. E tervekről szóló állítások alátámasztására, illetve a végrehajtás előkészítésére irányult például az elmúlt napokban a herszoni Antonovszkij-híd ellen indított több rakétatámadás, amelyek közül az utóbbiak már kevés sikerrel jártak. A híd lerombolása – amely nem könnyen végrehajtható feladat, hiszen az első, még célt érő és meglehetősen pontos támadásokkal sem sikerült nagy károkat okozni benne – jelentősen megnehezítené a herszoni orosz csapatok ellátását.

A mobilis és a viszonylag mélyen a hátországból alkalmazható fegyverek megtalálásában nagy segítséget jelenthetnek a felderítő és harci drónok, amelyekből az oroszoknál bevallottan kevesebb van a kelleténél. Nem véletlen, hogy amerikai részről Vlagyimir Putyin orosz elnök teheráni látogatása előtt többször is felmerült, hogy Moszkva iráni drónokból akar bevásárolni. A negyven éve szankciók alatt álló Irán pilótanélküli repülőgépek egész sorát fejlesztette ki, amelyek több közel-keleti konfliktusban is felbukkantak már. Bár a Kreml és Teherán is tagadta, hogy sor került volna a fegyverek átadására, és a Pentagon szerint sincsenek jelei annak, hogy az üzlet megtörtént volna, nem kizárható, hogy a jövőben sor kerülhet rá. Főképp, hogy az atomegyezményről szóló tárgyalások kudarca után az USA ismét egyre élesebb retorikára váltott Iránnal szemben, amely – mint a világ második legtöbb szankcióval sújtott állama – vélhetően nem fog megrettenni attól, hogy a szintén szankciók alatt álló oroszokkal üzleteljen.

Gazdasági háború

A harci cselekmények mellett kiterjedt gazdasági megmérettetés is zajlik, ráadásul nem csak Oroszország és Ukrajna, hanem elsősorban Oroszország és a Nyugat között. A Nyugat által Oroszország ellen bevezetett szankciók mellett, amelyek az orosz gazdaságot lennének hivatottak megroppantani, az elmúlt időszakban több konkrét eset is volt, amelyekben Moszkva és egy vagy több nyugati állam egymásnak feszült. Ezek egyike a Kalinyingrádi terület felé irányuló orosz árutranzit problémája volt: Vilnius úgy értelmezte az oroszellenes szankciókat, hogy azok ezekre az árukra is vonatkoznak. Hasonlóképpen járt el Norvégia is a Spitzbergák orosz kolóniái felé irányuló ellátmány kapcsán.

A Nyugat szerint Oroszország mesterséges éhínség szításával készült destabilizálni a világot azzal, hogy nem engedte ki az ukrán ellenőrzés alatt álló kikötőkből az ukrán gabonát szállító hajókat. Oroszország ezekre a vádakra úgy reagált, hogy a térségben a biztonságos hajózás elsősorban az ukránok által telepített aknák miatt nem lehetséges, ráadásul a gabonakereskedelem leple alatt akár fegyverszállítmányok is érkezhetnek Ukrajnába, így aknamentesítést és a be-, valamint kilépő hajók ellenőrzését követelte. Az ukránok azonban attól tartottak, Oroszország kihasználhatja az aknamentesítést arra, hogy támadást indítson a térségben, és elfoglalja Odesszát.

Az elmúlt időszakban a gázkérdés is egyre aktuálisabbá vált, hiszen Európának a rendkívüli meleg és a gáztározók fűtési szezonra történő feltöltésének időszaka miatt megnőtt a gázigénye, ezzel párhuzamosan azonban az oroszok jelentősen csökkentették, sőt, egy időre le is állították a gázszállítást az Északi Áramlat 1 vezetéken keresztül (és egy ideig a balkáni vezetékhez csatlakozó Török Áramlaton is). A leállásokat tervezett karbantartással indokolták, a szállítások stabil csökkentését azonban azzal, hogy a Kanadában karbantartás alatt lévő, az Északi Áramlatnál üzemben lévő Siemens gázturbina visszaszállítása Oroszországba nem volt lehetséges a Kanada által bevezetett szankciók miatt. Bár az európai vezetők szerint ez az érv technikai szempontból nem helytálló, és Moszkva csupán politikai nyomásgyakorlásra használta a gázturbina esetét, az orosz vezetést ez nem zavarta abban, hogy a tervezettnél jóval kevesebb gázt küldjön, sőt, egy időre teljesen le is állítsa a vezetéket.

Norvégia átengedte az orosz szállítmányokat, és nemrég Litvánia is elfogadta az Európai Bizottság értelmezését, miszerint a vasúti árutranzit – amely a Kalinyingrád felé irányuló orosz áruk 80 százalékát érinti – nem esik a szankciók hatálya alá.

Július 22-én megszületett a megállapodás az ukrán gabonaszállítmányok átengedéséről is. Ez a hír Ukrajnának is kedvező, hiszen plusz bevételekhez juttathatja a nehéz helyzetben lévő ukrán költségvetést, ráadásul teljes aknamentesítést sem kell végrehajtaniuk ehhez. Ugyanakkor Oroszország már az aláírás másnapján egy légicsapással jelezte, hogy katonai aktivitás esetén a térség továbbra is célpont lesz. Ráadásul a megállapodás nem csupán a ki- és bejövő hajók ellenőrzését teszi lehetővé Oroszország számára, de orosz közlés szerint az ENSZ vállalta, hogy az orosz élelmiszer és műtrágya exportot is elősegíti majd. De ebbe az irányba mutat az EU azon intézkedése is, hogy egy újabb szankciócsomag bevezetésével párhuzamosan több korábbi szankciót is enyhítettek, kivonva azok hatálya alól többek között az orosz mezőgazdasági termékek kereskedelmét, valamint a harmadik országokba irányuló olajkereskedelmet.

A gázkérdésben pedig Kanada végül – közvetlen német kérésre – kivételt tett a gázturbinával, amely így Németországban várja a sorát, azaz az Oroszországba való visszakerülését. Német állítások szerint azonban a Gazprom garanciákat követel arra vonatkozóan, hogy a jövőben sem fordul elő hasonló eset, ameddig pedig ez nem történik meg, addig „nem látják biztosítottnak” a turbina törvényes visszakerülését az országba (bár az ezzel kapcsolatos dokumentumot a legfrissebb hírek szerint a Siemens átadta a Gazpromnak). Ennek megfelelően a gázszállítások is csökkentett kapacitáson történnek az Északi Áramlat vezetéken keresztül, ami nemcsak magasan tartja a piaci árakat, de arra kényszeríti az európai államokat, hogy takarékossági intézkedéseket tervezzenek a fűtési szezon közeledtére készülve. Oroszország tehát erőpolitikával és nyomásgyakorlással (gázcsapok elzárása, illetve annak lebegtetése, Litvánia elleni kibertámadások, az ukrán kikötők blokádja stb.) elérte, hogy az Európai Unió legalábbis részleges meghátráljon bizonyos kérdésekben, amivel a nyugati stratégia jövőjére nézve sem túl kedvező precedenst teremthetett.

Kína és India orosz kőolajvásárlásai, a teheráni iráni–orosz–török találkozó, Szergej Lavrov afrikai turnéja, amit a Sanghaji Együttműködés Szervezetének külügyminisztereivel, majd az ASEAN-országok képviselőivel folytatott találkozó követ majd, Putyin részvétele a BRICS-csúcstalálkozón és meghívása az indonéziai G20-csúcsra mind-mind arra utalnak, hogy a Nyugaton és szoros szövetségeseiken kívül Oroszország külkapcsolatai nem szenvedték meg a háborút.

Belpolitikai átrendeződés

A háború viszont nem hagyta érintetlenül a közvetve vagy közvetlenül résztvevő országok belpolitikai viszonyait. A leginkább érintett Ukrajnában az Elnöki Iroda hatalomkoncentrációs törekvései felgyorsultak. A háborús körülmények lehetőséget nyújtottak az oroszbarátnak tekintett ellenzéki pártok betiltására, a média feletti szorosabb ellenőrzés kialakítására (például az egységes televíziós hírfolyam létrehozásával), és úgy tűnik, az oligarchák többévtizedes hagyományos befolyása is háttérbe szorulhat, miután – részben az EU követelésére – életbe léphet az oligarchaellenes törvény. Annak érdekében, hogy kikerüljön a törvény hatálya alól, a háború előtt az ország leggazdagabb emberének számító Rinat Ahmetov felszámolta a médiapiaci jelenlétét, gyakorlatilag egy nap alatt beszántva a számos tévécsatornából és hírportálból álló birodalmát. A napokban pedig az a hír terjedt el az ukrán sajtóban, hogy egy titkos rendelettel megfosztották ukrán állampolgárságától Ihor Kolomojszkijt dnyiprói oligarchát is, akit korábban Zelenszkij egyik fő szövetségesének tekintettek. Bár felmerült olyan értelmezés is, hogy ezzel Kolomojszkijt csupán kivonták az oligarchatörvény hatálya alól, így a rendelet akár előnyére is válhat, komoly problémákat okozhat az üzletember számára, hogy az amerikai hatóságok is eljárást folytatnak ellene, ukrán állampolgárság híján pedig akár ki is adhatják őt Washingtonnak. De nemrég leváltották az ország főügyészét, és Ukrajna Biztonsági Szolgálatának vezetőjét is, az állampolgárság elvétele pedig a Dnyipro városában a háború alatt a területvédelmi egységek parancsnokaként nagy befolyást szerző Hennagyij Korbant is érintette. Sokak szerint a történések mögött az Elnöki Iroda vezetője, Andrij Jermak áll, aki konfliktusban állt az érintettekkel, és aki de facto az ország második emberévé vált Volodimir Zelenszkij elnök mellett.

A háború kezdete óta négy kormányfő kényszerült lemondani vagy távozni Európában, amelyhez nagyban hozzájárultak a háború és az európai szankcióspolitika miatt fokozódó gazdasági problémák. Jellemző, hogy mind a négy kormányfő – a bolgár Kiril Petkov, a brit Boris Johnson, az észt Kaja Kallas és az olasz Mario Draghi is – az Ukrajnának nyújtandó támogatások és az oroszellenes szankciók leghangosabb támogatói közé tartoztak. Bár bukásukban számos tényező is közrejátszott – korábbi botrányok, törékeny többpárti koalíciók –, az elmúlt hónapok eseményeinek szerepe is megkérdőjelezhetetlen. Igaz, közülük Kallas újabb koalíciós kormányt tudott alakítani rögtön lemondása után, azonban a folyamat így is jelzésértékű, és könnyen más európai vezetőket is utolérhet. Jellemző pl. Emmanuel Macron elnök pártjának rossz szereplése a francia parlamenti választásokon, és az is, hogy Olaf Scholz német kancellár pártjának népszerűsége is jelentősen csökkent az elmúlt hónapokban, és jelen állás szerint nemcsak a CDU/CSU, de a Zöldek is megelőznék a választásokon.

Ami Oroszországot illeti, az elmúlt időszakban a Vlagyimir Putyin egészségi állapotával kapcsolatos pletykák miatt az utóbbi időben ismét felélénkültek az utódlás kérdését érintő találgatások – igaz, főleg az ukrán és nyugati sajtóban. Az tény azonban, hogy aktivizálta magát Dmitrij Medvegyev, aki korábban már „helyet cserélt” Putyinnal és egy ideig az ország elnöke volt. A korábban inkább a rendszerliberálisok közé sorolt Medvegyev most mondhatni háborús héjaként viselkedik, és a Nyugatot, valamint az ukrán vezetést érintő éles és ironikus megjegyzéseivel kerül a sajtófigyelem középpontjába.

A korábban az ukrajnai szakadár területek „kurátoraként” számon tartott Vlagyiszlav Szurkov és Dmitrij Kozak gyakorlatilag teljesen eltűntek a színről, helyettük pedig Szergej Kirijenkót, az elnöki adminisztráció vezetőjének első helyettesét emlegették olyan személyként, aki átveheti a térség felügyeletét. De a Roszkoszmosz éléről történő távozását követően Dmitrij Rogozin neve is felmerült ebben a szerepkörben. Nőtt a hatásköre Gyenyisz Manturov ipari és kereskedelmi miniszternek is, aki miniszterelnök-helyettesi tisztséget kapott, ilyen minőségében pedig az ő feladata lesz az ország „technológiai szuverenitásának” elősegítése, amely a háború és a szankciók közepette különösen felelősségteljes feladatkör. Az elmúlt hónapokban jelentősen romlottak a rendszerliberálisok pozíciói, a rendszeren kívüli ellenzékről nem is beszélve, amelyet gyakorlatilag ellehetetlenítettek az elmúlt időszak történései.

Meddig tart még a háború?

Nemcsak Ukrajna, de Európa számára is egyre fontosabb kérdés, hogy meddig tart még a háború. Ukrán részről azt ígérik, a háború év végéig befejeződhet, addigra sikerül visszaszorítaniuk az orosz csapatokat a február 24-e előtti pozíciókra. Más kérdés, hogy ez mennyire lehetséges úgy, hogy a nyugati fegyverszállítmányok még mindig messze alulmúlják az ukrán várakozásokat, és egyre többször jelennek meg olyan hírek, miszerint Ukrajnában szó szerint az utcákon és strandokon gyűjtik be az újoncokat.

Az látható, hogy Oroszország hosszú távon tervez berendezkedni az ellenőrzött területeken, immár a helyi, oroszok által kinevezett tisztségviselők is megerősítették a sajtóban már korábban megjelenő híreket, miszerint szeptember első felében kerülhet sor Herszon és Zaporizsja megye orosz uralom alatt álló területein az Oroszországhoz való csatlakozásról szóló népszavazásokra. Nem zárható ki, hogy amennyiben sikerül elfoglalnia a Donbasz még ukrán ellenőrzés alatti területeit, Oroszország uralma konszolidálásával és sorai rendezésével tölti majd a telet, és jövőre indít majd nagyobb szabású támadást Ukrajna többi része ellen. Erre számítanak a Foreign Policy által kérdezett amerikai szakértők is, akik szerint 2023 elején kerülhet sor Odessza ostromára, és a gabonakereskedelmi folyósónak biztosított 120 napos garancia is arra utal, hogy Oroszország év végéig nem indít nagyobb támadást a fekete-tengeri ukrán kikötők térségében. Persze a pontos orosz terveket nem ismerjük, Moszkva pedig igyekszik elrejteni konkrét szándékait, fenntartva a titokzatosságot következő lépéseivel kapcsolatban. Az elmúlt időszakban például az ukrán sajtóban az is felmerült, hogy az orosz csapatok rövidesen visszatérhetnek Kijev alá, immár Belarusz segítségével, amelynek nemcsak saját katonáit készíthetik fel az Ukrajna elleni támadásra ukrán nyilatkozatok szerint, de orosz diverzánsokat is annak területén képezhetnek ki.

Összességében tehát látható, hogy jelenleg csekély az esély arra, hogy a háború a közeljövőben véget érjen, sőt, a jövőben a harcok területének kiszélesítése is várható.

A gázkérdés alakulásából pedig az is egyértelmű, hogy Oroszország a téli időszakot Kijev nyugati szövetségeseire való nyomásgyakorlásra is felhasználhatja, annak érdekében, hogy eltántorítsa őket a további segítségnyújtástól.