Magyarország a 2022-es választások előtt végérvényesen műveleti területté vált. Az immár több mint évtizedes, a nemzeti szuverenitást és a demokratikus önrendelkezést egyszerre védő, sőt bővítő kormányzás ellenében számos alkalommal igyekeztek az ellenérdekelt felek fellépni. Míg a 2010-es évek elején ezek leginkább államok voltak, amelyeknek ellenükre volt magyarországi gazdasági befolyásuk mérséklése, addig az elmúlt évtized második felében többnyire az Európai Unió testületei és a Soros-birodalom felől érkezett fenyegetés.

Békés Márton, a XXI. Század Intézet igazgatója háromrészes elemzésének első része az elmúlt évtized hazai belügyekbe való külföldi beavatkozásait foglalja össze, 2010-től egészen a legutóbbi, „Pegasus” fedőnevű műveletig.

A szuverenitásharc évtizede

A 2010-es országgyűlési választásokon kétharmados parlamenti felhatalmazást kapó és ezt Magyarország szuverenitásának bővítésére használó Orbán-kormány kezdeti lépései rögvest uniós és nemzetközi szintű ellenállást szültek. A magyar önrendelkezés – a korábbi kormányzati ciklusoktól merőben eltérő – határozott képviselete azonnal kiváltotta a külföldi nagyhatalmak, a transznacionális nagyvállalatok, a nemzetközi nemkormányzati szervezetek és az uniós struktúrák ellenzését. E soktényezős hatalmi konglomerátum szerveződésmódjához hozzátartozik, hogy a felsorolt négy aktor lazábban-szorosabban összefonódik egymással, mégpedig minden lehetséges variációban.

A nemzeti önrendelkezés jogának és hatályának visszaszerzése, sőt kibővítése Magyarországon immár tizenegy éve, a harmadik kormányzási ciklus óta tart. A második Orbán-kormány (2010–2014) egy sor törvényi rendelkezést léptetett életbe, amelyek a jogi és gazdasági önrendelkezés vissza- és felépítése irányába mutattak (kettős állampolgárság lehetővé tétele, médiatörvény, Alaptörvény, telekomadó, az étkezési utalványrendszer és a magánnyugdíjpénztár-vagyon állami kézbe vétele). 2014-ben a rezsicsökkentés és a reklámadó bevezetése számított hasonló, szuverenitásbővítő rendelkezésnek. Emlékezetes, hogy ezek, a nemzeti érdeket szolgáló kormányzati lépések milyen nyílt vagy burkolt ellentámadásokat váltottak ki azon országok (Franciaország, Németország, USA) részéről, amelyek emiatt kevesebb tőkeprofitot realizáltak. Főként a reprivatizáció, a média- és a reklámpiac szabályzása, valamint a közteherviselés kiterjesztése vezetett sértettséggel vegyes dühödt ellenálláshoz.

A 2010-es évek egész második fele a Soros-birodalom befolyásának visszaszorítása jegyében telt, nem kevés eredménnyel. Ilyen volt a határvédelem megerősítése (2015), a CEU hazai törvények betartására való rábírása és a „civil” szervezetek átláthatóságának megteremtése (2017), vagy Soros György uniós intézményeken keresztüli támadásainak elhárítása, legutóbb például az új uniós költségvetés vitája során (2020). Soros György különböző aktoron keresztül, mint például az általa fenntartott nemkormányzati szervezetek, a megvásárolt EP-képviselők és a kitartott médiavállalkozások, minden kormányzati lépésre hevesen reagált. Sőt, egy-egy alkalommal maga is megmutatkozott, mint amikor az RTL Klubnak nyilatkozott 2017-ben vagy amikor a 2018-as davosi Világgazdasági Fórumon „maffiakormányzásnak” nevezte a törvényesen megválasztott magyar kabinet tevékenységét.

Az előbb felsorolt, széles társadalmi támogatottságot élvező kormányzati döntések olyan következetes szakpolitikák végrehajtásával párhuzamosan történtek, amelyek összességében egy magyar modell létrejöttét eredményezték. Ez utóbbinak egyaránt része az önálló gazdaságpolitika, a kritikus infrastruktúra nemzeti kézbe vétele, a nemzeti érdekeket érvényesítő külpolitika, a közép-európai szövetségépítés és a haderőfejlesztés. A 2020–21-es koronavírus-járvány alatti hathatós kormányzati cselekvés pedig már nemcsak egy hazai vagy európai, hanem egy világméretekben jelentkező, elhúzódó válságszituációban is bizonyították a szuverenista elmélet és gyakorlat fölényét, legyen szó határzárról, vakcinabeszerzésről vagy oltási tervről s annak végrehajtásáról. A szuverenista kormányzást tehát mindenekelőtt a sikere igazolja.

A hazai érdeket képviselő politika 2014-ben és 2018-ban is, immár egy másik választási rendszerben, kétharmados törvényhozási többséget hozott a Fidesz–KDNP-nek, amely mögött az elmúlt tíz évben olyan társadalmi többség jött létre, amely ezeken a megmérettetéseken kívül még – kormányzati pozícióból! – ugyanennyi, vagyis szintén három önkormányzati választáson, két európai parlamenti választáson és egy népszavazáson mutatkozott meg. A 2010 óta immár tizenegyedik alkalommal kezdeményezett nemzeti konzultációk eredményei és a 2012–18 között megtartott hét Békemenet impozáns tömege szintén aláhúzza ezt a megállapítást.

A magyar modell, avagy az Orbán-korszak kibontakozása nem csak illeszkedik egy európai folyamatba, hanem annak első fecskéje. A 2010-es évek közepétől egészen a 2019-es EP-választásokig érezhető „populista hullám” több európai országban is a nemzeti (szuverenitásvédő, egyúttal bevándorlásellenes és kulturálisan konzervatív) erők előretörését hozta. Közép- és Kelet-Európa-szerte – Magyarország nyomába szegődve – kormányzati hatalomra is szert tettek a szuverenisták (Bulgária, Csehország, Lengyelország, Macedónia, Szerbia, Szlovákia, legutóbb Szlovénia), Nyugat-Európában masszív ellenzéket hoztak létre (Franciaország – Nemzeti Tömörülés, Németország – AfD), vagy ideig-óráig a kormányzati hatlomból is részesültek (Ausztria – ÖFP, Olaszország – Liga), Nagy-Britannia pedig kezdeményezésükre döntött az EU-ból való kilépés mellett (UKIP, Brexit Party).

2016-ban a Brexit bekövetkezte és Donald Trump elnökké választása a transzatlanti globalizáció két tartópillérét megrogyasztotta, így a Barack Obama nevéhez köthető soft demokráciaexport ereje elapadt, az uniós föderalizációs lépések pedig elbizonytalanodtak. A Trump-adminisztráció révén kibontakozó amerikai rendszerváltás, amely egy világrendváltás reménységét hordozta, 2017 és 2020 között azoknak a nemzeti erőknek is szélárnyékot biztosított, amelyek előtte az Obama-éra célpontjai voltak, utána pedig a mélyállam felszínre kerülésével egyenértékű Biden-adminisztráció részéről kerültek ismételten célkeresztbe. Mindenekelőtt a 2010-es években – magyar kezdeményezésre – megújított Visegrádi Szövetség országaira, azon belül is Lengyel- és Magyarország párosára kell gondolnunk, amelyek az Obama idején megszokott amerikai állami beavatkozási kísérletek mellett Biden alatt immár a State Departmenttel szövetséges nemállami aktorokkal is meg kell, hogy birkózzanak. Konkrétan a globális Soros-hálózatról, benne annak európai telepítésű és jórészt az uniós struktúrákba mára beépült csápjairól s helyi lerakatairól van szó. A kérdés ma már egyébként sem az, hogy a Soros-NGO-k a demokratapárti amerikai adminisztrációk szolgálatainak kinyújtott karjai-e, hanem az, hogy nem fordítva áll-e a dolog?

A kezdet kezdetén felsejlett annak esélye, és azóta is növekedik a veszélye, hogy az eredményes kormányzásnak és az Orbán Viktor mögött álló „történelmi blokk” támogatásának hála Magyarország a nemzeti Új Erők sikerországa lehet, amely szembeszáll a globális Régi Rend erőivel, amelyeket mindenekelőtt Washington és Brüsszel, illetve egy globális, területnélküli centrum képvisel. A Magyarországgal szembeni támadásokat éppen az váltja ki, hogy precendenst teremthet, sőt kedvet csinálhat nagyobb országoknak is a külső-belső demokratikus önrendelkezéshez. És ez tűrhetetlen azok szemében, akik a támadások mögött állnak.

Destabilizációs lépések Magyarországon (2010–2020)

A szóban forgó, globális, föderális és helyi hálózat tevékenységének fokozódását éppenséggel a magyar szuverenitásvédő és önrendelkezésbővítő lépésekkel párhuzamosan követhettük végig az elmúlt évtizedben. A módszerek hol a hagyományos diplomáciai nyomásgyakorlás eljárásrendjét idézik, óvatosan küszöb alatt tartva az államközi konfliktus lehetőségét, hol egy-egy puha puccs (szándékosan?) óvatlan megszervezésének gyanúját keltik, máskor a kormányellenes pártok nagykövetségi fogadását demonstrálják és az általuk képviselt országba szóló ösztöndíjakat folyósítanak nekik. Olykor viszont azon nemkatonai technikák bevetésétől sem riadnak vissza, amelyek a hibrid műveletek megannyi módszerét vonultatják fel (dezinformálás, false flag akciók, külföldről finanszírozott média, pszichológiai hadviselés).

Ezek közül a külföldi (ráadásul NATO-szövetséges) országok részéről elkövetett és legsúlyosabb belügyekbe való beavatkozásnak mindezidáig a 2013–14-es Goodfriend-misszió számított. Mark André Goodfriend az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövetségének ideiglenes ügyvivői tisztségét látta el, 2013 augusztusa és 2014 decembere között (vagyis a 2014-es választások idején is). 2014 októberében személyesen is megjelent az ellenzéki szervezetek által tartott netadó elleni tüntetésen, melynek végpontján a Fidesz budapesti székházát is megostromolták. (A netadó elleni tüntetés klasszikus fedett akció volt: egyik főszervezője, Gulyás Balázs korábban MSZP-s politikus volt, a másik a jelenleg momentumos Nemes Balázs.) Goodfriend az ugyanekkor prezentált ún. „kitiltási ügyben” is főszerepet játszott. A hat nemkívánatos személynek minősített, de meg nem nevezett magyar kormánytisztviselő kilétét azóta is homály fedi, de az biztos, hogy a baloldali-liberális körökben uralkodó korrupció-diskurzusnak igen jót tett, hogy Goodfriend az ellenzéki médiának nyilatkozva adócsalásra utalgatott velük kapcsolatban. A Goodfriend-misszió céljainak komolyságát jelzi, hogy budapesti beosztása előtt, 2009 augusztusától 2012. februári kitiltásáig damaszkuszi főkonzul volt.

A nyolc éven belül egymás után a harmadik országos választást elbukó ellenzéki pártok 2018-as vereségük után kezdtek a Közép- és Kelet-Európa-szerte az ezredforduló óta jellemző forgatókönyvek szerint dolgozni. Ezek része 1) a külföldi érdekek áttételes vagy egészen nyílt képviselete; 2) nemzetközi nyomásgyakorlás igénybe vétele, érkezzen akár külországok kormányszervei, akár uniós testületek, akár a média részéről; de végső esetben 3) a „színes forradalmak” operatív technikái is ide tartoznak. Ezen eszközök egyike-másika feltűnt azokon a szervezett tüntetéseken, amelyek 2017-ben a „lex CEU” és a „civiltörvény” ellen szerveződtek, mégpedig olyan nemkormányzati szervezetek (NGO) részéről, amelyek közös finanszírozója a Soros György irányította Nyílt Társadalom Alapítványok (Open Society Foundations, OSF).

A 2018 tavaszán néhány felvonulást megélő, de hamar érdektelenségbe fulladó gyász-tüntetéseken már az ellenzéki pártok mindegyike (DK, Jobbik, LMP, Momentum, MSZP, Párbeszéd) képviseltette magát, jelszavuk (Mi vagyunk a többség – Tüntetés a demokráciáért) pedig arra utalt, hogy sem a demokratikus döntéshozatal logikáját, sem annak törvényes eredményét nem tartják tiszteletben. Ekkortól kezdve semmi kétség nem fért hozzá, hogy az Alinsky-módszer fogásait (társadalom felosztása, morális nyomásgyakorlás, provokációk) fogják alkalmazni. Ezen azért sem kell csodálkoznunk, mert a „civil ellenállás” szöveghagyományát Alinskyt követve továbbszövögető szerzők műveit hazai ellenzéki műhelyekben évek óta szorgosan tanulmányozták. A kétezres belgrádi rezsimváltás egyik főszervezője, az akkori amerikai nagykövettel jó viszonyt ápoló Szrgya Popovics Útmutató a forradalomhoz címmel foglalta össze tanácsait, amelynek magyar fordítása 2017-ben jelent meg. A szerző a Gulyás Márton vezette Közös Ország Mozgalom meghívására Budapesten is bemutatta kézikönyvét, és egy interjúban azt mondta, hogy „számít rá, hogy könyve nyomán megkeresik majd budapesti aktivisták, és a tanácsát kérik ki erőszakmentes mozgalmak szervezésében”. Gene Sharp Diktatúrából demokráciába című kötetét 2020-ban adták ki Magyarországon, amely a fordító jegyzete szerint maga is „diktatúra”.

Az elmélet gyakorlatba ültetésére nem is kellett soká várni. A „rabszolgatörvénynek” címkézett jogszabálymódosítás 2018–19 fordulóján olyan megmozdulásokat váltott ki, amelyek egy klasszikus „színes forradalom” minden vonását hordozták: parlamenti obstrukció, zavargás az Országháznál, a magyar televízió épületének blokádja és ellenzéki politikusok részéről való elfoglalása, provokációk, utcai zavargások, vandalizmus.

Ekkortájt egyébként hasonló dramaturgia alapján megvalósuló destabilizációs kísérletek történtek sorozatosan Csehországban (2017–19), a kormány bukását okozva Szlovákiában (2018), Szerbiában (2019–20), majd Lengyelországban és Bulgáriában (2020). Macedóniában 2016–17-ben a helyi, bársonyosnak nevezett „színes forradalommal” a szuverenista Gruevszki-kormányt sikerült elmozdítani és egy szociáldemokrata–albán kabinetre cserélni, amely belement a nyugati elvárások teljesítésébe, „cserébe” súlyos identitásválságot okozó lépéseket tett (az ország nevének megváltoztatása, nemzetiségileg vegyes kabinet felállítása, nyelvi engedmények tétele) és rendre a helyi Soros-szervezeteket favorizálja. Az évekig elhúzódó, de eredménytelenül maradó szerbiai kormányellenes megmozdulások keretében – a magyarországi forgatókönyvhöz hasonlóan – szintén egységesült az ellenzék és megostromolták a belgrádi TV-székházat. A 2010-es évek utolsó harmadának összehangolt folyamatai olvashatók úgy is, hogy ezek a V4-ek szétrobbantására irányultak.

Az ellenzéki pártok, aktivisták és szakszervezetek 2019. március 15-ei közös, budapesti demonstrációjukon mutatták be 12 pontjukat, a 2019. októberi önkormányzati választásokon pedig már koordináltan indultak. Az év végére megszületett a parlamenti választásokon való közös indulás keretmegállapodása, amelynek tartalommal való feltöltése – közös elvi nyilatkozatok, programelőzetes bemutatása, előválasztási procedúra révén kialakuló egyéni képviselőjelöltek terve, közös lista ígérete – máig folyamatban van. A kormányellenes szervezetek a 2020–21-es koronavírus-járvány hullámait is terveik összehangolására, a mögé toborzott külföldi támogatás elnyerésére és médiabefolyás szerzésére használták ki.

2020 második felére a 2018-as zavargások és a 2019-es önkormányzati fellépés után immár harmadik alkalommal terveztek „forró őszt”. A budapesti „színes forradalom” főpróbája szó szerint a színházi berkekben zajlott. A Színház- és Filmművészeti Egyetem modernizációja elleni tiltakozás előzetes, nyári megtervezése után 2020 szeptember–októberben az „erőszakmentes ellenállás” arzenáljába tartozó eszközökkel (egyetemfoglalás, blokád, tüntetés, médiatámogatás) igyekeztek mesterségesen előállítani, majd eszkalálni, azaz helyi ügyből országos kormányellenes megmozdulássá szélesíteni a problémát. Egyszerűen megkreálták az egyetemi elégedetlenséget, majd a feszültségfenntartás stratégiáját alkalmazták – amint ez az önmagukról forgatott propagandafilmből is kiderül.

Az elmúlt évtizedben, különösen a Jean-Claude Juncker-vezette bizottsági ciklusban és az új összetételű Európai Parlament részéről (a von der Leyen-féle Európai Bizottság asszisztálása mellett) bontakozott ki Magyarország nyomás alá helyezése, a nagyobbik kormánypártnak az Európai Néppárt elhagyására bírásával, bizottsági jelentésekkel (Tavares, Sargentini, Jourová), uniós eljárások sokaságával, amelyek ideológiailag motivált, szokott büntetőmechanizmusai (hetes cikk szerinti, kötelezettségszegési, túlzott deficittel kapcsolatos eljárások) mellé tavaly jogállamisági procedúrát is társítottak, összekapcsolva a jogosan járó kifizetések és a helyreállítási alapokhoz való hozzáférés tilalmának lebegtetésével. Mindez egyáltalán nem volt Soros György ellenére, aki tavaly év végén egyenesen azzal a címmel írt cikket, hogy „Európának fel kell lépnie Lengyelország és Magyarország ellen”.

Éppen utóbbi szándékhoz, vagyis az Európai Unió következő költségvetési ciklusának tárgyalásakor tapasztalható magyar (és lengyel) érdekérvényesítés derékba töréséhez kapcsolódott az az operatív művelet, amelynek célszemélye Szájer József brüsszeli Fidesz-delegációvezető volt. 2020 végén olyan mesterséges környezetet hoztak létre, amelyben – a ki nem kényszerített hibáktól függetlenül – csak rosszul lehetett lépni. Szájer József „lebuktatását” és ezzel a magyar kormány tárgyalási pozíciójának lerontását minden bizonnyal a Brüsszelben működő – akár nem is európai – titkosszolgálati szervek hajtották végre, mégpedig egy (izraeli, belga és lengyel útlevéllel is rendelkező, bűnözői múltú, magánélete okán „fogott”) konspirált személy segítségével. A fenti összefüggéseket erősíti, hogy a sztorit idehaza a Telex nevű, Soros György anyagi támogatásából is működő portál írt meg először, az összehangolt sajtócikkek rendre lengyel kormánytisztviselők érintettségének lebegtetésével jelentek meg és az akciót egy belga tévésstáb élőben rögzítette.

Frontállam: Magyarország

Nem csoda, ha Horváth József, a katonai elhárítás főigazgatójának volt műveleti helyettese, az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai tanácsadója szerint a Szájer-ügy „professzionálisan előkészített csapda volt”, amely több szempontból is hasonlított a Heinz-Christian Strache alkancellár, az Osztrák Szabadságpárt elnöke bécsi kormányból való kiszorításával véget érő operatív akcióhoz. Ez szintén „semleges területnek” számító helyen (Ibizán) történt, a hírt pedig német sajtóorgánumok hozták először. Az osztrák kormány beleremegett az ügybe, majd az előrehozott választáson a kereszténydemokraták a zöldekkel kényszerültek nagykoalícióra. A szakértő ezzel összefüggésben azt mondta tavaly év végén, hogy „háború folyik Magyarország ellen, hibrid háború. […] Titkosszolgálati területen is frontvonalba került Magyarország”. Nem más, mint ennek hadgyakorlata volt a Pegasus-művelet.