A legtöbbet a Jobbik veszített, és azt tagadni, hogy ennek az identitás feladásához nincs köze, önáltatás lenne Jakabék részéről.
Ami biztos, hogy a totális ellenzéki összefogás legnagyobb nyertese a Demokratikus Koalíció és Gyurcsány Ferenc, legtöbbet pedig a Jobbik és a Momentum veszített.
A többi még bizonytalan, akár a kutya vacsorája.
Egyes közvélemény-kutatások szerint a virtuális szivárványkoalíció utolérte, más elemzések szerint meg is előzte a Fidesz–KDNP pártszövetséget. Virtuális, mert egyelőre sem neve, sem arca, sem programja nincs még. De még csak egy árva logót sem láttunk. Ahogy a 106 egyéni körzetben és a miniszterelnök-jelölt személyében is csupán egy elméleti ígéret van. Így senki ne csodálkozzon azon, hogy a közéletben – az egyébként európai politikai térben bevett szóhasználattal élve – ma szivárványkoalíciónak nevezzük őket. Talán a XXI. Század Intézet által „bevezetett” „habarékellenzék” szó találóbb, hisz van rá példa a magyar történelemben.
A dualizmus korában, a Tisza Kálmánnal szemben felálló eltérő világképű ellenzéki parlamenti frakciókat Mikszáth Kálmán 1878-ban – a Budapesti Napilapban – találóan és sajátos humorral „Habarék Pártnak” titulálta. A történet teljességéhez fontos megjegyezni, hogy az akkori ellenzék tizenöt év stabil kormányzás és egy átmeneti időszak után nyert, majd a koalícióban részt vevő politikai csoportok eltérő „ideológiája” szétfeszítette az ország vezetését, aztán csúfosan megbukott a kormány, egy rakás romhalmazt maga után hagyva. Ennek esélye ma, pontosabban 2022-ben, tagadhatatlanul fennáll.
Ha sikerül viszonylag zökkenőmentesen, minimális konfliktussal (ami azért kétséges) levezényelni az előválasztást a nyár végén, illetve a gazdasági növekedés nem tud a pandémia előtti szintre „visszapattanni”, akkor valóban két nagy tömb közel egyenlő küzdelmére lehet a következő választásokon készülni. (Komoly hiba lenne ezt fél vállról venni!) Kétosztatúvá válhat a politikai versengés: egységesülő, nemzetközi koalíció a baloldalon, szemben a Fidesz–KDNP vezette szuverenista jobboldali tömbbel. Addig azonban sok kérdésre kell választ adnia a baloldalnak, illetve le kell osztaniuk egymás között a lapokat.
Gyurcsány Ferenc épp egy éve fogalmazta meg a totális összefogás képletét: minden körzetben egy jelölt, egy lista és egy közös miniszterelnök-jelölt. Akkor a Jobbik és a Momentum (és néhány LMP-s politikus) még vitatta ezt. Leginkább a volt miniszterelnök személyével kapcsolatban fogalmaztak meg fenntartásokat, és két listában gondolkodtak. Ám a fenntartások mára, mint a morális kételyek is, elpárologtak. Érvénybe lépett a Gyurcsány-képlet.
Az összefogásnak azonban komoly ára volt. A Jobbik, amely még 2018-ban csaknem húszszázalékos eredményt ért el, hat százalékra zuhant, szavazóinak kétharmadát elveszítette. A legtöbbet a Jobbik veszített, és azt tagadni, hogy ennek az identitás feladásához nincs köze, önáltatás lenne Jakabék részéről.
A Jobbik összefogott az ősellenséggel, feladta nemzeti elveit, átlépett a baloldalra, így szükségszerű volt, hogy a hatalomtechnikai manőver a párt erodálódásához fog vezetni. Ma már csak a párt vezetőinek szűk köre jelenti a Jobbikot, akik saját pozícióik és fizetésük miatt folytatják a hatalomtechnikai ravaszkodásukat.
A Momentum szimpátiavesztésének hasonló okai vannak. A párt alapítása óta teljes kulturális és politikai elitváltást hirdet, mégis az első adandó alkalommal összefognak a posztkommunista utódpárttal, az MSZP-vel és a Demokratikus Koalícióval. Ők lehetnek az egyedüliek a következő ciklusban, akiknek sosem volt saját jogú frakciójuk – ez pedig komoly arcvesztés. Ahogy igaz az is, hogy Fekete-Győr András politikai alkalmatlansága egyre inkább felszínre kerül. A „nagyfiúk játékában” borzalmasan gyengén mozog, komolytalan szerepet tölt be. Nem mellékesen az augusztusban kiélesedett pengeváltása Gyurcsány Ferenccel megmutatta azt, hogy nincs meg benne az az erő, ami komoly politikai szereplővé teheti.
A virtuális összefogás tehát virtuálisan utolérte a kormánypártok népszerűségét, ami intő jel, a „habarékellenzék” előtt azonban számos nehézség tornyosul még: nincs név, nincs kézzelfogható, megragadható politikai entitás, ahogy a 106 egyéni jelölt és a közös miniszterelnök-jelölt is hiányzik. De ami leginkább hiányzik, az a kormányzóképesség. És persze egy program, egy politikai cél, vagy valami hihető ígéret sem ártana.
Nagy Ervin írása a Magyar Hírlap oldalán jelent meg.
