Az elmúlt években az eurázsiai térség fokozatosan gyorsuló mozgásba lendült, és ennek csupán a legszembetűnőbb és legglobálisabb, de korántsem egyetlen megnyilvánulása az orosz–ukrán háború. Ehhez a mozgásfolyamathoz hozzátartoznak az elmúlt évek zavargásai és politikai válságai, a posztszovjet államok sorában szinte egyszerre felmerülő hatalmi átmenet kérdése, de ebbe a sorba illeszkedik a térség befagyott és időről időre „kiolvadó” konfliktusainak sora, amelyek az elmúlt években ismét a figyelem középpontjába kerültek. Mindezen folyamatok pedig természetesen nem elszigetelt térben történnek: azokból az átalakuló világrend összes jelentősebb játékosa igyekszik hasznot húzni, ami miatt az egykori Szovjetunió területe a geopolitikai változások egyik fő ütközőzónájává is vált.

A XXI. Század Intézet elemzése a posztszovjet térségben a 2020-as években lezajlott bel- és külpolitikai folyamatokat próbálja egységes keretbe rendezni. Annak ellenére ugyanis, hogy már harminc év telt el a Szovjetunió széthullása óta, az egykori tagköztársaságok számos hasonló kihívással kénytelenek szembenézni mai napig, amelyek az elmúlt években különösen intenzív válságok formájában jelentek meg.

Kríziskörkép

2019, de főképp 2020 óta a volt Szovjetunió területén belpolitikai válságok és nemzetközi konfliktusok sorát figyelhettük meg, amelyek a lehetséges krízishelyzetek szinte teljes palettáját lefedik (az EU-hoz és a NATO-hoz is csatlakozó három balti köztársaság, Észtország, Lettország és Litvánia helyzetét nem vizsgálja az elemzés). Az „akut” válságokat ráadásul országok sorában tetézte az a probléma, amelyet a hosszan, gyakran évtizedeken át hatalmon lévő vezetők pozíciójának öröklése jelent.

Belaruszban 2020 augusztusában az elnökválasztást követően nagyszabású zavargásokra került sor, amelyek célja Aljakszandr Lukasenka 1994 óta tartó elnökségének megdöntése volt. Bár Lukasenka viszonylag hamar úrrá lett a helyzeten, országa tavaly egy a lengyel és litván határon kialakult migrációs krízis, idén pedig az orosz hadseregnek nyújtott logisztikai támogatás miatt továbbra sem áll távol attól, hogy belekeveredjen egy nemzetközi konfliktusba. Ezenkívül Belarusz is azon országok sorába tartozik, ahol esedékes lehet a vezetőváltás, ami a fentiek mellett újabb destabilizációs tényezőt jelenthet.

Ukrajnát a 2014-es Majdan óta ambivalencia jellemzi: miközben az országot állandósuló gazdasági és demográfiai válság és egy idén többszörösére duzzadó háborús konfliktus sújtja, ezzel párhuzamosan szinte töretlen a hatalomkoncentráció folyamata, olyannyira, hogy még az elnökváltás sem jelentett változást ezen a téren. A február 24-e utáni események pedig csak felgyorsították mindkét folyamatot: miközben a háború körülményei között a központi hatalom jogkörei természetesen tovább bővültek, addig az ország területét ért csapások végképp padlóra küldhették a gazdaságot (idén 35-50 százalékos GDP-csökkenéssel kalkulálnak), az országot pedig többmillió ember hagyta el, és további milliók kerültek orosz fennhatóság alá.

Moldova és Grúzia is hasonló helyzetben van: 2019–2021 között mindkét országot szinte folyamatos politikai válság jellemezte, mindkettőnek megvan a maga szakadár területe (Moldovában a Dnyeszter-mellék, Grúziában Abházia és Dél-Oszétia), és noha jelenleg mindkettő alapvetően a Nyugat felé orientálódik, ennek ellenére egyik sem csatlakozott az oroszellenes szankciókhoz.

A romló gazdasági és energetikai helyzet miatt pedig ősztől állandóvá váltak a nagyszabású tüntetések az ország fővárosában.

Örményország és Azerbajdzsán 2020-ban kiterjedt háborút folytattak egymás ellen Hegyi-Karabah miatt, Baku pedig az orosz–ukrán háború árnyékában megpróbálja a maga szempontjából kedvező módon végleg lezárni a karabahi kérdést és az azeri–örmény konfliktusok évtizedes történetét.

Idén januárban zavargások voltak Kazahsztánban, nyáron pedig Üzbegisztán Karakalpaksztán nevű területén is, Kirgizisztán és Tádzsikisztán között pedig kiújultak a határviták és az azzal járó összetűzések. 2020-ban Kirgizisztánt is zavargások rázták meg, amelyek elnökváltáshoz is vezettek. A hatalmi átmenet kérdése tulajdonképpen mind az öt közép-ázsiai országot érinti – Türkmenisztánban éppen idén került sor elnökváltásra –, ezzel összefüggésben több országban is alkotmánymódosításokra került sor, amelyek a nemrégiben hatalomra került elnökök hatalmának megszilárdítását célozták.

Ukrajnában háborút vív, Belarusszal szövetségi államot alkot, az örmény–azeri és a kirgiz–tádzsik konfliktus mindkét résztvevője szövetségesének számít. Moldovában az ellenzéket, Grúziában a kormányt vádolják ellenfelei oroszbarátsággal, Kazahsztánban pedig januárban az Oroszország vezette Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének (ODKB) beavatkozása segített a zavargások megfékezésében.

Az orosz kapcsolat

A posztszovjet vagy eurázsiai térség tehát mozgalmas éveken van túl, a különböző országokban lezajlott események mögött pedig számos közös motívumot fedezhetünk fel. A legnyilvánvalóbb persze Oroszország fentebb említett érintettsége. Moszkva máig keresi pontos helyét az egykori szovjet köztársaságok között. Múltjából és geopolitikai súlyából fakadóan is vezetőként és az integráció (Eurázsiai Gazdasági Unió, ODKB) motorjaként lép fel a térségben, amelytől a térség több országa is támogatást vár, illetve várt az őket érintő fenyegetésekkel szemben.

A mérleg nyelve rendre elbillent, és mint Ukrajna esetén is láthatjuk, ez olykor egészen katasztrofális következményekkel is járt.

Ennek a bizonytalan „Oroszország és a Többiek” viszonynak a másik oldalát az egykori tagköztársaságokban élő orosz nyelvű lakosság helyzete jelenti, amit tovább bonyolít, hogy az orosz nyelv nem minden esetben jelent orosz nemzetiséget, gyakran az oroszul beszélők is a nem-orosz államokhoz lojálisak, ennek ellenére – sőt, mondhatni éppen ezért – ők a nyelvi nacionalizmusok elsődleges céltáblái is. Az egyik végletet itt is Ukrajna jelenti, amely a legradikálisabb ukránosításba fogott az elmúlt években, a másikat pedig északi szomszédja, Belarusz, ahol az orosz nyelv az élet minden területén dominál a belarusszal szemben. Az orosz nyelv jelentőségének problémája azonban az elmúlt években Kazahsztánban is a társadalmi viták középpontjába került, a helyi „nemzeti hazafiak”, azaz nacpatok még ún. nyelvi járőröket is létrehoztak a kazah nyelv általános ismeretének az ellenőrzésére. Bár a kazah vezetés fellép a nacionalisták vadhajtásaival szemben a társadalmi béke és a Moszkvával való kiegyensúlyozott kapcsolatok érdekében, nemrég már Kaszim-Zsomart Tokajev elnök is a kazah nép egységének egyik szimbólumaként beszélt az államnyelvről. Az állam/nacionalisták/orosz nyelvű lakosok hármasának kapcsolata a jövőben könnyen destabilizáló tényezővé válhat Kazahsztánban is, a kérdés így mind Moszkva, mint Asztana részéről óvatos megközelítést igényel.

Az Oroszországgal való kapcsolat természetesen a karabahi konfliktusban és a kirgiz–tádzsik ellentétben is fontos szerepet játszik. Hegyi-Karabah biztonságát jelenleg orosz békefenntartók garantálják, ezzel párhuzamosan azonban Örményországban és Azerbajdzsánban is fokozódnak az oroszellenes érzelmek. Az azeriek szerint túlzottan, az örmények szerint pedig túl kevéssé támogatja Jerevánt Moszkva. A Kreml semlegességre irányuló igyekezete Kirgizsztánban is bírálatok tárgyává vált, a tádzsik elnök pedig azt rótta fel orosz kollégájának, hogy Moszkva túl keveset foglalkozik Közép-Ázsia problémáival.

Szovjet örökség

Az oroszokhoz való viszony kérdésének két „mellékszála” is van, amelyek jelentőségüket tekintve persze korántsem tekinthetőek mellékesnek. Az egyik Oroszország és a Nyugat geopolitikai szembenállása, amelyről később bővebben lesz szó. A másik a szovjet örökséghez való viszony, ahol, akárcsak a nyelvkérdésben, Ukrajna és Belarusz jelenti a két végletet. Ukrajna 2015 óta aktív „kommunizmustalanító” politikába kezdett, az ún. dekommunizáció jegyében a háború idején már a második világháborús emlékművek elbontásába is belekezdtek. Ezzel szemben Belarusz az 1990-es évek közepén lényegében visszaállította az egykori szovjet tagköztársasági szimbolikát, a függetlenség napját az 1990-es szuverenitási nyilatkozat elfogadásának dátumáról Minszk 1944-es felszabadításának napjára tette át, és még a nagy októberi szocialista forradalom évfordulóját is visszahelyezték az állami ünnepek közé. Oroszország ambivalens kapcsolatot alakított ki a szovjet múlttal: Vlagyimir Putyin orosz elnök geopolitikai katasztrófának tekinti a Szovjetunió felbomlását, ugyanakkor Lenint és a bolsevikokat okolja azért, hogy Ukrajna elszakadhatott Oroszországtól. Ugyanakkor az orosz ellenőrzés alá került ukrán területeken helyreállítják a Lenin-szobrokat, gyakori a vörös zászlók felbukkanása, és az orosz vezetés retorikája – a belföldnek és a külföldnek szóló egyaránt – egyre több szovjet időkből származó fordulatot alkalmaz.

Tulajdonképpen a szovjet örökség részét jelentik az 1991-ben megörökölt határok, amelyek a feléledő nemzeti mozgalmak igényeit nem minden esetben elégítették ki. A szovjet időszakban ráadásul a határok átjárhatósága okán nem történt meg azok delimitációja és demarkációja, ami újabb konfliktusforrást jelent a volt szovjet tagköztársaságok között (lásd a kirgiz–tádzsik vitát). Emellett a Szovjetunión belül a nemzetiségi ellentéteket a szövetségi központ erővel és engedményekkel kordában tartotta, ezek azonban az 1980-90-es évek fordulóján azonnal felszínre kerültek.

Végleges megoldást pedig ritkán sikerült találni a felmerült konfliktusokra, igaz, az orosz közvetítés vagy beavatkozás gyakran hozzájárult az eszkaláció elkerüléséhez és az egyes ellentétek befagyasztásához. De mint láthatóvá vált, ezek „kiolvadása” általában csupán idő kérdése.

A szakadár területek alapjául gyakran az akkor vagy korábban fennálló autonómiák szolgáltak. Hegyi-Karabah és Dél-Oszétia autonóm terület volt, Abházia pedig autonóm köztársaság, sőt, az abházok eredetileg egyenrangú köztársaságként alkottak szövetségi államot Grúziával, és csak egy későbbi döntés értelmében váltak utóbbi részévé. Az etnikailag a kazahokhoz közelebb álló, de Üzbegisztánhoz tartozó Karakalpaksztán békés úton vívta ki szuverenitását és maradt az üzbég állam kötelékén belül egy kompromisszum értelmében. Ez is törékeny azonban: miután az idei alkotmánymódosítás elvette volna a köztársaság szuverén státuszát, zavargások törtek ki Karakalpaksztán központjában. Az 1990-es években a Krímen is voltak törekvések egy hasonló megoldás kialakítására, végül azonban a félsziget csak autonóm köztársasági státuszt kapott, az oroszok általi elfoglalásakor pedig emellett gyakori érv volt az is, hogy csupán 1954-ben, Hruscsov döntése nyomán került az orosz tagköztársaságtól az ukránhoz. A kelet-ukrajnai területeken létrejött népköztársaságok önképében is fontos szerep jutott az 1918-ban rövid ideig fennálló Donyecki–Krivoj-rogi Szovjet Köztársaságnak. A Dnyeszter-melléki Moldáv Köztársaság pedig gyakorlatilag azon a területen jött létre, ahol 1924–40 között az Ukrán SZSZK kötelékén belüli Moldáv ASZSZK létezett, amelyből később a Moldáv SZSZK is kinőtt.

Oligarchia

A szovjet időszakot követően is maradtak hasonlóságok ezen országok fejlődési pályáján, ezek egyike pedig az oligarchák felemelkedése volt, amely az elmúlt években egyre hangsúlyosabb problémává vált több országban is. Ukrajna mindkét „színes forradalma” során felmerült az oligarchikus rendszer elleni fellépés a tüntetők céljai között, igaz, ennek elérése már csak azért sem sikerült, mivel a 2014-es Majdant követően egy oligarchát, Petro Porosenkót választottak elnöknek. De a tiltakozó akciók fő ukrajnai támogatói között is több oligarcha volt, mint a jó nyugati bekötöttségű Viktor Pincsuk, vagy az amerikaiakkal ma már kevésbé jó kapcsolatot ápoló, de Volodimir Zelenszkij felemelkedésében is fontos szerepet játszó Ihor Kolomojszkij. Zelenszkij is harcot hirdetett az oligarchák ellen, még egy oligarcha-ellenes törvényt is elfogadtak, gyakorlati csapást azonban egyrészt az amerikai nyomásgyakorlás, másrészt pedig a háború fizikai pusztítása jelentett az oligarchákra és vagyonukra nézve.

A „különleges hadművelet” kapcsán radikálisabb álláspontot képviselő ún. háborúpárt elsősorban az elmúlt években életvitelszerűen Nyugaton, főképp Londonban tartózkodó oligarchákat – Roman Abramovics, Pjotr Aven, Mihail Fridman – bírálja, mivel attól tartanak, hogy az ő anyagi érdekeltségeik miatt köthet előnytelen kompromisszumot Oroszország. A rendszer ellenzéke oldaláról viszont éppen a Kremlhez közeli oligarchákat érik kritikák (Rotenbergek, Kovaljcsukok, Oleg Gyeripaszka stb.), míg az egykori (?) oligarcha Mihail Hodorkovszkij vagy a szintén ellenzéki Borisz Zimin támogatását elfogadják. Oroszországban mindenesetre egyelőre nem tervezik az „oligarcha-kérdés” törvényi úton történő rendezését, érdekesség azonban, hogy a nyugati szankciók elsősorban a jelentősebb nyugati érdekeltségekkel és így ott jobb kapcsolatokkal is rendelkező oligarchákat sújtották jobban.

Az oligarcha-kérdés azonban másutt is felmerült, így a januári kazahsztáni zavargásokban fontos szerepet játszott Nurszultan Nazarbajev exelnök környezetének, az ún. Családnak a rendkívüli mértékű meggazdagodása. Nazarbajev utódja, Tokajev, ki is használta a Nazarbajev-kör elleni indulatokat, és több mint kétéves „kettős hatalom” időszaka után véglegesen önállósította magát, jelentősen csökkentve elődje befolyását, gyakran bírálva a Nazarbajev alatt kialakult szociális egyenlőtlenségeket. Persze az oligarchia jelensége és az oligarchák befolyása vélhetően ezekután sem fog megszűnni a posztszovjet térség államaiban, azonban a fentiek alapján egy olyan tendencia rajzolódik ki, amely az államhatalom szerepének növekedésére utal velük szemben.

Eurázsia mint geopolitikai ütközőzóna

A posztszovjet vagy eurázsiai térség belső sajátosságai azonban egy nagyobb keretbe is beágyazódnak. 1991 után az egykori szovjet tagköztársaságok előtt felvetődött annak kérdése, hogy miképp gondolják újra viszonyukat a Nyugattal a hidegháború évtizedei után. Tulajdonképpen minden ország a közeledés valamilyen formája mellett döntött, a gazdasági, a politikai és kulturális kapcsolatok is élénkebbé váltak, az egyes államok pedig különböző mértékben megpróbálták a globális szembenállásból győztesként kikerülő modellt másolni. Mindez természetesen a Nyugat, pontosabban az Egyesült Államok geopolitikai befolyásának növekedésével is együtt járt.

Idővel azonban ez konfliktushelyzethez vezetett, főleg azt követően, hogy Oroszország Vlagyimir Putyin vezetésével megpróbálta helyreállítani nagyhatalmi státuszát, ezzel lehetőséget teremtve a többi tagköztársaság vezetői számára a geopolitikai egyensúlyozásra.

Az egyensúlyozás azonban nem ment olyan jól mindenkinek, mint Aljakszandr Lukasenkának: a „színes forradalmak” többsége olyan, a későbbiekben „oroszbarát diktátoroknak” kikiáltott elnökök uralmának vetett véget, akik korábban még a nyugati országok és intézmények partnerei voltak. Lukasenka a nyugati támogatottságú belarusz Majdan-próbálkozást megfékezte, ez azonban ahhoz vezetett, hogy a nyugati államok gyakorlatilag megszakították vele a kapcsolatot, így a többvektorú politika véget ért. Tokajev kazah elnök ellenben az ODKB által a helyi zavargások leverésékor nyújtott támogatás ellenére is – országa előnyösebb fekvésének köszönhetően – meg tudta őrizni mozgásterét, azonban, mint fentebb jeleztük, a belpolitikai folyamatok Kazahsztán stabilitását is megrengethetik, a Nyugat pedig igyekszik kihasználni a kazah–orosz ellentéteket, és elszakítani Asztanát Moszkvától. Ehhez alapot nyújthat, hogy a nyugati vállalatoknak jelentős érdekeltsége van az ország gazdaságának egyik alapját jelentő energetikai szektorban.

Az elmúlt évtizedekben tehát a posztszovjet államok szinte mindegyike Oroszország és az Egyesült Államok, illetve a Nyugat szembenállásának terepévé vált valamilyen formában. Ugyanakkor ma már a térségben zajló geopolitikai küzdelmek nem redukálhatók Moszkva és Washington rivalizálására.

2014 után Oroszország és Kína mind inkább közeledtek egymáshoz, ami miatt mind orosz, mind nyugati elemzői körökben felhívták a figyelmet annak veszélyére, hogy Oroszország Kína gazdasági fölénye miatt annak függőségébe kerülhet. A háború alatt pedig Törökország tett jelentős erőfeszítéseket azért, hogy Oroszország szorult helyzetét kihasználja és az orosz energiahordozók és mezőgazdasági termékek exportjának jelentős része rajta keresztül történjen, ezzel szintén részben függő helyzetbe hozva Moszkvát, legalábbis a háború végéig.

Így olyan helyzet alakult ki, hogy előbb Kína, majd Törökország segítségével Oroszország jelentősen tompítani tudta a nyugati szankciók hatásait, az orosz veszteségek haszonélvezői pedig nem a nyugati országok, hanem annak aktuális (Kína) és potenciális (Törökország) riválisai lettek. Jellemző, hogy a Stratfor elemzése is arról számol be, hogy Oroszország pozíciókat veszít Kazahsztánban – Törökországgal és Kínával, nem pedig az Egyesült Államokkal szemben. Hasonló a helyzet a Kaukázusban is, ahol Oroszország pozícióinak romlása Törökország erősödéséhez vezetne. A kérdés az, hogy ezek a már közép-, sőt, talán rövidtávon is jelentkező kockázatok és kihívások mennyiben módosítják majd a nyugati államok, elsősorban az USA külpolitikáját, valamint hogyan alakul majd Törökország, Kína és Oroszország viszonya. Utóbbi három ország törekvései egy kontinentális súlypontú világrend kialakítására ma egybecsengenek, kapcsolatuk azonban számos lehetséges konfliktusponttal is terhelt.