„A kereszténység vallás, és mint ilyen, a teljes életünk keretéül szolgál. Meghatározza a metafizikai gondolkodásunkat, értelmet ad létezésünknek, tehát ontológiája van. A Szentírásból egyértelmű antropológia vezethető le, és etikai gondolkodásunk alapelvei is a Bibliából származnak – jóllehet a görög–római klasszikus gondolkodás sajátos szűrőjén keresztül értelmezzük azokat. A kereszténység kultúrát teremt, s e kultúrának önálló struktúrája van az ortodoxia, a katolicizmus és a protestantizmus történelmi formájában. E kultúrába való beágyazottságunk nem döntésünk függvénye: beleszületünk, nyelvi kódjai be-épülnek gondolkodásunk hátterébe. Egy másik kultúra megértése (különösen Ázsia vagy Afrika nem-keresztény területein) csak akkor lehetséges, ha évtizedeket élünk tagjai között és átlag feletti nyitottsággal, tudásvággyal rendelkezünk. A nyugati civilizáció legfontosabb pillére tehát a kereszténység, és emellett a görög–római művelődés, amelyhez harmadikként hozzájárul a modern kor tudománya. Ez utóbbi azonban sokkal szorosabb kapcsolatban van a kereszténységgel, mint gondolnánk – a modern európai tudomány sem képzelhető el a skolasztika tudományeszménye és a középkori egyetemek tudományszervezési gyakorlata nélkül.

Az »ideológia valláspótlék« (Molnár Tamás): akkor jelenik meg, amikor a vallás bármilyen okból már nem képes betölteni társadalmi szerepét. Az ideológia minden esetben vallásos jelleget ölt, hívő odaadást követel meg köve-tőitől. Az ideológia hiányos világmagyarázat, elfogadása végső soron irracionális: jelentős részben hagyományon, megszokásokon, hiteken, félelmeken, lelkiismeret-furdaláson és egyéb érzelmeken alapul. Az ideológiákat mindezért »politikai teológiának« is nevezhetjük. Kiváló például szolgának erre a szocializmus különböző vállfajai, amelyek tele vannak keresztény reminiszcenciákkal (ez igaz mind az internacionalista, mind pedig a nemzeti szocializmusra). A kereszténységnek tehát nincs szüksége ideológiára, mert ha ideologizál, azzal öncsonkítást hajt végre – lemond teljességéről. A kereszténységnek azonban szüksége van politikai formára. Olyan közvetítő közegre, amely a hívők közösségét összekapcsolja a vallásban kinyilatkoztatott első elvekkel. E közvetítő közeg segít eligazodni a politika világában, és választási lehetőséget kínál fel a temporális problémákra. A vallással szemben a politikai forma térbeli struktúra, időben értelmezhető távlat: intézményesültség, eszközrendszer, technika, vagyis mindaz, ami az emberi cselekvés evilági kerete. A keresztény ember tudja, hogy létének célja az üdvösség, és számára útravalóul első sorban az egyház bölcsességének kétezer éves tárháza szolgál.

A rendszeres teológia és a hétköznapi cselekvést szabályozó gyakorlati etikai tanítás között bontakozik ki az a gondolatrendszer, amely a közbülső absztrakciós szintet foglalja el. E nézetrendszer akkor felel meg céljának, ha alapelvei visszavezethetők a krisztusi tanításra, ugyanakkor a hétköznapi politikai cselekvés számára is irányt ad. E nézetrendszer a nyugati kereszténység és az ortodoxia világán belül a konzervativizmus, mégpedig helyes formában: a keresztény konzervativizmus nem réved terméketlenül a múltba, hanem tanul belőle. Nem retteg a jövőtől, hanem alakítani akarja. Nem undorodik a jelentől, hanem lubickol benne. A keresztény konzervatív ember ugyanis ünnepli a Létet: nem veti meg a földi örömöket, hanem kiélvezi az élet minden pillanatát, és úgy valósítja meg a szeretet parancsát, hogy maga is örömét leli benne. A keresztény konzervatív elenged mindent, ami elavult; megóv mindent, ami érték, és kíméletlen támadást intéz az ellen, ami az értékeinek elpusztítására tör. Helyes felfogásában a konzervativizmus a kereszténység politika formája.”

Pogrányi Lovas Miklós teljes írása a Kommentár oldalán olvasható.