A szélsőjobbtól a balliberális oldalig terjedő szivárványkoalíció minden pártja túl van az ilyen-olyan, botrányos vagy vitatott tisztújításon.

Januárban kezdte a Jobbik, majd jött a DK, a Momentum, az LMP, a Párbeszéd, végül most a szocialista párt. Kivétel nélkül egymás után foglalták el régi vagy új vezetők az ellenzéki pártok élvonalát. Ki botrányos körülmények között, ki versenyben, ki pedig papírforma szerint.

Egy dolog azonban megkérdőjelezhetetlen: kizárólag olyan vezetők kerültek az ellenzéki pártok élére az idén, akik nem finnyáskodnak, ha a teljes összefogásról van szó. Akik, ha kell, az ördöggel is alkut kötnek, csak bukjon a kormány. Mert más politikai mondanivaló továbbra sincs. A sort a Jobbik kezdte, amelynek új vezetése januárban állt fel. Jakab Péter és az összefogást támogató köre azóta a legnagyobb alapossággal kutatja fel a legkisebb alapszervezetekben is azokat, akik nem értenek egyet az egyre fojtogatóbb ellenzéki összefogással. A Jobbik mára jól láthatóan lemondott szervezeti és ideológiai önállóságáról, talán már a Jobbik szó használata sem állja ki többé az ideológiai próbát. A párt végérvényesen betagozódott a szivárványkoalícióba, valóban összenő, mi összetartozik – bármennyire is tagadták ezt még két évvel ezelőtt.

Fekete-Győr András ugyan nagy többséggel újrázott, de a párt független arculatát megjelenítő politikusok kipotyogtak az elnökségből, a vezérkar kicserélődött. Miért is?

Ha nőtt a párt népszerűsége miért kellett váltani?

A helyét kereső párt tisztújítása elsőbbséget adott az összefogáspárti irányvonalnak.

A jelenleg második legerősebb ellenzéki párt annak ellenére, hogy generációváltást ígért, szintén megegyezett a többi baloldali párttal.

Most végre a helyükre kerültek a Gyurcsány Ferenc által vezetett szivárványkoalícióban.

Nincs többé új nemzedék, trendi politika, nyugati lazaság – marad a lábszagú baloldali összefogás.

Nagy Ervin teljes írása a Magyar Hírlap oldalán olvasható.