A globális kultúra (?) mindent átfonó szövetének köszönhetően megjelent a bűntudatexport, ami az amerikai liberálisok érzületét viszi szerte a világ erre érzékeny lakosságának. Így az elképzelt rendszerszintű rasszizmus rendszerszintű bűntudatot ébreszt.

Miközben megdöbbentő gyűlölet- és bűntudatexport szeli át a világot, a Black Lives Matter (Fekete életek számítanak) mozgalom mindent elborít, addig jogosan motoszkál bennünk a kérdés: vajon a békére vágyók élete (is) számít? Mit kell tennie egy törvénytisztelő, jámbor polgárnak azért – bőrszíntől függetlenül –, hogy minden celebritás, sztár, youtuber, vlogger, influenszer és „miegymás” kimondja, a békés emberek élete (is) számít? Ha a rendszerszintű rasszizmus vélelmezése miatt városokat gyújtanak fel, akkor mit kell tennie azoknak, akikben a rasszizmusnak még csak a gondolata sem merült fel, azért hogy ne kelljen a semmi miatt szégyenkezniük, illetve békésen és boldogan élhessenek saját közösségeikben? Mi az, amit meg kell cselekedniük azért, hogy bátran kimondhassák ők is, hogy bizony az ő életük (is) számít?

Mély repedés jelent meg a nyugati civilizáció egyébként is gyenge falain akkor, mikor az Egyesült Államokban engedélyezték, hogy az Antifa és más anarchista, ultrabalos „terrorszervezetek” (vissza)éljenek gyülekezési jogukkal, amely szent és sérthetetlen egy liberális demokráciában, bármilyen céllal nyilvánuljon is meg. Az utcára vonuló tömegek egyre erőszakosabban kezdtek el viselkedni az amerikai nagyvárosokban a vélelmezett rendszerszintű rasszizmus miatt – pedig olyan egyedi és konkrét esetről volt szó, amely sajnos mindennapos az országban, függetlenül attól, hogy milyen bőrszíne van a rendőrnek és milyen a bűnözőnek, vagy éppen egy szégyenletes túlkapás áldozatának. De mégis országos, majd globális mozgalom alakult ki. Egy hangos kisebbség – látszólag megdöbbentő erővel – világméretű indulatokat gerjesztett. Ha azonban a nagyítónk lencséjét elfordítjuk a nyilvánvalóan értelmetlen erőszaktól, az idiotizmus határát súroló szobordöntögetésektől, a jogos felháborodást keltő atrocitásoktól és a csőcselék fosztogatásától, majd a politikai érdekek felé fókuszálunk, akkor érthetővé válik az érthetetlen is. Meglátjuk azt a mérhetetlen hatalmi vágyat, amelyek az álszent célok mögé bújva irányítja a forradalmi folyamatokat.

Az ultrabaloldali, anarchista meggyőződés arról, miszerint Amerikában rendszerszintű a rasszizmus, paradigmává vált, ami teljes meghasonlást fog eredményezni és elfogadhatóvá teszi minden demok­rata szavazónak a Bernie Sanders-féle szocializmust, a Joe Biden által képviselt neoliberális elveket és a Soros-féle nyitott társadalmat, pontosabban ennek keverékét, ami maga a ma uralkodó progresszivitás felsőfoka. Mert hiába feszül megoldhatatlan ideológiai ellentét a klasszikus liberális politika és az egalitárius eszmék közt, van valami, ami mégis képes felülírni minden elméleti vitát. Ez pedig a közös ellenség, amit a Black Lives Matter mozgalom jelölt meg. A közös ellenség felvázolása (ebben az esetben a vélelmezett rendszerszintű rasszizmus) egybekovácsolta a liberálisokat és az egalitárius (egyenlőség) eszményben hívőket. A gordiuszi csomót, amely egy évszázada kibogozhatatlan módon választotta el a szocialistákat a liberálisoktól a bűntudat kultúrája ismét szétvágta (volt már rá példa…). Az egyenlőség vitája a végtelen szabadsággal ismét háttérbe került, maradt a kieszelt ellenségkép és az emberi bűntudatot keltő kulturális nyomás.

Nagy Ervin teljes írása a Magyar Hírlap oldalán olvasható.