Ha mindenki úgy gondolkodik, nem az ő viselkedésén múlik a járványügyi helyzet súlyossága, ugyanúgy járunk, mint amikor egyenként teleszemeteljük a világot.

Újra kell értelmeznünk az egyéni felelősség és a közösségi lét viszonyát, le kell számolnunk a liberális hegemónia parancsaival, nem várhatunk a járvány utáni időszakra. Most kell a liberális alapon megtervezett együttélési formáinkat átértékelni, hisz tapasztalhatjuk, hogy az eddig univerzálisnak hitt, sokszor a nyugati civilizáció egészére ráerőltetett szabadelvű gyakorlat (liberálfasizmus) használhatatlanná vált. A liberalizmus, amely köldökzsinóron tartotta a „globális világrendet”, és amely tagadta a közösségi lét fontosságát, a nemzetállamok, a család, az azonos hitű csoportok és a lokális együttélési formák működését, csődöt mondott. Látjuk, hogy a „csak önmagára” és a saját szabadságára, illetve az ebből eredő felelősségre tekintettel cselekvő egyén nem képes a hatékony védekezésre. Több kell most, mint az egyéni felelősség vállalása, mert a hétköznapi döntéseink komoly hatással vannak a körülöttünk lévő közösségekre is. Nem véletlenül szól így a kormányzati szlogen: „Vigyázzunk egymásra!”

Ami mai tudásunk szerint, illetve eddigi tapasztalatainkból világosan látszik, az vázlatosan talán annyi, hogy az individuális szabadságnak szűkülnie, a közösség értékeinek pedig erősödnie kell – mert az egyén döntési szabadsága közösségi keretek nélkül ma mit sem ér. Ha abból indulunk ki, hogy mit tehet egy-egy ember, akkor azt a választ kapjuk, hogy betartja a járványügyi hatóságok javaslatait, követi a kormányzati védekezés rendeleteit, otthon marad, vagy vigyáz magára. De mindez önmagában kevés. A másikra is vigyáznunk kell. Családtagra, a rokonra, a barátra, a szomszédra, a mellettem állóra és a nemzettársamra. Mert ha csupán magunkat védjük, attól a járvány még tovább szedi áldozatait, és végül mi magunk sem ússzuk meg.

Nagy Ervin teljes írása a Magyar Hírlap oldalán olvasható.