A nyugati világot átszövi a materiális, hedonista szellemiség, amely nem meglepő módon a progresszív politikai céloknak is megfelelő kulturális táptalajjal szolgál.

Olyan mesterséges világban élünk, ahol az egyén egyre táguló szabadsága összefonódik az anyagi javak megszerzésének és birtoklásának vágyával. A nyugati civilizáció jelenkori logikája szerint örvendetes, hogy fejlődik a technika, hogy egyre több matéria türemkedik be életünkbe, és egyre csak nő szabadságunk mértéke.

Bármik lehetünk, bármivé válhatunk, a múlt nem számít, a hagyomány akadály csupán, ami az egyén előtt magasodik – vélik a progresszív balliberális gondolkodók. Nem fontos, hogy minek, mikor és hol születtünk, mert a progresszív gondolat szerint bármik lehetünk. Feketéből fehér, fehérből fekete, nőből férfi és férfiból nő, magyar emberből akárholi ember, európai lakosból világpolgár. Kommunistából liberális, liberálisból neomarxista. Ez ma a fősodratú, a kontinens kultúráját leuraló politikai alapvetés lényege. És ezért van az, hogy a hagyományos értékek védelme szemünk láttára válik forradalmi tevékenységgé. Abszurd, de pontos képlet.

Ezt a formulát látjuk az aktuálpolitikában is. A progresszív csoportok, azaz a ma élő liberálisok és a neomarxista kultúrából táplálkozó baloldaliak elhitetik magukról, hogy az általuk képviselt célok nem csupán alternatívák, hanem a felvilágosult, racionális és „normális létezés” alapjai. A liberális ügyek szolgálatába állított fősodratú média elmagyarázza, a fogyasztói társadalom által nyújtott anyagi haszon és az ezzel járó testi élvezetek pedig megerősítik, hogy ez így rendben van. Így válik az egyén a haszon és az üres szabadság szolgájává.

Jó az, ami hasznos, amit szabadságunkban áll megtenni és megszerezni – gondolkodnak, viselkednek, cselekednek sokan e szerint. A nyugati világot átszövi ez a materiális, hedonista szellemiség, amely nem meglepő módon a progresszív politikai céloknak is megfelelő kulturális táptalajjal szolgál. Pedig az anyagi világot vágyaink kizárólagos részévé tenni önbecsapás. Soha nem lehetünk elégedettek akkor, ha a boldogságunkat a végtelen módon növekedő szabadságra és a vágyott dolgok megszerzésére alapozzuk.

Mert szükségszerűen hiányban fogunk szenvedni, hisz végtelen vágyaink kielégíthetetlenek. Így válik a nyugati civilizáció szemünk láttára szabadságot kergető, végtelen fogyasztási vágyban égő, nyugtalan egyének összességévé. És ezt a szorongó létezési keretet a pandémia okozta mentális sokk is tovább rontja. Pedig ha szakítanánk a progresszív logikával, sokkal egészségesebben és boldogabban tudnánk újrakezdeni a „normális” életet, ha elvonul a vírus.

Az utilitarizmus magyarul haszonelvűséget jelent. Egy olyan antropológiát, illetve etikát értünk rajta, amely az anyagi haszonra vezeti vissza az ember értékítéletét. De ez minden mai liberális ügy normájának alapja is, legyen az egalitárius (szociálliberalizmus) vagy individualista (neoliberalizmus) jellegű. Ahogy a baloldali politika is vélekedik: az egyes szándékok és cselekvések megítélésekor a következmények mennyiségi „megszámlálása” a legfontosabb értékmérő. Az összegzés nélkül – szerintük – ítélni sem tudnánk helyesen. Pedig ez egy igen veszélyes attitűd az egyén biztonsága és boldogsága szempontjából.

Az utilitaristáknak címezi József Attila az Eszmélet következő sorait: „Láttam a boldogságot én, / lágy volt, szőke és másfél mázsa. / Az udvar szigorú gyöpén / imbolygott göndör mosolygása. / Ledőlt a puha, langy tócsába, / hunyorgott, röffent még felém – / ma is látom, mily tétovázva / babrált pihéi közt a fény.” A baloldal által megfogalmazott utilitarista jellegű boldogságeszmény pusztán mennyiségi alapon állati jellegű marad.

A liberalizmus az egyéni szabadságot „beleteszi” ugyan ebbe a képletbe, ám nem ad olyan pluszértéket hozzá, amely emberibbé tehetné ezt az elvet. A szabadság ugyanis önmagában feltételezhet egy magányos, szomorú embert, aki nagyon távol áll attól, hogy pusztán anyagi szabadsága miatt boldognak vallja magát. (Lásd a magyar népmesék archetípusát: a boldogtalan gazdag embert.) Az anyagi javakat szabadon megszerző, egoista boldogságeszmény előfeltételezi, hogy az embernek nem számít a szellemi élet szférája, illetve a közösség és az abból fakadó erkölcs.

Vajon boldogok lehetünk-e az igazság, a szeretet és más, közösségi kapcsolatokból levezetett értékek nélkül? Boldogok lehetünk-e pusztán anyagi javaink által? Boldogok lehetünk-e magányosan, anyagi szabadságunkban, minden transzcendens érték nélkül? Aligha. Helyesel a test, de lázad az emberi szellem. Ahogy lázad a konzervatív politika is.

Nagy Ervin írása a Magyar Hírlap oldalán jelent meg.