A hidegháború idején egyszerűbb volt a világ a Vasfüggönytől keletre.

Az itt élők megtapasztalták, hogy az ellenség harckocsival érkezik: rombol, felperzsel, erőszakol, gyilkol. Majd miután meghódítja a teret, belakja magát a szellem világába is: megtéveszt, hazudik, cenzúráz, ellehetetlenít és szemétre hányja két és fél ezer év kultúráját. Történelmi szükségszerűséget hirdet, de közben semmibe veszi a valóságot, az emberi természetet és a józan észt.

A nyugati embereknek bizonyos értelemben nehezebb dolguk volt: hozzájuk nem lánctalpakon érkezett a Haladás. A nyugati marxistáknak nem volt lehetőségük arra, hogy megmerítkezzenek a népi demokráciában, így lehetőségük sem adódott arra, hogy az egyetnemértőket karhatalom segítségével eltávolítsák a munkahelyekről, de lehetőség szerint az élők sorából is. A nyugati baloldali értelmiség elkötelezettségét sosem lehetett olyan egyértelműen lemérni, mint mifelénk, ahol, ha az ember könnyűnek találtatott, meg sem állt Recskig. Az újbaloldal lázadóinak a való életben nem kellett szembenézniük a működő szocializmus borzalmával, az íróasztal mögött pedig szabadon kritizálhatták a fennálló társadalmi rendet. Különösen jövedelmező volt ez Párizsban, ahol például egy Jean-Paul Sartre-nak lehetősége volt arra, hogy állandó jelleggel a Hotel Mistralban lakjon, átsétáljon reggelizni a Deux Magot-ba, majd ebédjét ráérősen elköltse a Flore-ban és mindeközben hangosan dicsőítse a Szovjetuniót.

A teljes írás a Látószög blogon olvasható.